2017. január 31., kedd

Boldogtalanul boldog: Hernádi Judit - Orlai Produkciós Iroda/Weöres Sándor Színház


www.alon.hu

Hernádi. Pont.
Élet(út)vonal. Dal. Líra. Dráma. Időnként epika. Orlai Produkciós Iroda (OPI: Okfejtés, Profizmus, Invenció), Weöres Sándor Színház.
Fennkölten nyers. Megfőz minket.
Tapintatosan tapintatlan.
Szemérmetlenül szemérmes.
Intenzíven szolid.
Diszkréten intim.
Precízen rendetlen.
Lármásan csendes.
Szabálytalanul szabályos.
Pimaszul őszinte.
Nyugtalankodóan türelmes.
Szertelenül összefogott.
Alázatosan emelkedett.
Felkavaróan letisztult.
Természetes(en) terapeuta.
Mértéktelenül /m/értékadó.
Bulvárt bojkottáló széf-szenyoríta.
Hibátlan hivatásgyakorló.
Gátlásosan adakozó.  
Haza(f)i. Hala(n)dó.
Magyar-európai.
Káoszban univerzum.
Szabad a szerelemben, szerelmes a szabadságba.
Édes. Anya.
Csiszolatlanul elegáns.
Szellemesen szomorú.
Magányos közösségteremtő.
Kételyekkel teli lét-stimuláló.
Hajlíthatatlan demokráciapárti.
Megvalósíthatónak tartja – de csak velünk együtt - a lehetetlent.
Soha nem mondja, hogy vége.
HERNÁDI. Pont.                            
                                            2017. január 30-31.

2017. január 27., péntek

Diszkrimináció helyett rezsim-csökkentés - Január 27.: a holokauszt nemzetközi emléknapja


www.alon.hu
A hátrányos megkülönböztetést nem sikerült mind ez ideig törölni az emberiség GPS-éből. Pedig képesek vagyunk rá, hogy végleg kiiktassuk a sátáni (útvonal)tervet.
Január huszonhetedikét az ENSZ közgyűlése a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította – egyhangú szavazással – 2005-ben. E napon, 1945. január 27-én szabadult föl a legkegyetlenebb, legpusztítóbb, leghírhedtebb náci haláltábor, Auschwitz-Birkenau.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete határozatában utasította el a holokauszt tagadását és általánosságban is elítélte a vallási vagy etnikai diszkriminációt, s erőszakot. Hatvan(!) évvel azután, hogy a fasiszták – a nemzetiszocialisták és a nekik buzgón segédkező, internacionalista hitlerista hordák, akik között igencsak „vitézkedtek a mieink” (banditás habzsolásuk a vesztes háború után oda /is/ vezetett, hogy saját nemzetükből haraptattak ki jókora darabot)  - hatmillió embertársunkat küldték tétovázás, lelkiismereti lázongás nélkül a másvilágra.
Egymillió-ötvenezer, illetve egymillió-százharmincezer közöttire tehető az Auschwitzban meggyilkolt embertársaink száma. Köztük 430 ezer deportált honfitársunkat ölték meg ott. (Forrás: Szita Szabolcs Gyógyíthatatlan sebek, Magyarok az auschwitz-birkenaui lágerbirodalomban, Holokauszt Emlékközpont - Budapest, 2016)
A teljes veszteségünk: mintegy hatszázezer magyar áldozat.
Van-e arra garancia, hogy soha többé ne fordulhasson elő ennél akár „csupán” ezerszer kisebb, még inkább: semmiféle népirtás?
A biztosíték önmagamban/önmagunkban keresendő.
Miféle alapom/alapunk van arra, hogy bárkit, bárhová is besoroljak/besoroljunk, az adott rubrikába kerülés valójában máris satírozást jelentsen?
Ő/ez ennyit ér, ők/azok annyit. A grádicson eddig emberek, alatta…
Mindenkiben ott ketyeg egy nukleáris előítélet-bomba. Ne tévedjek: bennem is. S a mindenkori hatalom nem tétovázik, hogy aktiválja az én ketyegőmet is, ha kénye-kedve úgy tartja. Nem vacakol, nem szokott.
Akkor tehát, ilyen formán a legeslegelső lépés – önzőnek tűnhet, de mégsem az! – az önvédelem. A legbelső, nevezzük így: rezsim-csökkentésünk, -mentesítésünk. 
Nem vagyok, s nem is leszek báb! Mert nem lehetek – soha többé! – partner semmiféle megkülönböztetésben, kirekesztésben, üldözésben, kitoloncolásban.
A zsidóüldözés sem a pályaudvari bevagonírozáskor kezdődött. Hanem az első csúfolódások, „heccelődések” idején szökkent szárba, terpeszkedett szét, aztán fajult világjárvánnyá.
Igenis zárjam le a saját testi, lelki, szellemi határaimat, sőt, bíztassam is erre a szűkebb-tágabb környezetemben élőket, persze kizárólag abban az értelemben, mi szerint a hatalom által befolyásolhatatlan, manipulálhatatlan „övezet” vagyok, leszek magam, s válik ugyanilyenné a szomszéd, a falum, a városom, a közeli-távoli település.
Önálló gondolkodás. Érték alapú vélemény, vélekedés, viselkedés.  Önmaga adottságához, képességeihez, lehetőségeihez, erejéhez viszonyított teljesítmény szerinti megítélés. Olimpiai nívójú vidék-fölzárkóztatás.
Szolidaritás. Humánum. Virágozzék minden árokpart!
Humor. Önirónia.
Az uralkodó elit egy dologban, de abban aztán valóban kiteljesedhet: a köztisztaságban.  S szolgálja a nép egészségének ügyét, az oktatást, a kultúrát, a tudományt, az innovációt! Függetlenség, szabadság, sportszerűség: ez éppúgy természetes járandósága az egyházaknak s a civil szervezeteknek.  Falat kenyér a kritikai hang: érted haragszom, nem ellened! S az önkritika: eltoltam, én vagyok a felelős, megkövetem a közösséget, európai uniós módon vonom le a konzekvenciákat.
A holokauszt nemzetközi emléknapja szimbólum. Embervoltunk egyetemes felkiáltójele. Szabadítsuk meg magunkat, egymást a gonosztól. A hátrányos megkülönböztetéstől. Most, mindörökké!

                                              2017. január 26-27.

2017. január 24., kedd

Baranyi Ferenc igazmondó nyolcvanéves! - Egy kivételes költő lépései a teljesség felé

www.alon.hu

„Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat. / Saját balfácánságunk karma tép. / Akárhogy is színezzük át a múltat: a tónus főleg miattunk sötét.” – írja a ma nyolcvanesztendős Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő Magyarok (2014) című versében.

Tizenhét évesen (1954-ben) ekképpen jellemezte önmagát Vegyület című poémájában: „Kesergek, ahogy Byron tette. / S mint Heine, szavakkal ölök, / lázadó harcos verseimben / József Attila dübörög.”
Pályakezdéséről így mesél a Hazám-díjas művész: „Költőként elindulni a hatvanas években igazi álom volt, mert a lírában kezdődött el az igazmondás. Gomba módra alakultak a versbarát-körök az országban, és a legkisebb faluban is több százan gyűltek össze Váci Mihály, Simon István, Ladányi Mihály vagy akár az én költői estemre. Ez nem azt jelentette, hogy versrajongók voltak az emberek, hanem azt, hogy híre ment annak, hogy a magyar költők verseiben olyan gondokról lehet olvasni, amelyeket a bőrünkön érzünk.” (László Ágnes: Értékteremtők 2016 – Kossuth Kiadó, Budapest, 2016).
Talán nem istenkísértés s megbocsátható „ballépés” egy teljes verset idézni tőle, amit pontosan fél évszázada, tehát 1967-ben vetett papírra. Akár „csak” ez alapján ki-ki eldöntheti a mai, kivételes /születés/napon, hogy a honi s az egyetemes költészetben hová is sorolja, „lője” be Baranyi Ferencet.
„Szent Mihály útján” „Párizsban a Hortobágy poétája / percig feledte a magyar ugart. (Szent Mihály útján korzózott a nyár és / dalolt a Szajna-part) – /
de otthonról az ősz, a gond utána / szökött egy pillanatra nesztelen, / s a költő őszi kedvvel ment tovább a / Boulevard Saint Michelen. /
Szivében akkor íve tört a nyárnak: / a Gare de l’Estre fázósan vonult, / s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája / földjére visszahullt. /
…Párizs nyarában könnyed volt a szívem, / akár a Szajna-parti énekek, / nem jött az ősz, nem háborgatta semmi / a faleveleket, /
csupán valami ősi nyugtalanság / emléke borzolt lombok ágbogán, / hogy még a legszebb nyárban se feledjem: / merről üzent az ősz egy délután, / hogy még a messzi nyárban se feledjem, / hol a hazám.”
Kék madár című írásában így vall: „Azt hiszem, az a legnagyobb öröm a földön, amikor kiegészül valami, amikor tesz egy lépést a teljesség felé. Amikor megkerül a kicsorbult világmindenség egy darabja. A szerelemben is kiegészülünk: a másik által válunk kikerekült önmagunkká. Ezért boldogság megtalálni azt a másikat, az egyetlent, akivel nem csupán megkettőzzük, de megsokszorozzuk esélyünket a teljességre.”
Novák Imre irodalomtörténész úgy tartja Baranyi Ferencről: „Mint minden igaz költő, ő is mindig azt figyeli, mit nem tud még. Nála is alapszabály, hogy a líra igazmondás. Költőként, de fordítóként is tudja, kicsit meghalunk, ha elmegy a kedves, hiába mosolyog vissza a Kálvin téren.” (Baranyi Ferenc: Írások a falon – Jubileumi versválogatás, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2014)

„Szemléli az ország fölött suhanva / hazája halmozódó szennyesét, / és felzokogja a mennyboltozatra: / ezért volt ennyi áldozat? EZÉRT? /
Ezért a csúnyán elprédált jövőért, / átmázolt múlttól bűzlő jelenért, / melyben erény a dölyfös eszelősség / s a tehetségtelenség nyer babért? / (Midőn ezt írtam, szürke volt az égbolt, / harcom feladni volna számos ok, / legyinthetnék lemondóan: elég volt! / De nem tehetem. Még költő vagyok.)” /BF: Magyarok/

                                                  2017. január 24.

 

 

 

 

 

 

 

2017. január 23., hétfő

Példa és megváltás - Torma Mária Nagy László-műsora Iszkázon, a költő szülőházában, a magyar kultúra napján

www.alon.hu                            
                                   „…a Menyegző alá odagondolhatják a
                                   következőt: Írtam a romlás és a
                                   romboltatás ellen, minden visszavonó erő
                                   ellen, az ifjúságért” (Nagy László)

Nagy László (1925-1978) minden idők egyik legnagyobb hatású honi költője. Az ő verseiből összeállított műsorát adta elő a magyar kultúra napja alkalmából vasárnap délután a Veszprém megyei Iszkázon - nyíllövésre Vas megye határától - a géniusz-lírikus szülőházában Torma Mária Radnóti-díjas, Latinovits-díjas előadóművész, Versben bujdosó címmel.

Egy-egy versszakot olvastunk föl a Himnuszból. Nemzeti ódánk most elsősorban a borzalmas buszbaleset áldozatainak emlékére szólalt meg. Hiszen mindnyájunk testét, lelkét, szellemét ifjaink pokoli tragédiája járja át. Verona immár nem csupán Rómeó és Júlia sorsát idézi számunkra, hanem fiataljaink végzetéről s az itt maradó gyászolók – nép, nemzet - fölfoghatatlan fájdalmáról is szól.
Torma Mária hiteles Nagy László-tolmácsoló. S úgy emelt ki a poéta életművéből részleteket, hogy sikerült sejtetnie, érzékeltetnie az Egészet. Szűcs Miklós hegedűn, Turi András brácsán erősítette az üzenetet.
Nagy László azt tartotta: „A legnagyobb vers is, ha nincs közönsége, csupán félszárnyú madár, nem teljesítheti küldetését”. Torma Mária rendületlenül járja a vidéket, toboroz újabb és újabb Nagy László híveket, miközben gondolkodásra, önismeretre, valóságfeltárásra is serkent. Mint a legnagyobbak, így Iszkáz szülötte is aktuális minden időkben. 1965-ben ekképpen morfondírozott: „Nevezheti-e bárki polgári moralizálásnak, ha felháborodok közönséges kupecek civilizált megdicsőülésén?”. „Ha hatalmam volna, széttépném a protokoll-listákat, mert ha hatalmam volna, se tudnám széttépni az igazi tekintélyeket. Ha hatalmam volna, a bölcsődéktől az aggok házáig biztosítanám az állampolgárok korszerű esztétikai nevelését.”
Torma Mária életre keltette a Köd-konda támadt című versét is: „Köd-konda támadt / rétemre, /virágaimat megette. / Már csak a betű / virágzik, / eredő könnytől / elázik. / Puszta világra / jön a tél, / árváságomra / nincs födél.” A Versben bujdosót: „…versben bújdosó haramia vagy, / kesztyűdet: ötújju liliomodat / kidobod a szimatoló ebek elé, / vallatják, szivárog belőle a vér.”
A híres Menyező-t /annak részletét/ elementáris erővel szólaltatta meg, miközben valamennyi szó/fogalom a helyére került a tiszta értelem s érzelem grádicsán. Legutóbb hasonló intenzitással a hetvenes évek derekán hallottam Győrben Berek Katitól (1930 – Radnóti-díjas, kiváló művész, a nemzet színésze), aki Nagy László harcostársaként rendíthetetlenül járta az országot a költővel. Aki történetesen Bartókról így vélekedett: „Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Őt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.”
Torma Mária a „József Attila!” című versét is belénk költöztette: „… Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív /szép szóval a száj!”.

Megrendültünk a kultúra napján s a pokolian szörnyű baleset okozta gyász óráiban, amikor a Ki viszi át a Szerelmet csendült fel: „Létem, ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”.  

                                                   2017. január 23.

 

 

 

2017. január 19., csütörtök

Az ötödik pecsét a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban - Bátorságszérumot csöpögtet belénk

www.alon.hu

Mi múlik rajtam? Ha már éppen errefelé portyázok világűri kalandozásaim során.
Például ne hagyjam szó nélkül, ha valaki/ke/t megfélemlítenek, megaláznak, gyötörnek, meghurcolnak. Kirekesztenek. Ha bárki/ke/t le akarnak radírozni, mert: csak.
Mindig van választási lehetőségem. Patkánybérenccé válok, vagy sem.
Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című művét 1976-ban álmodta filmre Fábri Zoltán. Amíg létezik cinema e földtekén, addig hat ez az alkotás, amely a saját felelősségemet boncolgatja.
Öt férfi cserél eszmét egy csendes zugban – kocsmában - a vészkorszakban. Elegük van a vezér és bandája sátáni aljasságaiból. Kritizálják (ha csak egymás/maguk között is) a rendszert. Persze félnek, nem merik fölemelni szavukat nyilvánosan. Nem állnak ki az üldözöttekért, nem lázadnak fel az ember(i)ség védelmében.
Ki-ki egy feladványon morfondírozik: a következő életében (ha van/lenne ilyen) teljhatalmú zsarnok avagy megalázott rabszolga lenne-e? Feketén-fehéren. Árnyalatok nélkül. Vegytisztán. Totálmocskosan.
Ilyenformán persze eldönthetetlen a dolog. De, ha mégis…
Az öt úgymond kisemberből egy - spicli. Nem túl rossz arány(?), „mindössze” húsz százalék.
A torzlelkű tömlöcbe juttatja a másik négyet.
Verik s porig akarják zúzni, alázni őket. Ha megütn/én/ek egy megkínzott, már félholt ellenállót, s ez által maradék önbecsülésük is megsemmisül: hazamehetnek.  Ha nem, halál fiai. A négy férfiből három képtelen meglendíteni karját-kezét, a lázadást, a halált választja. Egy meglegyinti „Krisztust”, aztán mehet Isten hírével. Ám ő sem kollaboráns, merthogy valójában embermentő; odahaza saját és befogadott – zsidó – gyerekek várják. Az életük az ő létén múlik.
Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színházban Hamvai Kornél alkalmazta színpadra Sánta Ferenc remekművét. Csiszár Imre rendezte. Fantasztikusan. Felemelőn, katarzist teremtőn.
Az órás Farkas Ignác. Azt gondolnánk, hogy a filmbeli Őze Lajos után reménytelen vállalkozás Gyurica úr bőrébe bújni. Nem így van. Amiként alkotótársai is olyan karaktereket teremtenek, melyek élnek, égnek a színen, a szívünkben. A könyvügynök Bellus Attila (a filmben Márkus László), a kocsmáros Kiss Ernő (Bencze Ferenc), az asztalos Balogh Tamás (Horváth Sándor), a fényképész Szakály Aurél (Dégi István). A színművészet olyan csodájával ajándékoznak meg bennünket, amiért újfent megérezzük, hogy teátrum nélkül lehet ugyan létezni, de…
Az ördög ideológusa-mindenese Sztarenki Pál (ez volt az utolsó filmszerepe Latinovits Zoltánnak). Elképesztő, hogy okos(nak vélt), értelmiségi(???) miképpen szolgálhatja – teljes arzenálját bevetve – a sátánt 1944-ben.
És 2017-ben? Nézzünk csak körül ezen a bolygón. Násztáncát lejti a téboly. Mert hagyják. Hagyjuk. Hagyom.
Kussolunk/kussolok.
Bátorságszérumot csöpögtet belénk a zalaegerszegi előadás.
Ránk fér ember(ség)söprő-járványok idején.
Hiszen bődületesen sok múlik rajtunk/rajtam.

                                                             2017. január 19.

 

 

 

 




 

 

 

2017. január 14., szombat

Megfogni egymás kezét s együtt teremteni - A III. Richárd a Nemzeti Színházban - Példát mutat Trill Zsolt, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza és Alkotócsapatuk


www.alon.hu

Mitől ember az ember?
Rangtól, hatalomtól, vagyontól? Hogy folyamatosan masíroztat vágóhídra százezreket, milliókat? (Leszámítva nyúlfarknyi időszakokat.)
Tényleg ez a földi életképlet: a kasztosodás, az elhatárolódás?
William Shakespeare III. Richárd. Budapest, Nemzeti Színház, 2017., január. Trill Zsolt, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza és Társaik szövetkeztek ifjú Vidnyánszky Attila rendezővel, Vecsei Miklós fordítóval, szövegkönyvíróval.
És az örök Shakespeare-rel!
Szembesítenek.
Ranglétra, hatalomhajsza, vagyonbesöprés.
Tőrforgatás bárkiben. Bárhol, bármikor.
Ezért kár (lenne) e röpke földi kitérő(m)ért.
Akkor, hát, mi végre is vagyok?

Az adaptereim még épek, egészségesek?
Képesek-e még szeretet-üzeneteket venni-adni? Van-e még arcom, afféle Nagy László-i? 
Kell lennie valaminek, amiért valóban(?) itt van most a helyem és nem bárhol, bármikor!
Tessék, kérem bekopogtatnom mellkasom tájékán: itthon vagyok?
Itt. Hon. Vagy. Ok.
Mi van veled-velem?
Ismét gellert kapok golyóként, mielőtt meghúznám (melyik énem is vagyok éppen?) bennem a ravaszt?
Matt. Megint nem egy sávon/vonalon utazom magammal. Vagy éppen száguldok vissza – porladok újfent - a soha nem volt jövő(m)ből.  
Mindezek miatt (is) határozhatott úgy a Trill, Eszenyi, Hegedűs D. Trió és Csapata: elég belőlem.
Fújj(ak) ébresztőt!
Megteszem-e? Vagy továbbra is hagyom kizsigereltetni, beáraztatni magam; eladom testemet-lelkemet a gonosznak.
Ugyanarra bíztat e honi művészcsapat, amire a napokban Meryl Streep is utalt, amikor az örökre távozott barátnőjét, Carrie Fischert (1956-2016 – a jó Leia Organa/Csillagok háborúja) idézte: „Fogd a törött szíved és alakítsd művészetté!”. S azt is nyomatékosította: „Ha a hatalomban lévő arra használja a pozícióját, hogy másokat zaklasson, mindannyian veszítünk.”
A tolerancia, a befogadás mellett is érvelt Mery Streep, amit ugyancsak sugall, sugároz Eszenyi Enikő, Trill Zsolt, Hegedűs D. Géza és sortársi teamjük. Tisztán. Elemi, elementáris erővel.
Amiként a Nemzetiben ugyanígy létezik/lélegzik a Brandban, a Galilei életében Törőcsik Mari, Trill Zsolt, Trokán Nóra, Zsótér Sándor rendező és – generációkat úgyszintén csapattá olvasztó - művészgárdájuk. Lenyűgözően. Meghatóan. Fantasztikusan inspirálón.
Ferenc pápa szintén gyakran hangsúlyozza: „A pásztorok azzal foglalkoznak, hogy a nyájuk szőrét bodorítsák ahelyett, hogy észrevennék, hogy a hívők világa odakint csatatérré vált, amelyen éhezők, kétségbeesettek, reményvesztettek várják az egyház segítségét”. (Forrás: Andeas Englisch A Vatikán harcosa – Ferenc pápa és a bátorság útja; a Lazi Kft. kiadása, fordította Kosztolánczi Krisztina, 2016). 
A világítótornyok, az egyetemes értékőrzőink irányt adnak, mutatnak. Felelősségünk ébresztői. Energiaforrásaink. Lényegünk, mivoltunk újra meg újra élesztői. Megújítóink.
Kell, hogy legyenek, Akikhez mérhetjük magunkat. S íme: Vannak!
A III. Richárd alkotó együttese – a szövetségeseket tavaly nyáron befogadó Gyula városával s a most otthonul szolgáló Nemzeti Színházzal, élén Vidnyánszky Attila vezérigazgató-művész úrral – történelmi példát ad, mutat.  Igenis meg tudják fogni egymás kezét, felelős művészként-teremtőként.
Ez az egyetlen, a helyes, a járható út/pálya.
Vállvetve küzdeni a létképtelenség, a kasztosodás, az elhatárolódás ellen.
A vagyon, a hatalom, a rang akkor, és csak akkor ér/számít valamit, ha szolgálok, szolgál(hat)unk vele.
Népet-nemzetet. Európát. Földközösséget.
Ettől ember az ember.                                         
                                                         2017. január 12-14.

2017. január 3., kedd

A Dohány utcai seriff sorozatlövetű sötétségoszlató - Weöres Sándor Színház: FÜGE Produkció-Kaposvári Egyetem, Kovács Márton és Mohácsi János Csapata


www.alon.hu        
                                                            Mordechai Reuveni emlékére


Meg lehet-e szokni az elsötétítést? Hogyne. Hiszen nincs nap, hogy ne lenne benne részünk. Ám ha ember szab emberre sötét kényszerzubbonyt, az elviselhetetlen. Föl kell(ene) lázadni.
Ülünk a teljes sötétben. Holokauszt túlélők visszaemlékezéseit hall/gat/juk. „Látjuk”. Weöres Sándor Színház, 2017. január másodika, A dohány utcai seriff. A FÜGE Produkció és a Kaposvári Egyetem missziós valóság show-ja (így nevezem a koromsötétben zajló „játékot” - szp). Alkotók: Kovács Márton, Mohácsi János.
Mintha mi is sárgacsillagosok, összetereltek, hajtottak/űzöttek lennénk. Ártatlanul megvetettként. Részvétet nélkülözőként. Marhavagonba préselve napokon keresztül hatvanad, hetvened, nyolcvanad magunkkal. Megfosztva régtől – a legelső bennünket gyalázó szó elhangzásától, megtűrésétől - emberi méltóságunktól. Vasútállomási válogató. Élet, halál. Élet, halál. De, leginkább halál. Gázkamra-vég. Krematórium.
Ennél világosabb s egyszerre fénytelenebb teátrumi előadást aligha éltem át.
  
Számomra különösen is súlyos. Újév napján kaptam a hírt, hogy atyai jó barátom, Mordechai Reuveni nincs többé; az izraeli Nazeret Ilit-ből kilencvenhárom évesen távozott, örökre. A Pedagógusok Lapjának 2016-os karácsonyi számában közölt tárcanovellámban idéztem Mordit. Akár a Dohány utca seriffben is hallhatnánk, „nézhetnénk”. Bennem minden esetre újra és újra peregnek e filmkockák is a WSSZ Márkus Emília Termében: „Tudod, élt egy hatgyerekes család Debrecenben. Az apa vízvezeték-szerelő volt. 1943-ban behívták munkaszolgálatra. Hamarosan eltűnt. 1944 áprilisában a mama és a hat gyerek, tizenöt éves volt a legnagyobb, egyéves a legkisebb, téglagyárban ’kapott szállást’, ahonnan vagonokban, nyolcvan zsidó sorstársukkal együtt Auschwitz helyett, a ’sors ficama’, Sankt Pöltenbe vitték őket. A nagylány 1945 áprilisáig gátépítésen, földművelésben, kőbányában dolgozott. Mikor a ruszkik közeledtek, Mauthausenba, gázkamrába küldték őket. Gyalog. Aki kidőlt a sorból, golyót kapott. A mama leült, kivette az imakönyvét, a gyerekek folytatták a menetet, már nem emlékeznek, hány napig, Günskirchenig. Ott szabadították fel őket az amerikaiak néhány nappal a háború befejezése előtt. Az angol hadseregben szolgáló zsidó ezred katonái elvitték őket Olaszországba, onnan jöttek Erec Jiszraelbe. Egy hónappal később levelet kaptak apjuktól, fényképpel, amin a mamával van együtt! Kiderült, hogy a mamát feldobták a hullákat összegyűjtő kocsira, elvitték Mauthausenba, de a krematórium már nem működött. Az oroszok vitték el Bécsbe, kórházba, onnan pedig Pestre, a Bethlen-téri iskolába, ami akkor ideiglenes kórház volt. A papa Terezienstadtban szabadult fel. Rohant Debrecenbe, ott nem talált senkit. Két hónap múlva valaki jött és azt mondta, látta a mamát a kórházban. A papa kereste is ott, sikertelenül. A mama találta meg. 1950-ben ideértek, egyéves kislánnyal. Vallásos kibucban telepedtek le. Haláluk napjáig itt éltek anyósomék.”

És akik Európában maradtak a vész után? Lengyelországban lengyelként, Magyarországon magyarként? Újabb és újabb pokoljárás, részleges napfogyatkozás; rövidebb-hosszabb boldog(abb) időszakok akadtak, ha ugyan...
S most sem süt a Nap ezen a bolygón. Csalóka, látszat.
Van félni valója a sűrű sötéttől az ember(i/ség)nek.
Ámbár: amíg születhet és meg is születik olyan alkotás, mint A Dohány utcai seriff, addig a remény sem pihenhet földalatti szuroksötét veremben kampóra akasztva. Bánfalvi Eszter, Boros Anna, Deák Péter, Keresztény Tamás, Lakatos Máté, Király Dániel, Lábodi Ádám, Némedi Árpád, Rainer-Micsinyei Nóra, Takács Nóra Diána, Tolnai Hella koromsötétben lázad föl a naptalanság ellen.
„Íme, hát…” (JA) - még sincs lehetetlen. 
Ember emberre szabott kényszerzubbony-sötétségek, közönyzuhatagok, rémségek ideje, kérjük tisztelettel, mégis csak – ugye(?) - lejárt!  Hogy a Nap napról napra bújócskázik (velünk), csupán ez az egyetlenegy helyén, s rendjén való dolog legyen, maradjon e világon.                          

                                                         2017. január 2-3.