2017. szeptember 22., péntek

Mindenkinek szívét érezni /Szép Ernő/ - A Vőlegény: tétmeccs - Kovács Patríciával, Szabó Kimmel Tamssal, Tóth Ildikóval, Takács Katival, Gazsó Györggyel, Novák Eszter rendezésében - Budapest, Belvárosi Színház

 
Hogy mi mindent ki kell fundálnunk – hja, kérem szépen, a kényszer nagy úr, tudjuk pár milliárdnyian e földtekén -, hogy végre-valahára révbe érjünk?!
Olykor-olykor színlelni vagyunk kénytelenek, képmutatónak is tudni kellene lenni, púderezzük a körülményeinket, hogy úgy fessenek a dolgaink, velünk aztán minden a legnagyobb rendben van, lubickolunk a polgári létben, mint hal a vízben.
S hátha – mégiscsak, egyszer – sikerül kievickélni a partra, lecserélhetjük kopoltyúnkat tüdőre, és szívhatunk szabadon, nyugodtan oxigén-dús levegőt. Belénk költözhet az érzés: nem vagyunk másod-, harmadrangú földlakók csak azért, mert nem hullott ölünkbe vagyon, nem vágjuk zsebre az ország pénzét, nem kötünk maffiózós/gengszteri, másokat kirekesztő, kizsigerelő umbuldákat.
Szép Ernő, újságíró, költő, drámaíró,1884-1953.  Ady Endre barátja volt. 1944-ben csillagos házba internálták, munkatáborba hurcolták nyilas brigantik. Egykori lakhelyének /Budapest, Liszt Ferenc tér 11./ falán lévő emléktáblán ez áll: „Én úgy szerettem volna élni, / minden halandóval beszélni, / mindenkinek nevét kérdezni, / mindenkinek szívét érezni”. (Wikipédia)
Vőlegénye arról (is) szól, hogy mindenki méltó lehet a boldogulásra, boldogságra. S nem szabad föladni se önmagunkat, se álmainkat, sem vágyainkat. Csak azért sem fogunk ülepnyalóként meg rabszolgaként vegetálni.
Léteznek csodák, ám azokért meg kell küzdeni, szenvedni. S előbb-utóbb a dolgok a helyükre kerül(het)nek. Békesség járhatja át testünket, lelkünket, szellemünket.

A Vőlegényt, az életünket halálpontosan érzékelő, tükröztető, zseniális Novák Eszter rendezésében tűzte műsorára – a Szentendrei Teátrummal karöltve - az Orlai Produkciós Iroda. OPI: Okfejtés, Profizmus, Invenció. Másképpen: Optimális, Pontos, Intenzív. Ugyan nincs benne r betű (mármint az OPI rövidítésben), ám alaperénye a Ritmus meg a Rend is.
Novák Eszter Vőlegénye bivaly erős szereplőgárdával „fut” mostantól a budapesti Belvárosi Színházban. Kovács Patrícia a lány, aki álmai hercegére vár, vár és vár. És aztán fel-feltűnik a nagy ő, az annak látszó. Csakhogy a pénzhiány, a nyomor, a nélkülözés szele (meg még mi minden) elfújja a remélt boldogságot. De megint itt van valaki, igen, nincs mese, immár az igazi, Szabó Kimmel Tamás. Aki persze szintén üres zsebű – hozomány után szaglászó, kajtató - flótás.
Újra: fuccs!?
Mégsem. Hiszen nem lehet, nem szabad, mert ilyen nincs, folyton-folyvást padlót fogni! Az nem megy, hogy nem kellek (soha) senkinek. Hiszen én is vagyok: valaki. És persze kiderül (nem könnyen, ugyebár), hogy végtére: ő sem akárki.
Szuper érzékeny Kovács Patrícia és Szabó Kimmel Tamás. Ezernyi bennünk lévő színt ábrázolnak, s ösztönöznek arra, világítsunk csak be(le) szépen saját zugainkba!
Létképlet sorozatokat – elementáris erővel - skiccelnek föl tökéletesen. Jelen-létük lenyűgöző. Élnek.
Kapiskáljuk egyáltalán, mekkora értékek? Orlai Tibor direktor-producer és Novák Eszter rendező tisztában van ezzel. Lélekrezegtető, ahogyan trambulint – rakétakilövőt - építenek számukra, ami valójában értünk, a nézőkért lép működésbe.
Irány a külső-belső végtelen!
Takács Kati mamaként, Tóth Ildikó testvérként-nővérként, Gazsó György papaként páratlan. Színészóriások. S összjátékuk bámulatba ejtő.
Szempárásan derülünk az abszurd, előző s mostani századelős, rumlis világunkon, földönfutós, levegő utáni kapkodásainkon.
Lét-, tétmeccsünkön.
Dicséret illeti team-társaikat is: Fillár Istvánt/Keres Józsefet (mindkettejüket megadatott látni a fiú apjaként), Szabó Irént, László Lilit, Hevesi Lászlót, Madácsi Istvánt. S Kárpáti Pétert (dramaturg), Lázár Zsigmondot (zene), Zeke Editet (jelmez), Valcz Gábort (díszlet), Csáfordi Lászlót (grafika), Skrabán Juditot (a rendező munkatársa).

Mindig – most is - ki kell valamit fundálunk. Ne legyünk restek, hogy a mindenkori elnyomók, „hatalmasok”, azaz: törpék ne rabolhassák el a többségtől az emberi lényeget, a teremtő hitet, az éltető energiát.
Révbe érhessünk - kasztoktól mentes, igazságos, szabad, békés, oxigén-dús környezetben élhessünk, alkothassunk - e páratlan, angyali/tündéri bolygónkon.                                                    
                                        2017. szeptember 21-22.

2017. szeptember 17., vasárnap

Nem maradhatunk tétlenek - Hegedűs a háztetőn/Alföldi Róbert - Nem hatalommal: lélekkel

 
Innen el kell menni! – hallik a fölszólítás az Alföldi Róbert rendezte Hegedűs a háztetőn búcsújajaként, ami természetesen ekképpen (is) értelmezhető/értelmezendő: nem, nem, honfitársaink, itt kell maradnunk! Elsősorban idehaza kell megvívnunk a harcainkat: lámpásként. S a fényt át kell tudni adnunk a következő nemzedékeknek!
A mi csodaszép Budapestünkön, a gyönyörűséges kisebb-nagyobb településeinken emitt-amott fel-feltűntek - az elmúlt hetekben - szíveket melengető plakátok, rajtuk hétágú menóra/gyertyatartó (lámpás - a zsidóság egyik legrégebbi jelképe) s alatta: Hegedűs a háztetőn.
Hirdeti, hogy itt és most (akárcsak a Hamletben) missziót teljesít színi csapat, mely ellenpontozni kívánja – a maga szerény eszközeivel – az otromba, a goromba, az erőszakos, a rémhírterjesztős, a manipulációs, a méreggel átitatott nép-, Európa- s civilizációellenes hadjáratot, amely szinte besötétítette az egész országot. Hisztériakeltési, gyűlöletkeltési, kirekesztési szándékkal.
A hatalmat minden áron kisajátítani/megtartani próbálóknak végre-valahára tudomásul kellene venniük, hogy ebből elég!

Az Alföldi Róbert rendezésében színre vitt Hegedűs a háztetőn-t eddig kétszer mutatták be Budapesten. Szombathely volt (szeptember 16-án) az első vidéki helyszín; következik Győr, Debrecen, Miskolc, Veszprém, Pécs, Zalaegerszeg, Nyíregyháza, s a jövő nyáron Szeged: Szabadtéri Játékok.
Tevjeként Stohl András a kételkedő önmagunkkal szembesít. Hogy őrületesen nehéz magunkban rendet tenni. S ez nem egyszeri feladat; folyamatos készenlétet igényel – s jelent - döntéssorozatainkat meghozni. A lelkiismeretünkre, s nem az érdekszférák szirénhangjaira hallgatni. Felelősnek lenni kisebb-nagyobb közösségeinkért. Képesnek lenni – jó szívvel - szétosztani azt a kevéskét is, amink van.
Édes, jó Istenünk!
Húzni „hagyományosan” az igát, tenni, teremteni. Miközben szembeszállunk a bennünk s a körülöttünk grasszáló gonosszal! Kételkedem (magamban is), tehát vagyok. És nyitok újra meg újra: a maira, a frissre, a korszerűre.
Végtére is, „csak” boldog/ok/ szeretné/n/k lenni, akárcsak mindenki e glóbuszon. De ehhez a bennünk meglévő falakat, kerítéseket téglánként, drótszálanként kell lebontogatnunk, hogy megláthassuk a másik, észrevegyük a mások (hasonló) kínjait. És eredményeit.
A távlatokat. A fénynyalábokat.  
Nem a bezárkózás, nem a kirekesztés a mi utunk; a nyitottság, a tolerancia, a belátás, az elfogadás. A szeretet.
Golde: Éder Enikő. Hű társ nélkül nem megy, nincs mese. S a fantasztikus gyermekek: Martinovics Dorina, Bánfalvi Eszter, Sodró Eliza, Pájer Alma, Kornis Anna. Hát, nem értük élünk? Dehogyisnem. Mit szólnának ők, ha behódolnánk? Mérhetetlenül nehéz szülőnek/családfőnek(?), Embernek lenni, hát még lámpásnak! Megalázkodni, azt már nem!
S a többiek! Csákányi Eszter, Szatory Dávid, Bányai Kelemen Barna, Fehér Tibor, Tóth Gabi, Náray Erika, Hevér Gábor, Lugosi György, Márton András, Patkós Márton, Makranczi Zalán, Juhász Levente, Misurák Tünde meg a táncosok, a zenészek, s valamennyi fénygondozó!
A lázadó, igaz Percsik szavai belénk telepednek: nem maradhatunk tétlenek! És kisatírozhatatlan: „az” nem számít. Értsd: a származás, a vallás nem/sem lehet, soha ne lehessen ürügy arra, hogy bárkikből is ellenséget fabrikáltathassanak bennünk/velünk - ellenünk!
A csendbiztos mentegetőzik: nem tehetek mást. Kérem szépen, hát álljon meg a patkánymenet; tényleg nem? Jobb szembe köpni magam-magamat, mint kiállni a kortársakért, az igazság/uk/ért, az igazamért?
Itthon, Európában, a világban.

„Itt élned, halnod kell.” Nekem, neked, neki, s nekünk, nektek, nekik! Mert miféle indokkal nem? Mert csak? Nem férek be a sablonba; és akkor mi van? Vagy, mert: (érted) haragszom? De hiszen nem – én sem - vagyok ellenség!
A menórát néző/látó Zakariásnak (aki kisprófétaként élt - szolgált/!/ - Krisztus előtt 500 körül) is mondva volt: „Nem hatalommal és erőszakkal, hanem az én lelkemmel.”
Így legyen.                                           
                                             2017. szeptember 17., vasárnap

 

2017. szeptember 11., hétfő

09/11 - a vég kezdete, avagy: minden kezdetnek vége?


A harmadik világháború – tizenhat esztendeje – elkezdődött.
A kitört szó/kifejezés talán nem helyénvaló, mint inkább az, hogy 01/9/11, másképpen: 2001. szeptember 11. a világbéke szüneteltetését jelzi/jelentheti számunkra.
Ismerjük, természetesen, a közmegállapodást, mely szerint a második világégést a németek 1939. szeptember elsejei lengyelországi lerohanásától számítjuk, mikortól az addigi – kettes számú - legnagyobb és legtöbb áldozattal járó hadviselés folyt bolygónkon.
Igen ám, de 2001. október 7-én az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia részvételével megkezdődött az afganisztáni hadviselés, „2003-ban pedig az USA – az ENSZ és a Kongresszus beleegyezésével – megtámadta Irakot nukleáris és vegyi fegyverek birtoklása vádjával” (Wikipédia). Ezek helyi jellegű harci ténykedéseknek is fölfoghatóak ugyan, csakhogy nehezen tudnánk meggyőzni magunkat s egymást arról, hogy a felszín alatt (sumákban) más világhatalmi (ambíciókat dédelgető) erők ne indítottak volna /ellen/ hadműveleteket ez időtájban. S nem csak azokban a térségekben, másutt is e bolygón.
Mára pedig a nukleáris világvége kapujához terelték, citálták az emberiséget. Azért az nehezen hihető, hogy kommunista államocska diktátora atomtámadással merne fenyegetni bárkit is, sorra-rendre lövöldöz(get)i pusztító próbalövegeit,  ha nem érezne a háta mögött támasztékot. Nyomatékot. Tolóerőt.
Valójában pitiáner(…) érdekek hatalmas hatalmi ambíciókat gerjeszt/h/e/t/nek. Nézzünk csak körül szűkebb s tágabb környezetünkben. Kirajzolódni látszódnak az erő(?)vonalak.  Melyik nemzetvezér ki(k) felé orientálódik. Ezért, azért, amazért. Kötelezi vagy kötelezte el magát. Népe, a kontinens, a világ, a jövő nemzedékeinek ellenében.   

Ideje igen-igen sürgősen tenni valamit, mert – akár pillanatok alatt - eszkalálódhat a „harmadik” csaknem minden földrészen. A miénken is. Ha nem itt legelébb.
Éppenséggel erőt meríteni volna lehetőségünk/módunk annak a 93-as számú repülőjáratnak az utasaitól/utasaiból, akik 2001. szeptember 11-én Pennsylvania fölött hősként szálltak szembe a gépeltérítő terroristákkal, visszafoglalták tőlük a járatot, nem hagyták, hogy a fanatikusok a Fehér Házba (vagy a Capitoliumba) csapódjanak ördögi pusztítókként.
Washingtontól tizenöt percnyi légi útra zuhantak le - a gonosz ellen szegülő - példaképeink.
Értünk is.  
Foglaljuk imáinkba a nevüket – bármely felekezethez, népcsoporthoz tartozók voltak s vagyunk mi magunk.

2001. július 10-én, tehát két hónappal 09/11 előtt, FBI-ügynök írásban jelentette, hogy „esetleg terroristák próbálnak beszivárogni a civil repülési rendszerbe” (Wikipédia).
Szintén 2001 nyarán, ugyancsak FBI-ügynök írta le: „…repülőgépek eltérítése lehetséges, támadásra kerülhet sor”. „Az FBI tudatában van a terroristák előkészületeinek New York-i épületek lerombolására.”
2001. augusztus 16-án (!!!)  pedig le is tartóztattak egy illetőt, akit ekképpen jellemzett szintén FBI-ügynök: „…olyan személyiség, aki képes bármivel belerepülni a Világkereskedelmi Központba”. Továbbá azt is jelezte, hogy „repülő is lehet fegyver”.
Mindez – húzzuk alá megint csak – négy héttel 09/11 előtt!
Tessék mondani, George Walker Bush (1946 – az USA 43. elnöke: 2001-2009) nyugodtan nyaralt – mondjuk - tovább?  Vagy mivel bíbelődött az elnök úr?
S utóbb vajon miért nem vonták felelősségre mulasztás(á)ért? És akkor még igencsak lírai e morfondírozás, tépelődés, gyötrődés.
No, és végül mi történt?
Írd és mondd: a hadiállapotban – nem, nem bukott meg, ugyan, dehogy; szó sincs róla! -, 90, azaz kilencven százalékra szökött a népszerűsége. /Tegyük rögvest hozzá, hogy a 43. prezidenst immáron úgy tartják számon, mint „az amerikai történelem legtámogatottabb és legellenszenvesebb elnökét” – Wikipédia/
Hát, persze, hogy GWB ezt a „kilencvenest” erős felhatalmazásként értelmezhette/élhette meg, s irány: Afganisztán! Ide nekem az oroszlánt is! Rendet vágunk a tálibok között! Megmutatjuk mi a világnak! Meg ám!
De, hogy történetesen a mélyben (vagy a magasabb szférákban, ha jobban tetszik) miféle áramlatok keveregtek-kavarogtak, és ismét uralkodói, világhatalmi ambíciókat dédelgetők (is), merre s miképpen terjeszkedtek/terpeszkedtek, szították a világ-, vallásháború tüzét, mindezzel is szinte pecséttel látva el a „harmadik” kezdő dátumát: 01/09/11-et…???

Éppen elegendő, túlontúl sok(k) már az is, hogyha 2001. szeptember 11-étől a bensőnkbe kúszott ez az újabb világháború-görcs, s nem hagy nyugton, békében - élni – bennünket azóta sem.
Ámbár ha összeszámolnánk 09/11 óta a hadiütközetek, továbbá a kitelepítések, az elűzések, a tömeges kivégzések, a sorozatos vérengzések, pusztítások miatti emberhalálok valós (világ)számát,  meglehet, kiderülne: tényleg a – harmadik számú – legnagyobb és legtöbb áldozattal járó hadviselés folyik bolygónkon a III. évezred legelején.
A második világháború 1945. szeptember 2-án ért véget (Japán kapitulációjával).
Ez a mostani vajon - még - meddig tart?

                                                       2017. szeptember 10-11.  

 

 

 

2017. szeptember 4., hétfő

Száz éve született Maléter Pál (1917. szeptember 4.- 1958. június 16.) - Számára a tettek voltak fontosak


Maléter Pál, az 56-os forradalom mártír honvédelmi minisztere, vezérőrnagya száz esztendővel ezelőtt született.
Özvegyével, Gyenes Judith-tal ma reggel váltottunk szót telefonon.
„Hívtak az M1 televíziós csatornától, hogy menjek ki a stúdiójukba. Nem mentem. A temetőbe készülök…”
„Eljut az ember odáig, hogy meghal, anélkül, hogy eltemetnék. Én 1958-ban eljutottam oda.  Ami szépet és jót megkaptam az élettől, én azt addig kaptam; s adtam talán én is…
Elképesztő számomra az, hogy ma, a századik születésnapon, és már örökre, nekem mindig a negyvenéves Maléter Pál marad meg…”

Gyenes Judith így jellemezte – korábbi beszélgetéseinkkor – Maléter Pált: „Mélyen szociális érzésű ember volt. Imádták e beosztottai. Tudta, hogy sokuknak nehéz a sorsa, úgy gondolta, hogy a rendszernek föl kell emelni a paraszt- és munkáscsaládokat, meg kell teremteni a lehetőséget, hogy művelődhessenek, tanulhassanak…”
„Mivel, eperjesi születésű révén, a felvidéki magyar kisebbséghez tartozott egykor, a hazaszeretet nagyon erős volt benne. Ezt ő nem hangoztatta, nem volt ilyen mellverős, számára a tettek voltak fontosak, s a bátorság, az emberszeretet.”
„Tetőtől talpig úr volt. A házasságunk harmadik évében is megkérdezte otthon: megengeded, hogy a zakómat levegyem? Nekem ő az etalon, milyen is egy férj, hogy kivel lehet, az én szememben, együtt élni.”

S hogy mit élt át Gyenes Judith 1989. június 16-án?
„Nagyon furcsa, érdekes eufória volt. Miközben és elsősorban gyász. Harmincegy év után. De mégis, az ember úgy állt ott a ravatalnál, hallgatta a beszédeket, s arra gondolt, hogy most valami borzalomnak vége van, és jön valami más, új, szebb, jobb, igazabb, igazságosabb. Ma persze már tudom, hogy a történelem nem így működik…”

                                                                           2017. szeptember 4., hétfő