2017. június 19., hétfő

Egy rajongó újságíró Törőcsik Mariról - Velem, 2017. június 20., kedd, kultúrház


Szenkovits Péter:
Egy rajongó újságíró Törőcsik Mariról
Velem, 2017. június 20., kedd, 19 óra, kultúrotthon
www.alon.hu

                                   
A velemi IV. Gesztenyevirágzás Hete rendezvénysorozat
(június 18-23.) részeként Szenkovits Péter az 1973-tól Velemben lakó,
jelenleg kórházban lévő Törőcsik Mariról osztja meg élményeit június
20-án, kedden 19 órakor a község kultúrotthonában (Rákóczi utca
20.). Az előadás címe: Egy rajongó (újságíró) Törőcsik Mariról.

A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari címmel a tavalyi ünnepi könyvhéten jelent meg az újságíró-tanító könyve minden idők legnagyobb honi színésznőjéről, aki - Pély (Marika szülőfaluja) és Budapest (nagyobbrészt ott gyakorolta a hivatását) után - első számú otthonának tekinti Velemet.

A kedd esti eseményen Szenkovits Péter olyan különleges – köztük Velemben készült – (video)felvételeket is bemutat, melyeket eddig még nem láthatott-hallhatott a közönség.

 


2017. május 29., hétfő

Feledhetetlen soproniak: állandó kiállítás nyílt az Új-zsinagógában - A Lelkiismeret Csarnoka - Lehessünk mások, de ezért senkit se rekesszenek ki!


www.alon.hu 
www.epoc.hu
Hungary News
Elfeledett soproniak – Arcok, sorsok, áldozatok / családok, tárgyak, hagyományok címmel állandó kiállítás nyílt Sopronban, az Új-zsinagógában (Új utca 11.).
A tárlat kurátora, Dr. Tárkányi Sándor építész: „A 2014-ben nyílt, immár állandó kiállítás az 1944 előtt Sopronban és környékén élő magyar zsidó családoknak, személyeknek állít emléket, az ő történetüket meséli el, idézi meg. A családhistóriák mellett – több mint százötven tárgyat tartalmazó – judaika gyűjtemény is látható, amely soproni és környékbeli zsidók használati és kegytárgyaiból, valamint személyes eszközeiből áll. A helyi, emberi emlékezet egy újabb dimenzióval, a tárgyak emlékezetével bővült.”

Az állandó kiállítást megnyitó, soproni gyökerű Prof. Dr. Szita Szabolcs, a budapesti Holokauszt Emlékközpont igazgatója azt a mondatot idézte, amely az egyik soproni temető sírfelirata (is): „Csak az hal meg, akit elfelejtenek”. Arra bíztatott, hogy ne felejtsük el azokat, akik e belvárosi utcában dolgoztak, szerettek. Itt élni, halni kell… S az egykor itt élőket begyömöszölték tehervagonokba, de: közöttünk vannak! S nem tűrjük, hogy még egyszer ilyen előforduljon! Szégyelljük, bevalljuk – megtagadjuk! Egészségesebb magyarság alakuljon ki; mindezt már az óvodásoknak, az általános iskolásoknak is el kell magyarázni. Lehetsz te más, de ne rekessz ki! Ezt hirdeti a tízparancsolat is. (VIII. „…mások becsületében kárt ne tégy!” - szp) Ha ilyen a légkör, akkor kevesebb lesz a gyűlölet Európában, Magyarországon, Sopronban. S akik eljöttek (a megnyitóra) s eljönnek (megnézni az állandó tárlatot), azok szolidaritást vállalnak, s amíg élnek, megőrzik ezernyolcszáz soproni emlékét. Például Frischmannékét is, akik mily’ izgalommal mutatták be a Várkerületen anno a benzinpumpájukat. Aztán „elkezdtük” irigyelni, utálni, kiszorítani őket. Mondván: minek az nekik? Hiszen az nekünk: jár! Már a Vereckei-szorosnál is „járt”…
Becsülni kellett volna őket!
Mi mindent köszönhetünk zsidó honfitársainknak - s a velünk élő németeknek! Akiket aztán szintúgy kitelepítettünk. Az a bökkenő, fűzte tovább a gondolatsort Szita Szabolcs, hogy mindez velünk ugyanígy megtörténhet és, hát, meg is történt. Itt, ott, amott. S a kormányok… Hm.
Holott „te ugyanolyan magyar vagy, mint én”! El kell bírni egymást viselnünk Európában, a Kárpát-medencében.
Soha többet nem akarunk gyűlöletet, emberirtást! Ám nem is oly’ rég mi minden zajlott Horvátországban, Szerbiában…?
1945. május 9-dikét nemrég ünnepeltük - vigyázzunk egymásra!
Úgy lehetünk jó magyarok, soproniak, ha az elhurcolt zsidó honfitársaink emlékét megőrizzük! Hozzuk ide az iskolásokat, bíztatott Szita Szabolcs, meséljük el nekik, hogy az a kislány/kisfiú ugyanolyan volt, mint te, s csak azért ölték meg, mert zsidó volt.
Szép zalai, Bak községi példát hozott fel, ahol ráleltek egy dobozkában két zsidó kislány kendőjére, terítőjére; milyen szépen cseperedhettek volna fel ők is a saját otthonukban/házukban, hazájukban… A ma ott élők fölbuzdultak, s felkutatják az egykori, helybéli zsidó családok emlékeit; megszólalt a lelkiismeret, van (még) becsület!
Ellenpéldát is felhozott a Holokauszt Emlékközpont igazgatója. Emléktáblát szerettek volna elhelyezni hozzátartozók, leszármazottak egy budapesti ház falán, hogy így fejezzék ki hálájukat az egykor zsidó felmenőiket ott bujtató, rejtegető honfitársai(n)knak. A mai lakók némelyike ekképpen reagált e nemes szándékra: „hagyjuk ezt a zsidó ügyet!”.
Nem, ez magyar és nem zsidó ügy! No, bizony, szégyellhetik magukat, akik az említett módon álltak hozzá…
De visszatérünk még oda. S végigmegyünk ezen az úton! - hangsúlyozta Szita Szabolcs. Akkor leszünk európaiak, magyarok, jó keresztények.

Dr. Farkas Ciprián soproni képviselő úgyszintén a békesség, a tolerancia és az összetartozás vágya mellett tett hitet. A budapesti Lugosi család tagjai, Lugosi Kovács Ágnes és gyermekei, Veronika, Zsófia és Dániel Ali szívbe markoló koncertet adott az Új utca szabad ege alatt összegyűlt emlékezőknek, ünneplőknek május utolsó vasárnapjának verőfényes délutánján.
Az Új utca 11. szám alatti épület, az Új-zsinagóga (egykori magánzsinagóga) – amelynek imatermében találhatók a múzeumi tárlók –, s a szemközti 22-24. szám alatti, középkori Ó-zsinagóga (közösségi zsinagóga) bejáratát a házak párkánymagasságában háromszor-három méteres úgynevezett napvitorlákkal kötötték össze. A fénysugár-vitorlákról a mártírok fotói néznek ránk. Gyermekek, ifjak, szülők, nagyszülők. S évszámok. Merengésre, örök emlékezésre késztetők. Immár így nevezzük mi, soproniak az Új utca két zsinagóga közötti szakaszát: a Megemlékezés Tere, a Lelkiismeret Csarnoka.

Részlet Dr. Tárkányi Sándor Elfeledett soproniak – Családok, tárgyak, hagyományok című II. kötetéből (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, Budapest/Sopron 2016, felelős kiadó Dr. Kunos Péter ügyvezető igazgató):
„Dr. Weiler Béla ügyvéd (sz. Ebergőc, 1885) Sopronban, a Színház utca 16. (ma 14.) szám alatti épületben lakott feleségével, Fohn Rózsával (sz. Balmazújváros, 1896) és egyetlen fiúkkal, Edével (sz. Sopron, 1928). Dr Weiler Béla ugyanabban az épületben működtette önálló ügyvédi irodáját is. Aktívan részt vett a város politikai életében, a városi törvényhatósági bizottságnak hosszú időn keresztül oszlopos tagja volt. Kiváló elméleti és gyakorlati jogászként tartották számon. Az 1926 és 1933 közötti években négyszer választották meg a Soproni Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség elnökévé.
1926-tól ugyanő töltötte be Sopron városának tiszteletbeli főügyészi posztját is. Kinevezése az alábbiak szerint történt. Az ’Ébredő Magyarok Egyesülete’ 1926 tavaszán Sopronban gyűlést rendezett, melynek napirendi témája a zsidók elleni uszítás volt. Dr. Simon Elemér főispán azonban értésére adta a rendőrségnek, hogy ő mindennemű felekezeti izgatást ellenez. Ezen felfogását azzal demonstrálta, hogy a zsidó származású dr. Weiler Béla ügyvédet Sopron városának tiszteletbeli főügyészévé nevezte ki. Amikor Benkő Géza, a soproni ébredők vezére a következő törvényhatósági bizottsági ülésen szóvá akarta tenni a kinevezést, a főispán ezt nem engedélyezte, mondván: a kinevezések az ő jogkörébe tartoznak, azokat diszkusszió (megvitatás/eszmecsere – szp) tárgyává nem kívánja tenni.
1944 júliusában a Weiler család tagjait – a magyar hatóságok közreműködésével – Auschwitz-Birkenauba deportálták, ahonnét egyikük sem tért vissza.”

                                  2017. május 29.

 

 

 

 

 

2017. május 27., szombat

Tűnjél el a színről sietve! - Szörényi Levente, David Kostelancik, az USA ideiglenes ügyvivője, Willis Conover néhai műsorvezető/Milliók Hangja: a szabadságért - Magyarország, 2017: Budapest/Müpa, Debrecen, Pécs


www.alon.hu
www.epoc.hu
Hungary News
„Ne gondold, ó ne, hogy tied a világ, / Nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád. / És ha még most tied a szó, / Ne hidd, hogy így marad örökre, / Ajánlom, tűnjél el a színről sietve.”  Szörényi Leventét hallva megdobbannak a szívek a Művészetek Palotájában, a Milliók Hangja-Willis Conover emlékkoncerten.
Színpadi háttérkép: az Országház, aztán „átúszik” a Hősök terére.
Szörényi Levente (1945), Bródy János (1946) - s az Illés zenekar 1968-as (!) – üzenete egyértelmű 2017 májusának Magyarországán.
A közönség tombol/forrong. A lánglelkűség fokozódik. „A helyzet… nem reménytelen.” De miért is lenne az?
Willis Conover (1920-1996), az Amerika Hangja (Voice of America) legendás rádiós dzsessz műsorvezetője csaknem négy évtizeden át vezette a Jazzórát (Jazz Hour) 1955. január 6-tól. Rá másfél esztendőre tört ki a forradalom hazánkban: 1956. október 23-án.
Az emlékkoncert producere: Szörényi Örs (1971), Levente fia, aki édesapjával – méltán lehet rá büszke! - s a közreműködőkkel missziót teljesít a budapesti Müpában (május 24.), a debreceni Kölcsey Központban (május 27.) s a pécsi Kodály Központban (június 2-án).
David Kostelancik, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője magyarul(!) köszönti a zsúfolásig megtelt Müpa hangversenyterem publikumát. „Isten hozta önöket egy csodálatos estén!”. Méltatja a néhai Conover urat, a kultúrák közötti párbeszéd elkötelezettjét, aki rajongott az amerikai és a magyar dzsessz muzsikusokért s nem keveset tett is értük. „Gondolom, ujjongana e mai koncertért is!”, mosolyodik el Kostelancik úr, majd annak a meggyőződésének ad hangot: „A szabad gondolkodás és a változások eredményes eszköze lehet a zene!”.
Time for Jazz! Végre, hát, eljött: a dzsessz ideje!
Gájer Bálint (1980) „swingmester” Frank Sinatrát (1915-1998), a többszörös Grammy- és Oscar-díjas „Öreg Kékszeműt” (Ol’ Blue Eyes) idézi meg kifinomultan. A Németországban élő világhírű amerikai Joan D Faulkner, akit a jazzéneklés nagyasszonyának tartanak, a tizenháromszoros Grammy-díjas Ella Fitzgeraldot (1917-1996) „hozza vissza” égi dimenziókból. Szinte reinkarnálja. Bújócskáznak egymás lényében/lényegében.
Vannak dolgok, amik nincsenek, és mégiscsak léteznek; nem kell, nem szabad mindent agyonmagyarázni. Minek?
Az 1998-ban alakult Budapest Jazz Orchestra (BJO) – hazánk első professzionális big bandje – Kollmann Gábor (1970, szaxofon) vezetésével Duke Ellington (1899-1974), Count Basie (1904-1984), Woody Herman (1913-1987) big bandjétől ad elő örök remekeket léleksimogatón. Meg-megcsillantva a sokszínűség frissítő erejét.
Szörényi Levente a lovak közé csap. Száguld, s röpít bennünket magával. Éppúgy, mint 1966 óta – Még fáj minden csók (I. Táncdalfesztivál, Illés-berobbanás) – szinte mindig. Az utcán; Kéglidal; Kislány, add a kezed…
Levente hetvenharmadik életévében (egészen pontosan:1945. április 26-án született) úgy s annyira pörög, hogy az elképesztő. Minden bizonnyal azért, mert érzi, tudja: van feladata. Kötelessége. Autonóm művészként szólnia, cselekednie kell, hogy ebben az országban ne ju(tha)sson majd’minden pribékek, (p)oligarchák atomszemét-kupacára. Gyermekkori példaképéhez, Willis Conoverhez nyúl vissza: munícióért, példáért. Azt tartja fontosnak, ami összeköt bennünket, s nem azt, ami elválaszt.
„A szeretet hatalma nem a hatalom szeretete.” Illés zenekar, Human Rights, 1971 - Oratórium az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára. Bár ez nem – vagy nem így - hangzott el a Conover-esten, jóllehet milliók érzik a bőrükön. Itt és most.
Levente üdvözölte a közönség soraiban ülő alkotótársait, barátait: testvérét, Szörényi Szabolcsot (1943) és Bródy Jánost. Tapsviharral éltettük őket is.
Fonográf-időszak, A széllel szemben járok. „Meleg van, mégis fázok én, igen”… Meg Útközben. Huh!
Süvítette Levente, még ’68-ból: Little Richard (LR, 1932 – generációk inspirátora, Grammy-díjas, a rock and roll egyik „szülőatyja”; szabadságharcos). „Hogyha hallom én / Minden az enyém / Sikítani akarok”. Levi száguld a színpadon gitárjával ide-oda; s mi nem és nem akarjuk elengedni a deszkákról.
Ámbár tudjuk, érezzük: ő immár örökre ott s velünk marad.  
„Ne hidd azt, ó, ne, hogy letagadhatod, / Mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod. / Egész más most ez a világ, / Jobb lesz, ha végre már megérted, / Az idő lassan, lassan eljár feletted.” (Szörényi/Bródy, Magyarország - XXI. század)

                                           2017. május 27.

 

 

 

 

 

2017. május 23., kedd

A teremtés tanulható - Cameron Carpenter, Tomo Keller és a St Martin in the Fields példája a Müpában


www.alon.hu 
www.epoc.hu
www.kipa.hu
Hungary News
Célja van annak, hogy e glóbuszon vagyunk. Hozzuk ki magunkból azt, amivel/amiből fényt tudunk csiholni, sugározni. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegedjenek az emberek”. (József Attila /1905-1937/ - Tél)
Cameron Carpenter (1981) orgonaművész-hangszerkonstruktőr, Tomo Keller (1974) hegedűművész, koncertmester és az Academy of St Martin in the Fields londoni kamarazenekar (1958-ban Sir Neville Marriner /1924-2016/ hegedűművész, karmester alapította), az együttes neve profánul: „Szent Márton Akadémia a mezőkön” – a budapesti Művészetek Palotájában arra inspirált, hogy keressük/találjuk meg a boldogságot. De, ne mások - ne a másik - ellenében. Együtt. Közösen.
A vitathatatlan géniusz Cameron Carpenter csibész, vagány, belevaló fickó, polgárpukkasztó hírében áll. A Müpa monumentális orgonáján, „ég és föld között” improvizációkkal „köszönt” a zsúfolt háznak. Megcsillantotta: nem akármilyen szférákban járatos. Majd lenyargalt a színpadra, ahol a saját készítésű, utazó orgonáján Johann Sebastian Bachot (1685-1750) idézte meg saját átiratában. Azt is jelezte: a gazdag örökséget illőn kell – akár átgyúrva - továbbadni. (Bár számomra mégis inkább kötelező – jóllehet tiszteletteljes – kűrnek tűnt.)
Partner zenekara – a már jelzett, szintén világklasszisként jegyzett „Szent Márton a mezőkön” – kortárs művel kelt önálló életre: Sally Beamish (1956, londoni zeneszerző) Változatok egy Benjamin Britten-témára című kompozíciójával. Sally „nem akart ’brittenes’ zenét írni, hanem saját reflexióit komponálta meg Brittenre” (Hollós Máté /1956/, Erkel-díjas zeneszerző). Tehát itt is „megcsíphettük” a lánglelkű mester – B. Britten (1913-1976) – előtti főhajtást, akárcsak az újjáteremtés igényét, szándékát, s pazar megvalósítását. Az Academy of St Martin in the Fields, Tomo Kellerrel az élén odaadóan, finoman, lágyan tálalt; benső rezdüléseink rímeire lelt. Létfinomítóban érezhettük magunkat. Jelenünk mindennemű roncsolását, piszkát, mocskát, tébolyát feledhettük. Az annyira, de annyira vágyott béke(sség) bélelte ki ideg- s érzőpályáinkat. /Sally Beamish-ről még annyit: a 2012-es londoni olimpia szervezőbizottsága tőle is rendelt művet./
Cameron rendesen a lovak közé csapott. Francis Poulenc (1899-1963) g-moll orgonaversenyét árasztotta felénk/belénk. Tisztítás/tisztulás. Nyugalom.
Csend. A teremteni tudás – tán’ legfőbb - feltétele.
„Szent Márton Lovagjai” briliáns Benjamin Britten művel rukkoltak ki: Változatok egy Frank Bridge-témára. F. Bridge (1879-1941) Britten mestere volt. „A szigorú tanár nemcsak tudást nyújtott, hanem ízlést is diktált”. (Hollós Máté). A tízvariációs kompozíció élet-íz sűrítmények összessége.  Integritás/egyesíthetőség, energia, báj, játék, humor (meg paródia, ahogyan a libák lépegetnek: frenetikus!), hagyomány, szenvedély, vitalitás. Gyász, együttérzés. Hódolat. És nem utolsósorban hála: a tanulóévekért, a tisztességért, az emberségért. A kreatív létköznapokért.
Életközösségekért.
Szinte robbantak George Gerschwin (1898-1937) dalai Cameron orgonáján. Majd ráadás, ráadás, ráadás. Hogy magunkkal vihessük/vigyük: nincs lehetetlen!
„Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, / Hogy felmelegednének az emberek!”. (J. A.)
Mi más is lehetne a célja annak, hogy e sárgolyón vagyunk?!

                                         2017. május 23.

 

 

 

 

2017. május 13., szombat

Volpone megbukott, de ki jöhetne utána? - Alföldi Róbert fejedelmi rendezése a Weöres Sándor Színházban


www.alon.hu / www.epoc.hu / Hungary News
Nem sok jóval kecsegtet az Alföldi Róbert rendezte Volpone a Weöres Sándor Színházban. A Charlie Chaplin (1889-1977; színész, filmrendező) csavargó figuráját idéző agyafúrt Mosca/szolga alázatot mímelve nyalja pénzőrült gazdájának, Volponénak az ülepét. Szeretné túlélni a gengszterérát. S persze józan paraszti eszének, furfangjának, fifikájának latba vetésével erősen, folyamatosan erodálja a gaz(ok) rendszer(é)t. S amikor győzedelmeskedik a kisember, eljön az igazság pillanata, és minden tisztességes halandó számára megadatna a földi paradicsom (de szép!), akkor olybá tűnik (számomra legalábbis), hogy ez a Mosca nem az, akire momentán vár/t/unk. Ő sem (lesz) különb a Deákné vásznánál. A vagyon, a gazdagság, a tőke; az érme, a bankó, a steksz eltorzítja (máris? – majd?). Korpa-ego. Ő sem közösségszolgáló.
Szép kilátások. Ez a mi formánk? Mert ezt érdemeljük?

Ben/jamin/ Jonson (1572-1637; angol drámaíró, költő, színész) szatirikus Volponéja a commedia dell’arte (röviden: rögtönzés) meg a burleszk: bohózat-komédia-paródia szószos elegye Alföldi Róbert tökéletes tálalásában. Naná, hogy friss.
Briliáns a csapat. Jordán Tamás Volponéja gennyláda. A jeles, közkedvelt direktor-művész annyi, de annyi színből keveri ki ezt a mocsadékot! Mosca: Bányai Kelemen Barna. Az alkalmazkodás zsonglőre, emberismerő-bűvész. Agya vágó beretva. Csűr-csavar. Ahogyan azt kell. S amikor révbe ér - hja, kell ehhez azért Volpone mindent, de még azon túl is mindent ide nekem /ahogyan becézik: „Lölő”/ milliárdos kielégíthetetlen nyereséghajhászása -, megrázza magát Mosca. Szívből szeretnénk, hogy ő tényleg a néppel szövetkezzék: a köz boldogulásáért, boldogságáért. Ám mást sejtet…
Amikor s ahogyan Bányai Kelemen Barna Moscája és Csankó Zoltán Corvinója alkut köt, hogy eme asszonyát beküldi (kényszeríti) Volpone ágyába, hogy – ha már másképp nem megy – így kaparinthassa meg a pénzeszsák vagyonát, az megrázó. Csankó Zoltán gyomorforgató alakot gyúr. Nem „csak” ördögi/sátáni lény, hanem az ember/i/séget meg-meggyalázó féreg.
Gátszakadás. Mocsokindulás. Fekáliafolyam.
Hartai Petra fiatal rabszolga-feleségeként (Colombina) vérbeli színjátékos. Szabó Tibor közjegyzőjétől (Voltore) kiráz a hideg, akárcsak Szerémi Zoltán uzsorásától (Corbaccio), aki a fiát taszítaná el (ideiglenesen…) „Volpi” örökségéért. Ivadékaként (Leone) príma: Balogh János. Canina: Bánfalvi Eszter. Minden/ki/ről majd’ mindent tudó dísz-kokott. Elementáris. S lehet, hogy Canina még a legkevésbé szennyezett az egész bagázsban…? Kálmánchelyi Zoltán (bíró), Endrődy Krisztián (tiszt) alázatos szolgálja a frenetikus burleszknek.

A magyar szöveg Spiró György géniuszát dicséri. Kálmán Eszter érdeme a villámgyorsan mozgatható/alakítható (e folyamatosan változó világunkban mily’ praktikus) díszlet és a lézeres érzékenységgel kreált jelmez.
Az Illyés Gyula (1902-1983; költő, /dráma/író) által fordított Volponéban Mosca ekképpen beszél: „De mi, mi vagyunk az érvágó kés, a könnyítés! Mi megmozdítjuk a pénzt, elfolyatjuk a hülyéktől a fúrtagyúakhoz, a pántos ládákból ki az utcára. Minket, a balekkezelés tanult sebészeit illeti a hála azért, hogy a világ még nem fordult föl pénzszorulási gutaütés következtében. Mi rosszat teszek azonkívül, amire a szegénység szorít? Ártatlanok boldogságát én soha szét nem romboltam, tisztességes embereket én soha be nem hálóztam, gyengét én soha meg nem gyötörtem…”.
A hányszor, de hányszor földönfutó, menekülni (csavarogni; hm) kényszerülő embersereg élére vajon állnak-e értü/n/k cselekedni akaró s a legvégsőkig tisztának, tisztességesnek maradó, csavaros eszű Chaplinek/Moscák?
S mi magunk mindent megteszünk-e ezért ?

                                    2017. május 13., szombat

 

 

 

 

2017. május 12., péntek

Ima a békéért és a szabadságért - Simon Stephens/Szabó István/Józan László - Irving Berlin/Alföldi Róbert, Udvaros Dorottya, Náray Erika és Berdin Tamás zenekara


www.alon.hu
www.epoc.hu 
Hungary News
Lényünk raktárkészletében, a zsigereinkben mi minden rejtőzhet!? Hát, persze, hogy belénk költöztek az emberiség elmúlt néhány évezredének történései; sorscsapásai s remélhetőleg azért a boldogság-pillanatai is. A XIX.-XX. századi emlékképek pedig még meg sem porosodtak testünk, lelkünk, szellemünk polcrendszerében. S a mi XXI. századunk „gondoskodik” arról, hogy többnyire a negatív archív felvételeinket idéző események peregjenek előttünk, elevenedjenek meg újra és újra.
2017 májusában, amikor e Föld itteni féltekéjén turbó üzemmódra kapcsol – normális esetben - a természet, eltöprenghetünk azon, miért éppen mostanra vált oly rideggé s kiszámíthatatlanná a natúra éppúgy, mint a társadalmi közérzet bolygónk csaknem egészén.
Az ötvenes-hatvanas évek óta nem volt ennyire fagyos a légkör.
Pedig akad szívet bizsergető esemény, évforduló. 1917. május 13.: az első világháború finisében, éppen száz esztendeje,  a portugáliai Fatimában jelent meg a Szűzanya három pásztor gyereknek. A második világégés európai befejezését nyugtázhattuk /hetvenkettedszer/ május 9-én. Derűlátásra adhat okot szintúgy, hogy május 14-én ünnepelhetjük Izrael Állam megalakulásának 69. évfordulóját.
Mindeközben nem bulvárszintű a fenyegetettség: atom-terrortámadás réme (is) fenyeget. A Biblia kódjának világklasszis tudósai rohamtempóban igyekeznek megfejteni a jövőnket, pontosabban rávilágítani arra, hogy a katasztrófák elkerülhetők lennének, ha közösen cselekednénk.
Szűkebb pátriánkban - Európában - a demagógia újraélesztői igyekeznek sakkban tartani legelébb is a saját népeiket az alapvető emberi jogok megnyirbálásával.
Mindezek is kavarognak – aggasztanak - bennünk, miközben tán még soha nem vágytunk arra, hogy megtaláljuk azokat a kapaszkodókat, amelyek segítségével mégsem, csak azért sem adjuk fel a jövőbe vetett hitünket. Képesek legyünk elkergetni a lelki-szellemi nukleáris viharfelhőket gyermekeink s a következő generációk feje felől.
Mindehhez még megmaradtak nekünk: a művészetek. A bennünket újrateremtő: teátrum. Éppenséggel a budapesti Vígszínház. S az olyan rendezvényfolyam szintúgy, mint az e napokban a fővárosunkban zajló Zsidó Művészeti Napok.
A Víg Házi Színpadán éli meg az Oscar-díjas Szabó István (1938) rendezésében Simon Stephens (1971, angol drámaíró) Távoli dal című monodrámáját Józan László (1987). A darabbéli harmincas Willem, az amszterdami születésű fiú miért is húzott el New York-ba? Meghalt öccsének – nekünk - vall mindarról, amik a saját lényegünket is alakítják. Családról, szülőkről, testvérekről, barátokról, (iskola)társakról.  Szerelmekről. Mindennemű kapcsolatunkról, ami eddig vagy megadatott, vagy nem.
Szabadság-vágyunkról.
A számvetés során talán-talán ráébredünk, merre is keressük a magány mélységének kútjából a menekülés lehetőségét.
Miképpen állok én itt - legelébb is - a saját színem előtt? Viszonyrendszeremben hol, mekkorák a zavarok, a zárlatok?
Simon Stephens, Szabó István, Józan László az őszinteség lézerével gyógyít. Szabadít meg a bennünk (s a körülöttünk) ólálkodó gonosztól.
Egyetlenegy – az egyes - ember mennyire sokszínű! Világegyetem.  S miért is kellene akárcsak magamban áramtalanítanom például a mások másságának avagy a saját magam egyediségének a megérzéséhez, megértéséhez, elfogadásához szükséges adaptereket?  
Józan Lászlót Áts Feriként láttam Dés-Geszti-Grecsó A Pál utcai fiúkjában, szintén a Vígben. Elsőrangú a rivális csapat vezéreként, méltó ellenfele/partnere Bokának/Wunderlich Józsefnek. Willemként nem csupán a 2011-ben kapott Junior Prima díj úgymond neki járó jussát igazolja, hanem: Jászai-díjat érdemel. Nem ígéret: művész. (Gondoljunk csak bele, Petőfi huszonhat évesen halt meg, s rakatnyi remeke hatósugár, míg ember az ember!)
Az immár II. Zsidó Művészet Napok (ZSIMŰ, május 6-14.) kimagasló eseménye, a Shalom Mr. Berlin! című koncert-költemény úgyszintén az egyéni, az egyetemes szabadság és a béke eszményét hirdette az Uránia Nemzeti Filmszínház Dísztermében. A zseniális Alföldi Róbert (1967) az Oscar-díjas Irving Berlin (1888-1989) fehérorosz zsidó családból származó világhírű amerikai zeneszerző, szövegíró, forgatókönyvíró életéből villantott fel epizódokat. Az ezerszínű Udvaros Dorottya (1954) s a szintén szuggesztív Náray Erika (1967) százmilliók ismerte Berlin-szerzeményeket csepegtetett - meg robbantott - belénk a lenyűgöző Berdin Tamás (1969) kifogástalan jazz zenekarával.
Alexander’s Ragtime Band, I Love a Piano, Blue Skies, Play a Simple Melody, Cheek to Cheek, God Bless America… Berlin (ki ne tudná: ő jegyzi a White Christmas-t is) így vallott: „Nem zenét, slágereket írok.” Jóllehet a kottával soha nem sikerült baráti viszonyba kerülnie, asszisztense írta le a szívéből-fejéből kipattanó dallamokat. Ezerötszáz szerzeményének (dalának/szövegének) nem kis hányada állta ki a halhatatlanság próbáját. Meglehet azért is, mert kevés szóval/hanggal célozta meg a minden(sége)t.
Ötéves volt Izrael Izidor Balin (a későbbi Berlin úr), amikor szüleivel, testvéreivel menekülni kényszerült Szibériából, a pogromok elől. Amerikában leltek otthonra.  Az Alföldi/Udvaros/Náray trió s Berdin Tamás jazz zenekara cipelte meg röpítette át a nézőket a XX. századon. Élet-halál hullámvasúton közlekedtek közvetlen elődeink (is); az évezred végéről személyre szabott traumáink máig kísér(te)nek bennünket.
Az Urániában az ünnepi eseménysort megnyitó Yosef Amrani (1958, Haifa), Izrael Állam budapesti nagykövete egyébiránt tavaly ősszel, amikor átadta a megbízólevelét a Magyar Köztársaság jelenlegi elnökének, ekképpen fogalmazott: „a történelemnek nem korlátként, hanem morális és politikai iránytűként kell szolgálnia bennünket”.
Az Urániában az Izrael és Magyarország közötti mély kulturális kapcsolatról, többsávos hídról beszélt. „A kimeríthetetlen gazdagságú zsidó kultúra szerves része Magyarországnak. S nagyon sok magyar épített hazát Izraelben.” Méltatta a Zsidó Művészeti Napok főszervezőjének, Vadas Verának a több mint másfél évtizedes szenvedélyes, elkötelezett tevékenységét, amelyet a Zsidó Nyári Fesztiválok sikere is fémjelez.
Alföldi Róbert interpretálta Irving Berlin Isten áldja Amerikáját (God Bless America), az Egyesült Államok második számú nemzeti dalát, ami a kulturális és vallási tolerancia – egyetemes - szimbóluma.
A béke dala.
Mind ahányszor fölcsendült az első, a második világégés idején, 09/11 után, szóval, mikor a legeslegnagyobb szükségünk van rá, vigasztal. Reménységgel, életvággyal telíti a szívünket. „Míg a viharfelhők összegyűlnek a tengeren, / Hirdessünk egy olyan földet, amely szabad, / Mindannyian hálásak legyünk olyan szép földnek, / Miközben ünnepélyes imáinkban emeljük fel hangunkat.
…Isten áldja Amerikát, otthon édes otthonom.”
S hát persze, hogy az itthoni „saját Amerikánk”, közép-európai hazánk és szeretteink sorsa miatti aggodalom járta át sejtjeinket. Együtt/közösen mondtunk imát Irving Berlinnel/Alföldi Róberttel. Ki a csuda törődött azzal, hogy csak késve sikerült a zsebkendőnket előhalászni, amikor már az ingünket áztatja könnypatakocska.
Azt is fölelevenítette Alföldi, amikor a harmincas évek végén - a világ ismét vadorzó arcát mutatta - játékfilmet forgattak Irving-el. A katonai körletből a bakaruhás zeneszerzőt két rendész rángatja ki. A film díszbemutatóján Irving édesanyja ezt meglátva, fölpattant a helyéről, kétségbeesetten elkezdett kiabálni: „Pogrom! Pogrom!”. A közönségnek nem igazán tűnt fel, mert azt hitték, ez is a műsor része… Utóbb alig lehetett megvigasztalni Irving édesanyját, hogy ez ám játék(film), ne tessék aggódni!  Erre a mama ekképpen reagált: „Ismerem én az ilyen játékokat!”.
Nem tudom, hallottam-e valaha is ekkora teátrumi csendet.
Lényünk raktárkészletében, a zsigereinkben mi minden rejtőzik!? Hát persze, hogy belénk költöztek az emberiség néhány évezredének történései. Sorscsapásai. S remélhetőleg a boldogságpillanatai is. Az egyéni, a közös, az egyetemes béke- és szabadságvágyunk éltetői.

                                                    2017. május 8-12.

 

 

                                

2017. május 6., szombat

Tartuffe /a képmutató/ a Weöres Sándor Színházban, rendezte Béres Attila


www.alon.hu
„Szóval bolondja lett, Tartuffe a hős neki, / Mindig idézi őt, mindig dicsőíti, /Csodatétel neki minden köznapi tette, / És ha Tartuffe beszél, minden szó szent előtte. / Az pedig persze jó bolondját ismeri, / S úgy elszédíti őt, hogy az már mesteri: / Álszentséggel egész vagyont szed ki belőle, / S mindannyiunknak ő lett a bírája, őre.”

Tartuffe-öt, a minden korokban föl-fölbukkanó szélhámost, hétpróbás gazembert jellemzi ekképpen a komorna (Dorina). Illetve a ház uráról, Orgonról állít ki bizonyítványt, akinek ez a gengszter Tartuffe kilúgozza az agyát, s kiforgat(hat)ja mindenéből, testéből, lelkéből, szelleméből meg – milyen kenetteljesen teszi – a vagyonából. Ukmukfukk! Ide nekem – és lakájaimnak – országot, világot! Szóval miközben ájtatoskodik, zsebre vág majd’ minden/ki/t.  S akit nem (mégsem) tud behálózni, seggnyalójává nyomorítani, annak megbélyegzés a jussa. Se nem hazafi, se nem ember. Nincs is.
Moliére  (Jean-Baptiste Poquelin, 1622-1673) Tartuffe /avagy a képmutató/ című vígjátékát (végjátékát?– szp) a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulata Parti Nagy Lajos (1953) turbós változatában mutatta be, Béres Attila élvonalbeli rendezésében. A nyilvános főpróbán győzelemmel.
(Fentebbi idézetünk Vas István /1910-1991/ fordításából való.)
Pazar összjátékkal, letámadásokkal lep meg bennünket a WSSZ társulata. A most sem hibázó Bajomi Nagy György Orgon posztján eszelőssé, félelmetes fantasztává válik a mindig halálpontos Mertz Tibor Tartuffe-jától. Pokolian jó „bőrkergetők”!
Te jó ég, (m)ennyire félre lehet vezetni százezreket, milliókat! Lassan, komótosan – mesterien - csepegtetve beléjük a sátánmérget, míg jól átitatódnak, s aztán már gyerekjáték bábukként kicselezni őket.
Némi reménysugár, hogy nem mindenkit lehet leparancsolni, kiállítani a pályáról. Orgon felesége, lánya, fia, sógora, a már említett komorna: príma team! Képesek önállóan, tisztességesen, emberhez méltón gondolkodni. Viselkedni. A maguk módján igyekeznek észre téríteni a zsarnok, az ál(nok) edző által tévútra vezetett Orgont /a nézősereget…/. Mindhiába.
Lesöpri őket a demagógia.
Nagy Cili feleségként káprázatos; mi mindenre is képes az Ember, ha kötelesség(e) leleplezni a gátlástalan bundázót-csalót! Edvi Henrietta (Mariane, Orgon lánya) is profi, Kenderes Csaba (Valér, a szerelme) olyan ezúttal is, amit egy igaz szakvezetés elvár. Akárcsak (Orgon fiaként) Jámbor Nándor és Kelemen Zoltán (végrehajtó).  Orosz Róbert (Cléante, Orgon-sógor) a felelős értelmiségiként küzd a pályán. Kifogástalan. Önvizsgálatra késztet(hetne). Matusek Attila Tartuffe titkára: kiszolgálója, nyikhaja, csicskása (álpartjelző..?) úgy undorító, ahogy van.
Németh Judit (Orgon anyja) a megtévesztett, félrevezetett tömegember-példány. Csőlátása, bigottsága, rajongása a „szent-példakép” iránt… Németh Judit elképesztően nagy játékos! S de jó újra látni Csonka Szilviát! Komornaként, ami a szívén, az a száján. Miért is kellene félnie e lét-stadionban; mert őszinte? Miért ne lehetne szabad a gondolat, a más nézet, az építő kritika, a patyolat-tiszta szándékú megoldás-keresés?

Visszanyúlunk Vas István fordításához:
„Orgon (Tartuffe-hoz, akit a rendőr hadnagy magával visz – merthogy letartóztatják a gazt; szp): Látod, te áruló…
Cléante: Méltatlanságait átvenni nem szabad. / E nyomorultat itt rossz sorsa már elérte, / Ne bántsd: rábízhatod lelkiismeretére / Kívánjuk neki, hogy találjon rá szíve / Az emberi erény jó ösvényeire, / Javítsa életét, és bűnét meggyűlölje…”.

                             2017. május 6., szombat

 

 

 

2017. május 2., kedd

Isis Big Band: bombasiker a Bartók Teremben - Malek Andrea, Fekete Linda, Szabó Tibor is begyújtotta a rakétákat


www.alon.hu
Születési év: 1995. Azaz, huszonkét esztendős a szombathelyi Isis Big Band (IBB). A zsúfolásig megtelt Bartók Teremben az IBB (nevezzük most így is: Igaz Barátok Brancsa) Pintér Róbert csapatkapitány, karnagy, egyesületi elnök inspirációjára, instrukcióira derűs közösségük alkotóelemévé változtatta a nézőregimentet.
Az IBB 1997-től működik egyesületként. Civil - polgári. Milyen gyönyörű a mi nyelvünk, csodálatosan építkezik! Civil, civilizáció: kultúra, művelődés, műveltség, közműveltség. Civilizált: kulturált, kiművelt, pallérozott, csiszolt, kifinomult, kifinomodott. Hát, mi más is lenne a cél, ha nem ez: magyarként európainak, egyetemes ember/i/nek lenni, univerzálisként/ökumenikusként hazafinak.
Igaznak.
A legkiválóbbak alkotását – esetünkben muzsikáját – közvetítve is eredetinek maradni. Erre van a legnagyobb szükség/let/ünk ebben az elmebajosok által félrevezényelt, álságos, kóros „kórus kavalkádban”.
2009-től jelentkezik évente a Swing Nagyjai műsorsorozatával az IBB, immár a kilencedik elemet prezentálta. Lendületesen. Szenvedélyesen. Lángolón/égőn. Frenetikusan.
Kék madárföldre repített (Maynard Ferguson zenekarával), Benny Goodmant idézte (a harmincas évek derekáról a dzsessz-zene szving korszakát), a hetvenes évekből Alfred James Ellist…
Az IBB-sek örömködését ki-ki – annak rendje és módja szerint - megspékelte, feldobta egy-két „betéttel”. A deszkákon a demokrácia ünnepel/het/te a diadalát. S ez beköltözött mindahányunkba. Akárcsak Novák Edina műsorvezetésétől az itthon vagyunk érzete.
A forró hangulatot a Weöres Sándor Színház két kiválósága, Fekete Linda és Szabó Tibor fokozta. Lány Ipanemából, Érzelmes utazás, Egyszer az életben – a varázslatos Lindától, aki újra és újra önmagára, a zenekarra meg ránk „szabta” az élményt. Szabó Tibor ezerszínűsége úgyszintén ragyogott. Idegenek az éjszakában (Strangers in The Night), Jó érzés (Feeling Good) című dalok. No és: Ez az élet (That’s Life), a Bronxi mese című filmből (Robert de Niro). Mai maffiatörténet, akár.
A sztárvendégnek, Malek Andreának - Az utca napos oldalán (Jimmy McHugh/Dorothy Fields szerzeménye,1930-ból) - most is elhittük, hogy amikor a legkevésbé lenne okunk a bizakodásra, akkor sem adhatjuk fel, nem tehetjük ezt meg! Csak azért sem! „Ezeknek?!” Hogy utóbb együtt konstatálhassuk: „Minden rendben van!”  – vagy legalábbis rendben lesz előbb-utóbb! Kék /az/ ég (a Blue Skies 1926-ból, a rendkívüli Mr. Irving Berlintől). Meg Narancsszínű ég (Orange Colored Sky), Valaki szeret engem (Somebody Loves Me)…
Malek Andrea arra is példa, miképpen lehet e földi „Nagy utazás” (pazarul élte-énekelte anno!) során folyamatosan építeni önmagunkat. Hogy aztán a tarsolyunkból önzetlenül adhassunk másoknak. Hihetetlen, mekkora energiatartalékai vannak! Színésznő. Énekművész. Fénysugár. Akire, amióta ismerjük (1989-től, a Szomszédok című televíziós folyamból), nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Nyílt, makulátlan, mesterkéletlen, odaadó.
A mesés zenész csapattal együtt játszotta el – s Fekete Lindával, Szabó Tiborral - Bicska Maxi balladáját (Cápadal - Kurt Weill/Bertolt Brecht). „Nézd, a cápa hogyha gyilkol, / Síkos teste tiszta vér! / Bicska Maxin finom kesztyű, / Éjjel-nappal hófehér.”
Nem maradt kétségünk: a civil sokaság leleplezi a gonoszt, merthogy nem ismer lehetetlent. S az Isis Big Band és rajongótábora számára is jöhetnek a további dolgos-boldog évtizedek!

                                                    2017. május 1-2.

 

 

2017. április 26., szerda

1945, Török Ferenc filmje - "Egy mondat a zsarnokságról" meg arról, hogy össze kell fogni ellene


www.alon.hu
Rudolf Péter (Szentes Árpád), bár basáskodó falusi jegyző, a mindenkori oligarcha/despota: Sztálin, Hitler, Mussolini, Rákosi meg Putyin és csatlósa Török Ferenc 1945 című filmjében.
Ifjabb s korosabb honi művészek fogták meg egymás kezét – politikai hovatartozástól függetlenül -, hogy világgá kürtöljék, belénk plántálják: nem hagyhatjuk, hogy zsarnok s pribékhada, kollaboráns serege (gy)alázzon bennünket. Lázadjunk. Kergessük el a gátlástalan gengszterhadakat. 
Szántó T. Gábor történetének (saját novellája alapján ő és a rendező írta a forgatókönyvet, dramaturg Esztergályos Krisztina) egyetemes erejű cinemájában a látvány Rajk László érdeme, Ragályi Elemér operatőr képei szintúgy világklasszisok. Szemző Tibor zenéje úgy kortalan, hogy mégis a mai zaklatottságunkat is lükteti megkapó jiddis elemekkel. Zányi Tamás /A Saul fia/ hangmester a csendek virtuóza (paradox vagy sem). Barsi Béla vágása szuggesztív, súrolja a tökéletest. Párját ritkítóak a szereplők, bár skiccekre adatik „csupán” lehetőség. Leszámítva a már említett Rudolf Pétert, aki elegendő időt, s teret kap arra, hogy a nép felett basáskodó Döbrögit faragja ki magából. A gazságban legfőbb szövetségese egy érdekperszóna, aki bárkit kész feljelenteni, kirabol(tat)ni. Ismerős. 896 óta. Szirtes Ági zseniális. Nagy-Kálózy Eszter más dimenziókban menedéket kereső jegyzőfeleségként ívódik belénk. Szarvas József, a számító némber férjeként bábfigura, ám benne mélyen csak-csak ott a lelkiismeret hamuja. Nem is marad soká e világi életben. Székely B. Miklós kocsisa (Suba Mihály) Kárpát-medencei lét-tükör. Nagy Mari (Juli néni) szintén mindent tud sanyarú sorsunkról. Mi meg kapiskáljuk, momentán az 1945-ből, hogy a klérus sincs mindig /finoman szólva/ a helyzet magaslatán (Gados Béla a plébános.)
Sámuel Hermann és fia, Angelus Iván s Nagy Marcell /a Sorstalanság Köves Gyurija/ jelenléte megrendítő. 1945 augusztusában érkeznek a faluba. Temetni jönnek. Elhurcolt hit-testvéreik, kisdedek, ifjak, korosabbak megmaradt tárgyait hozzák haza gőzmozdony vontatta szerelvény /posta/vagonjában. Két ládában. A vasútállomás és annak főnöke (Znamenák István) a Szigorúan ellenőrzött vonatok /1966, Jiri Menzel/ hangulatába röpít.
Mi másra is asszociálhatnánk /marha/vagonról: hatmillió földlakó társunkat – köztük hatszázezret a mieink közül - semmisítettek meg a nácik és hordáik.
A községben futótűzként terjed apa és fia érkezésének a híre. Akinek köze volt zsidó barát, szomszéd, falubeli feladásában, elhurcolásában, vagyona megkaparintásában, vagy, mert „csak” közönyös volt, megretten.
Sokan bűnösök.
Jó fél nap – a Savaria Filmszínházban: kilencvenegy perc – alatt szemünk előtt egy egész ország. Hogy mi mindenre voltunk, vagyunk – leszünk? – képesek!
„Ássunk!”, utasítja Suba Mihály a község izraelita temetőjében fiát (Somhegyi György), mellettük a végtisztességet celebráló apa s fia. A felszólítás ránk is vonatkozhat: alaposan ássunk önmagunk legmélyére, nézzünk szembe velünk, számoljunk el saját, majd egymás tetteivel. A múltat nem lehet sem eltörölni, sem elfe(le)dni. Nem úszható meg a felelősségre vonás(unk) sem.
A jegyző fia világgá megy, talán Párizsba (Londonba? – szp) ebből a korrupt tákolmányból, a maradók pedig: beintenek a briganti(k)nak.
Eddig és nem tovább!
Az 1945 remekmű.  Nem lepődnék meg s igen-igen örülnék, ha ott lenne az Oscar-díjra jelöltek ötös fogatában!
Inspirál arra is – politikai hovatartozástól függetlenül -, hogy (megint) fogjuk meg egymás kezét 2017-ben, 2018-ban, 2019-ben. Nincs más út. Kergessük el együtt a basáskodó kényurakat, zsarnokokat, despotákat. Egyszer s mindörökre.
                                                      2017. április 25-26.


 

2017. április 23., vasárnap

Boldogságszérum Vásáry Tamástól és a Savaria Szimfonikusoktól - Szombathely, Bartók Terem, 2017, április


www.alon.hu
Vásáry Tamás (1933) világhírű zongoraművész/karmester A zenén túl Beethoven című műsora – maradéktalan összhangban a Savaria Szimfonikus Zenekarral – boldogságszérumként hatott a Bartók Teremben.
Vásáry Tamás csodagyerekként indult, csodaemberré vált, és az ma is. „Savariás” estjén csak mesélt és mesélt. Hanggal, szóval. Zongorával, dirigensi pálcával. Lényével. Többek között arról is, hogy Budán a szomszéd gyerkőc ezt kérdezte róla a szüleitől: „A Tamás gyerek”?
Vásáry Tamás összekötő kapocs köztem és – köztem. Egykori önmagam és a mai énem között. Hogy köszönő viszonyban maradhassak, velem. És újrakezdhessem bennem a saját párbeszédem. Miért vagyok én – még mindig - itt?
Mi az élet(em) értelme?
Kodály Zoltántól (1882-1967), akinek a tanársegédje volt, átvette azt a szokását, hogy sétálva tanulja a partitúrát. Ezt Hankiss Elemér (1928-2015) szociológusnak a létértelmet firtató könyvében (más kiválóságok társaságában) fejtette ki a Kossuth-díjas, Szepes Mária-díjas, Bartók-Pásztory-díjas, Prima Primissima díjas, francia lovagrend „tisztje”. Géniusz.
Tehát: sétálás, tanulás, partitúra.
Jó ízlelgetni a szavakat. Természetben, építkezni, közvetíteni. Eggyé válni a klímával/mindenséggel, fejlődni s fejleszteni önmagamat, értéket közvetíteni idő- és térsíkokon keresztül – átszűrve magamon meg hozzáadni én-lényegemet.
Hamvas Béla írót/filozófust (1897-1968) is idézte Szombathelyen: „A legnagyobb rang a Földön Embernek lenni.” Fűzzünk ehhez másik Hamvas bölcseletet: „Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.”
Vásáry Tamás ezt teszi.
Tóth Aladár (1898-1968) zenetudós, operaigazgató, aki az egyik atyai barátja volt, azt mondta neki, valahogy ilyenképpen: ha valaki tízéves koráig harmóniában cseperedik, sérülésmentesen indulhat az életbe. Ha nem, törött szárnyú lesz.
Csakhogy Beethoven (Bonn, 1770 - Bécs, 1827) ellentmondani látszik ennek, hiszen pokoli gyerekkora volt, számos trauma érte. És mégis: szellemóriássá vált. „Gyöngyöt hozott létre a szenvedés” – tartja Vásáry Tamás, aki Meister Eckhart (körülbelül 1260 – cirka 1328) német filozófus, teológus, misztikus vélekedésével nyomatékosít: „A fejlődés leggyorsabb paripája a szenvedés”.
Beethovent részeges apja szinte kifacsarta. Szerelme nem lehetett az élettársa. Megsüketült a világ legnagyobb zenészeként. Háládatlan unokaöccse, gyámjaként, mérhetetlen csalódást okozott neki.
„És mégis erőt vett égből, földből. Imádta a természetet, ami az egyetlen bizalmasa volt.” (Vásáry Tamás) Nem volt gyógyulás /a süketségből/, nem volt remény. Tántorgott az öngyilkosság szakadékának a szélén, ám mégsem, soha nem adta fel a küzdelmet! Emberfeletti ember volt, aki emberzenét alkotott, s ugyanakkor mennyei muzsikát. Felmutatta azt (is), hogy az egyén legfontosabb tulajdonsága az erő.
„Őrült szenvedéllyel, hévvel tudott szeretni!” (VT)
Nappal-éjszaka, fény-árnyék, fényhordozó Lucifer; az ellentétek megtapasztalásán keresztül leszünk, akik vagyunk. Aki soha nem volt beteg, nem tudja értékelni az egészséget… S az egész e világi létezésünk folyamat a boldogság – önmagunk megismerése - felé.  
Leépülés. Fölrepülés - isteniség! Álmodunk földhöz kötve, de/mert hiszen a lelki részünk szabad! „Sok életet kell megélni; nagy alkimista a sors. S a tiszta lélek fölszáll.”
Beethoven-művekből – szimfóniákból, zongora szonátákból – parányi meg gigantikus részletek csendültek fel a Bartók Teremben.
Vásáry Tamás, a Savaria Szimfonikus Zenekar és a nézők között bensőséges, szeretetteljes kapocs formálódott. Itt és most belénk költözött az otthon vagyok biztonság érzete. Hogy közösen, együtt tudunk boldogok lenni! A Bozsodi Vonósnégyes – a művész-fivérek: Lóránt, Szabolcs, Zoltán, Tamás – is azt sugározta, hogy lélek a lélekkel képes egybeforrni.
Ha megtaláljuk/megadatik az egyensúly, akkor nem marad(hat) el a jutalom. A boldogság. Az újjá-, a megszületés. A Gyermek. „A még meg nem nyilvánuló minden. Ez maga az Isten, maga az istenség.” (Vásáry Tamás)
Sötétség után fölragyog a Nap.
Még ebben az életben. 
                                                        2017. április 23., vasárnap

 

2017. április 9., vasárnap

A Pál utcai fiúk győzelme Veszprémben - Dés-Geszti-Grecsó musicalje a Pannon Várszínházban - Rendező Vándorfi László, koreográfus Krámer György


www.alon.hu 
www.epoc.hu
Hungary News
helyivalasz.hu
„Amikor befejeztem, az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok. Mintha valaki ellenállhatatlan érvek sorozatával meggyőzött volna valamiről. De olyasmiről, amire én is áhítottam. Elmondhatatlan vigasz és fölszabadultság töltött el. Cáfolhatatlan szavahihetőség azt tudatta velem, hogy érdemes jónak, egyenesnek, bátornak és önfeláldozónak lenni.
Sőt csakis annak érdemes lenni; mert azoké a világ.”
Nézői lelkiállapot-tükör 2017. április nyolcadikáról. E szombati napon tartották a veszprémi Pannon Várszínházban Dés László-Geszti Péter-Grecsó Krisztián A Pál utcai fiúk című zenés játékának premierjét.
A Hangvillából (Multifunkcionális Közösségi Tér) kifelé tartva éreztem ugyanúgy, mint az idézett Illyés Gyula (1902-1983), miután tizennégy évesen elolvasta Arany János (1817-1882) Toldiját. (Reisinger János: Ki nekünk Arany János? – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta – Oltalom Alapítvány, Budakalász, 2017)

A Molnár Ferenc regénye nyomán készült Dés-Geszti-Grecsó musical ősbemutatója 2016. november 5-én volt a budapesti, Eszenyi Enikő által igazgatott Vígszínházban. A teátrumi változat kialakításában részt vett Marton László (a darab rendezője, a Víg főrendezője) és Radnóti Zsuzsa dramaturg, felhasználva Török Sándor átdolgozásának néhány elemét is.
A Vándorfi László (1951) vezette Pannon Várszínház kapta meg – a Vígszínház után – elsőként a musicaljátszási, pontosabban: a színpadra teremtési jogot.
Egyet egészen biztosan leszögezhetek: a mérce, a szint, a színvonal jottányit sem különbözik. A hangsúlyok valamelyest eltolódtak, vagy inkább: bővült a színskála.
Dés László, Geszti Péter, Grecsó Krisztián A Pál utcai fiúk-ja egyetemes emberi/színháztörténeti érték. S amiként immár több mint huszonegy éve „szalad” a Pesti Színházban Dés-Geszti-Békés Pál A dzsungel könyve (tavaly januárban volt az ezeregyszázadik előadása), évtizedekig műsoron lesz - ha bárminemű gonosz erők nem lépnek a /világ/történelem deszkáira (?) - A Pál utcaiak is. Gyorsuló ütemben saját képükre formálják a legkülönfélébb hazai és külhoni színi műhelyekben egyaránt. Nincs kétségem afelől, hogy élelmes - vérprofi - producerek csapnak le rá, késhegyig menő harcot vívnak azért, kié lehessen a megfilmesítés joga. Merthogy Dés-Geszti-Grecsó, ezúttal tényleg nincs helye a szerénykedésnek, nyugodtan kijelenthetné, s erre József Attila (1905-1937) bíztatón mosolyoghat/bólogathat odafönt: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” (Születésnapomra, 1937. április 11.). Megtoldhatjuk: az emberi nemzetet. Akárcsak maga Molnár Ferenc (Budapest, 1878 – New York, 1952) tette/teszi ifjúsági regényével (is), melyet 1906-ban vetett papírra, s 1889 tavaszán játszódik. Ötvennél is több kiadást ért meg idehaza. Itáliában, Lengyelországban, Japánban kötelező olvasmány. (Itthon ötödik osztályban.)  Egyébiránt Molnárról azt tartotta Ady Endre (1877-1919), hogy nyolc író lakozik benne.
S Veszprémben – Pannónia szívében – szintúgy máris kihirdettetik a győzelem, merthogy varázslatos A Pál utca fiúk! A már említett Vándorfi László rendező, játéktér-teremtő és a koreográfus Krámer György (1956 – Harangozó-díj, 1992) szívbe markoló élménysorozatot épít/het/ett a nemes matériából.
Mibelénk.
Annyira együtt vettük a levegőt, már akkortól, amikor „A szél szól és befütyül az ablakon. A szél volt az a pimasz, nem is én!”, hogy máris: itthon vagyunk! Az „Einstand, tesó!”-tól meg pláne! „Neked a csont, nekem a velő.” Ismerős. Mostanság pláne.  Aztán „Ilyen van?!”. „Add tovább, hogy nincs tovább! / Piszokraták előtt vigyázzba állni / Sima csicskaság! Nem ritkaság. / De ki tud szembeköpve vígan játszani?” .
S miután fölcsendült az induló, „Éljen  Grund!”, a tenyerek dinamikusan jutalmaztak. Javában „dolgozott” a nyelő-berendezésünk, szemsarok-szivárgással „megspékelve”.
Minden klappolt.
„Mindenki rágja”, mármint a gittet; s amikor az egyletet föloszlatja Rácz tanár úr, kiben ne villant volna be a CEU s a civil szervezetek? Majd a Vörösingesek indulója. Félelmetes csapat – de korrekt, tisztességes a vezető. Fejétől nem bűzlik e hal.
Nemecsek dala: „És én akkor sem fújom más dalát, / Ha ronggyá kell ázni ezért száz éven át.”
Vastaps.
Boka – Szelle Dávid. Hát, persze, hogy elhisszük. Neki is. Meg Szente Árpád Csabának – Nemecsek. S a többiek is annyira a miénk. Csónakos/Punk Péter, Kolnay/Molnár Ervin, Barabás/Ruff Roland, Weisz/Gábor Markó, Richter/Farkas-Csányi Attila, Csele/Gönczi Jakab, Leszik/Magyar János.
Geréb – Zayzon Csaba – nagyon áruló. Képtelen elviselni, hogy nem őt választják elnökké. Képmutató, sunyi, alamuszi meg korrumpáló Júdás. De előbb-utóbb eljön az igazság pillanata, az efféle perc-fércek kipottyannak a mindenség kloakáján. Zayzon Csaba (is) kivételeset nyújt. Rácz tanár úrként Kiss T. István szintúgy. Számára valami fölösleges földférgek a diákok, akiket kénye-kedve szerint kezel. Ugyanő, szintén Kiss T. István, Janó, a grund – kollaboráns - őre. Ha nem jelezné a színlap, nehezen jönnénk rá kettős (többes…) szerepére.
S amikor Janó az újabb hatalomnak készül készségesen alányalni, s hozza a mi Grundunkra a másokat meg a minket is kirekesztő eszközöket, az akadályokat, a (drót)kerítéseket felhúzandó, a táblákat: „Építési terület!”, „Idegeneknek belépni tilos!”, akkor fejbe kólint e kinti, mai valóság.
A Vörösingesek: Áts Feriként Kékesi Gábor azt is elhiteti, emelt fővel kell tudni veszíteni! Társai, az idősebb és a fiatalabb Pásztor, Keresztesi László, Lenchés Márton, Kovács Gábor (Szebenics), Kátai Norbert/Órás Martin, Schafer Benedek, Kiss Máté, Pásztor Richárd, Simon Patrik, Patkó Ádám derekasan helyt állnak.
Kulcsszerep jut – naná! – a koreográfiának. Briliáns Krámer György! Még a legapróbb mozdulat, de még egy moccanás is szintézisben van az egésszel. Cselekménnyel, énekkel – a sugárzás összhangja, avagy az üzenet egységes sugallata?
A csaknem teljességet – az elnyűhetetlen élményt - szolgálják Justin Júlia jelmezei. Sejthető, hogy Dudi Viktória és Lenchés Márton rendezőasszisztens micsoda energiákat mozgósított, hogy mindenki azt is kihozza magából, amiről korábban talán úgy vélte, képtelen lenne rá. És mégis!
S a már (igaz, csak „érintőlegesen”) méltatott Kolnay és Barabás, Molnár Ervin meg Ruff Roland kettőse! Nem mellékesen: az irónia és a humor átitatja az egész „életjátékot”! No, ez a se veled se nélküled – a legmélyebb baráti szeretet. Ki a csudával tudnánk a leginkább, folyton-folyvást „végérvényesen” összeveszni, ha nem a legjobb kenyeres pajtásunkkal? Örök harag. Hogy aztán – mihamarabb – kiderüljön az ég! Molnár Ervin és Ruff Roland bűbájosak.

„A két fiú csendesen beszélt egymással.
- Te, Barabás – mondta az egyik -, hát most itt vagyunk ezen a helyen, ahol a szegény Nemecsek megmentette a birodalmat.
Hallgattak. Aztán ez hallatszott:
- Te, Barabás, béküljünk itt most ki, de örökre és igazán; nincs értelme annak, hogy mi haragudjunk egymásra. 
– Jó – mondta meghatottan Barabás -, én kibékülök veled. Úgyis azért jöttünk ide.
Megint csönd volt. Némán álltak egymással szemben, és mindenik azt várta, hogy a másik kezdje a kibékülést. Végre aztán megszólalt Kolnay:
- Hát szerbusz.
Barabás elérzékenyülten felelt:
- Hát szerbusz.
Kezet fogtak. Sokáig álltak így, kéz a kézben. Aztán nem szóltak egy szót se, csak összeölelkeztek.” (Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk, Móra Ferenc Könyvkiadó - Budapest, 1963)

                                                              2017. április 9., vasárnap

 

2017. április 4., kedd

Erzsébet királynő/Fodor Tamás példája - Művésztársulat kiállása a WSSZ-ben


www.alon.hu
Fodor Tamás rendkívüli ember s művész. Hitele megkérdőjelezhetetlen. Ha ő áll ki a megtisztító, a felemelő, a kritikus hangú, az egymásnak kezet nyújtó színházért, akkor annak súlya van.
Jó volt látni hétfőn este a szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília Termében, hogy Jordán Tamás együttesének művészei is helyet foglaltak a lelátón. Bizonyították, hogy nem csak kiváló teátristák, hanem elsőrangú, értő nézők.
Végső soron csaknem mindegy, milyen vendégelőadás „futott” ezúttal a WSSZ-ben. Történetesen Paul Foster I. Erzsébet című színművét „adta vándortársulat”. A Szkéné Színház, a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a FÜGE közös együttműködésében, Szikszai Rémusz rendezésében.
A csudákat mindegy, persze, hiszen a hatalom ármánykodásait pellengérezte ki leginkább a csapat. S nem egy-két célzás, utalás történt a mai ebadta politikusokra. Helybéliekre és országosokra. Golyóbisunkon uralkodni akarókra. Mindnyájunkat megnyomorítani szándékozókra. Olyanokra, akik – nagyon finoman szólva - rosszul lövik be magukat: nem tudják, hol a helyük. Mi a szerepük. Küldetésről már ne is beszéljünk.
S persze rólunk is ejtettek szót. A tutyi-mutyiságunkról. Miért vagyunk annyira ütődöttek, hogy hagyjuk, diktátorocskák írják a maguk kis pitiáner történelem leckéiket. Évezredek óta.  Ennyire balfékek ne legyünk! Kéretik valami újdonság, spiritusz, nagy-nagy csettintés! Néhány nyomdafestéket nem tűrő kifejezés következnék most...
Igaz(i) színház nélkül nincs élet. Tükör nélkül belezuhanunk saját magunkba. Nem látjuk, mert nem vagyunk képesek rá – no, hiába, emberek vagyunk -, ha kicsúszik alólunk a talaj, avagy ha elszalad velünk a szekér, túlzottan komolyan vesszük magunkat, s oly annyira belebetonozódunk a sajátunknak hitt pózunkba, hogy megkérdőjelezhetetlennek tart(at)juk magunkat.
Kérem szépem, pihenjünk; sétáljunk be a szombathelyi WSSZ valamelyik előadására, és legyünk kíváncsiak e kinti világ kuszaságaira, a meg-megbolydult bensőnkre, a viszonyrendszereink hamisságaira, etc., etc., etc. Talán-talán elkezdünk, mert igenis elkezdhetnénk – megkapjuk hozzá a muníciót – töprengeni, mit is kellene másképpen tennem, máshogyan csinálnunk?!
A hétfői vendégművészek - az egyik legkiválóbb honi teátrista, Kaszás Gergő, a szintén lenyűgöző Nagypál Gábor és a többi remeklőtárs - érték-magokat ültettek el bennünk, mindeközben kiálltak Jordán Tamás és színháza mellett.
Miértünk.
A címszereplő (I. Erzsébet) Fodor Tamás, aki korunk egyik leghitelesebb embere és színházművésze, adta mindehhez az aranyfedezetet.

                                             2017. április 4., kedd

 

 

2017. április 3., hétfő

Nem maradhatunk tétlenek - Menedék (The Zookeeper's Wife, amerikai filmdráma), mindenkinek


www.alon.hu
Házastársi szövetségről is szól Niki Caro (1967) rendezőnő filmje, a Menedék. Hogy jóban-rosszban, míg a halál…
1939, Varsói Állatkert. A náci söpredék megszállja Lengyelországot, s nem ismer se Istent, se embert.  
Minden korábbinál erősebbé válik az állatkertet vezető hitvestárs frigye azáltal, hogy nem maradnak tétlenek. Mentik, aki, s ami menthető. Csak egy számít: embernek maradni. Együtt. Kéz a kézben.
Annyi, de annyi szörnyűséget, borzalmat (is) fotografál Andrij Parekh (1971), miközben hétágra süt a nap, és boldogság (lenne) ezen a Földön élni. Szeretni, teremteni, gondoskodni egymásról. Mindenkiről s mindenről.
Antonina Zabinska (1908-1971) és a férje, dr. Jan Zabinski (1897-1974), a lengyel főváros állatkertjének vezetői, 1939 és 1945 között háromszáz zsidó kortársuk – köztük sok gyermek – életét mentették meg.  A Világ Igaza Oklevelet adományozta nekik Jeruzsálemben a Yad Vashem Intézet, a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága (1968-ban). „Aki akár egyetlen életet is megment, mintha az egész világot mentette volna meg.”
Szörnyetegek és kollaboráns bitangjaik vajon miért s meddig kínozzák az emberiség javarészt csupa szív csapatát? Miért e próbatétel-sorozat? Mit vétettünk?
A Menedék – amerikai történelmi dráma (2017) – mementó/emlékeztető. Hatmillió ártatlan embertársunkat zártak gettóba, zsúfoltak marhavagonba, tereltek gázkamrába nácik és a saját hazájukat is eláruló pribékjeik.
Amikor Enyedi Ildikó berlini Arany Medve-díjas Testről és Lélekről (2017) cinemájában Herbai Máté operatőr a marhavagon nyílásain néz ki velünk együtt a napsütötte vágóhídudvarra, akkor ugyancsak belém villant: atyaisten, még meddig tűr/het/jük, hogy ember embernek vérfarkasa legyen?
Merthogy rémálom ez a mai valóság is. Nézzünk csak körül! És a holokauszt sem a vasúti peronokon kezdődött.
A sátán étvágya kifogyhatatlan. Folyamatos utánpótlást akar kicsikarni. Ha hagyjuk.
A hős lengyel házaspár ellenállt. S nem enged/het/te feladni a reményt másokban, a poklok poklában sem.
Szép film a Menedék. Erőt s hitet adó. Az Antoninát megformáló Jessica Chastain (1977) érzékenysége s ugyanakkor energiája káprázatos. S lám, csudalények nem csak a filmvásznon léteznek, hanem, hm, köztünk is! Jan, élete párja: Johan Heldenbergh (1967). Csaknem beleroppan, de akkor se, csak azért sem adja fel. Ketten együtt pedig pláne nem ismernek lehetetlent.
A náci főzoológus Daniel Brühl (1978 – a Niki Lauda-filmből lehet ismerős, Hajsza a győzelemért, 2013) a művelt Mefisztó. Néhány mai mocsárgázas mega utódja szűkebb-tágabb körünkben vitézkedik.
Rajtunk múlik, meddig.
A Menedékben feltűnik Henryk Goldszmit orvos, gyógypedagógus, írói neve: Janusz Korczak (1878-1942), akinek az emlékére teljes filmet szentelt 1990-ben Andrzej Wajda (1926-2016; a világhírű lengyel rendező életművéért 2000-ben kapott Oscar-díjat). Goldszmit 1912-ben alapított árvaházat Varsóban zsidó gyerekeknek, pedagógusi alapelvei: a gyermekek egyéniségként való kezelése, a személyiség feltétlen tisztelete. 1940-ben a gettóba kényszerítették otthonát. A marhavagonokban sem engedte el a kisdedek kezét, jóllehet, őt meg akarták s meg is tudták volna menteni. Szeretett tanítványaival együtt halt meg Treblinkában, 1942 augusztusában. A német könyvszakma békedíját 1972-ben – posztumusz - kapta meg. Az 1919-ben született Megbocsátás című művében ekképpen ír: „Mi csak egy dolgot adunk nektek, vágyat a jobb élet iránt, ami most nincs, de valamikor lesz, vágyat az őszinteség és az igazság iránt.”
A Menedék a szövetségről szól. A házastársiról s a felebarátiról. Hogy jóban-rosszban. Mindhalálig.

                                                   2017. április 3. , hétfő


 

2017. március 29., szerda

Az esendő ember(iség) esélye - A New York-i Filharmonikusok koncertje a Müpában


www.alon.hu
A New York-i Filharmonikusok 175. évadának 16 ezer 222-dik koncertjét Budapesten adta kedden a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. A világhírű zenekar már missziót teljesített azzal is, hogy „hazahozta” Bartók Bélát (1881-1945) s a szintén közép-európai gyökerű, cseh-osztrák Gustav Mahlert (1860-1911), aki a Magyar Királyi Opera művészeti igazgatójaként/karnagyaként teljesített szolgálatot 1888-1891-ig. /Budapesti éveiről emléktábla tudósít a Teréz körút 7. számú ház falán./
Kedd volt akkor is, amikor Bartók Béla elbúcsúzott szülőföldjétől: 1940. október. 8. Zeneművészeti Főiskola, nagyterem. A feleségével, Pásztory Dittával adott estjükön – a Székesfővárosi Zenekart Ferencsik János (1907-1984) vezényelte - Mozart, Bach, Bartók mű csendült fel. A búcsúhangverseny végén az Elindultam szép hazámból című népdalt játszotta Bartók.
A 2017. március 28-diki budapesti koncertet Alan Gilbert (1967) dirigálta, aki 2009 óta a New York-i Filharmonikusok – Amerika legrégebbi (1842) szimfonikus zenekarának - zeneigazgatója (egyébiránt az évad végén köszön el az együttestől). Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című alkotását, valamint Mahler: IV. (G-dúr) szimfóniáját prezentálták.
Hogy mindent éreztem s értettem-e, azt botorság lenne részemről kijelenteni. Sejtéseim viszont (természetesen) vannak.
Bartók 1936. szeptember 7-én fejezte be a mű komponálását. Egyik leghíresebb, s egyben a XX. század egyik legeredetibb(!) szerzeményének tartják. A Bázeli Kamarazenekar alapító karmesterének, Paul Sachernek dedikálta (merthogy az ő megrendelésére írta, a zenekar tízéves születésnapjára). 1937. január 21-én volt a premier – Bázelben.
1937 és 2017 között (ugyebár nyolcvan év suhant el) vajon miféle összefüggések érzékelhetők?
A legnagyobb magyar zeneszerzőnek – merthogy Bartók Béla az; evidens – igen rossz volt a közérzete a harmincas években. Egyetlen példa: ekkor már (1936-tól) az Oktogont Mussolininak hívta a magyar hivatalosság. S ez (is) mérhetetlenül bántotta a magyar géniuszt. Akiben már 1920 táján(!) felmerült az emigráció lehetősége.
A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára valójában egy XX. századi létregisztráció, s az már a mi, személyes (minek nevezzem?) pechünk – mármint az emberiségé -, hogy most ugyanolyan aktuális, mint volt anno. Az effektusok, a ritmika, a játékmód, a dramaturgia, az egész kompozíció lét(ezés)ünk zaklatottságának, hányattatásunknak is a lenyomata. Ugyanakkor Bartók mégsem, csak azért sem engedi el a kezünket. Mert a legvégén, egészen pontosan sűrít a Wikipédia, ezért idézem: „A zárást pedig egy látszólag teljességgel új, valójában a főtémából levezethető népdalszerű dallam szemérmesen megszólaló vallomásosan magyar nemzeti pátosszal ragyogja be.”
Profánabbul: van, lehet visszaút a gyökerekhez, a makulátlansághoz. Íme, a „csak tiszta forrásból” örök igazsága. Emberek, nézzetek magatokba, és még mindig – ha ti is akarjátok - elkerülhetitek a katasztrófát! 
A harmincas évek végén, mélységes fájdalom, nem sikerült a második világégést megakadályozni.
A New York-i Filharmonikusok - a Müpában - a Bartók-i üzenetet precízen, pontosan, ám korántsem agitatívan, agresszívan, hanem mintegy felmutatón, mondhatni lágyan, finoman közvetítette, szinte meglebegtette. Bármekkora is benned, körülötted a zűrzavar, lehet s van még megoldás! Rajtatok – no, hát: rajtunk – múlik.
1938-ban a budapesti Köröndöt Hitler Adolf térre keresztelik. Doráti Antal karmester/zeneszerző (1906-1988) ekképpen fogalmaz Bartókról: „az individuális emberi szabadságot mindennél többre értékelte. Sajátlag (nem elírás, régi kifejezés – szp) az egyre növekvő jobboldali nyomás ellen menekült, de lényegében ellene volt minden zsarnokságnak.” Bartók meghagyta, hogy amíg „ezekről” (Mussolini/Hitler) teret vagy utcát lehet elnevezni, addig róla se teret, se utcát, se nyilvános épületet ne hívhassanak, emléktáblája se legyen… 1940. október 20-án szállt hajóra Lisszabonban feleségével. Elindult az Excalibur (Artúr király mitikus kardja) gőzőssel az Újvilág felé… S bár ideiglenesnek tervezte, vélte száműzetését, 1942-től leukémia kínozta, majd teperte le 1945. szeptember 26-án. Temetésén tízen voltak. New York, 57. utca, 307-es ház: egykori otthonának bejáratánál emléktábla s relief ad hírt Róla. 
Földi maradványait - két fia hozatta vissza szülőföldjére - 1988. július 5-én a hegyeshalmi határátkelőnél a szombathelyi és a kőszegi madrigálkórus – Németh István (1930-2016) karnagy vezetésével – fogadta: „Elindultam szép hazámbul…”. A budapesti Farkasréti temetőben nyugszik.
A New York-i Filharmonikusok e mostani, tavaszi kedden Gustav Mahler előtt is tisztelegtek. Aki egyébként szintén nem jókedvében vándorolt ki Bécsből – ahol inzultálta a sajtó zsidó származása miatt – New Yorkba, 1907 karácsonyán. Négy esztendőt töltött ott. 1909-től volt zeneigazgatója a Filharmonikusoknak (a jogelődnek).
A IV. szimfónia nem olyan hatalmas ívű, mint az előzőek, hanem inkább a lélek ragyogását s az örökkévalóság háborítatlanságát vetíti (b)elénk. Meghitt, személyes, intim, ugyanakkor optimista, derűs, könnyed, majdhogynem ujjongó. Kóstoltatja – bocsánat, ha morbidnak tűnik – az örök vadászmezőket, ahol már minden csöndes, s egységben, harmóniában van. (Amúgy: tényleg?)
Meglehet, túl személyes, de miért is kellene hallgatnom róla: (textil)zsebkendőkkel készültem a Mahler-szimfóniára, mert korábban (jó, nem túl sokszor hallottam/hallgattam, de így is belezúgtam) még nem fordult elő velem, hogy az első, de leginkább a harmadik tétel közben automatikusan ne indultak volna be a könnycsatornáim. Erre számítottam (s mi tagadás, vágytam is) a Müpában. De az „ebadta” Alan Gilbert és csapata (ezúttal?) kicselezett. Egyszerűen nem hagyta, hogy belemerüljek a belvilágomba, elterpeszkedjem az önsajnálatba, s a transzcendens boldogság „szaladgáljon” a porcikáimban. Talán mert nem is akarta föloldani azt a Bartók-i mondandót, hogy, kérem szépen, tessék csak e földi világban rendet vágni/tenni, itt és most. Ne a túl-, a másvilági idill lebegjen előttünk, hanem a sárgolyónyi valóság. A megteremthető, megélhető tisztes lét.
A sátáni erők ma is mindenre képesek. Az újabb Apokalipszis, az „atomholocaust világháborút” válthat ki, s ez „a szó legszorosabb értelmében Armageddon lesz” /világvége; a jó és a gonosz közötti utolsó küzdelem… – szp/, amiként arról Michael Drosnin A Biblia kódja (The Bible Code) című könyvében ír (Vince Kiadó, Budapest, 2003, fordította Kertész Balázs), megnevezve az elsődleges célpontokat, Jeruzsálemet, Washingtont – New Yorkot. Hozzátéve, hogy a Biblia kódja: „Valószínűleg arról tudósít, ami megtörténhet, nem pedig arról, ami megváltozhatatlanul be fog következni.
Minthogy azonban nem hagyhatjuk elpusztulni a világunkat, nem tehetjük meg, hogy tétlenül várakozunk…”.
Sajnálom, hogy nem tudtam, merthogy nem volt miért fölpattanni a székemből a Mahler-mű után, ovációzva ünnepelni.  Végtére is, picurkát csalódtam. De lehet, éppenséggel így érte el Alan Gilbert és a New York-i Filharmonikusok a küldetésük célját.
Mahler egyébként halálos betegen érkezett vissza/haza az Újvilágból Európába. Bécsben egy hétig agonizált, 1911. május 18-án, ötvenegy évesen(!) hunyt el.
Mint tudjuk: három évvel később tört ki az első világháború.
A New York-i Filharmonikusok a „müpás” fellépésükkel – ilyen-olyan hiányérzet ide vagy oda – „hazahozták” Bartók országába Bartókot meg a sajátunknak is tekinthető Mahlert. Akképpen, hogy együtt, közösen inspiráljanak arra, hogy eltévelyedéseink ellenére, azokkal együtt, e zűrzavaros, hátborzongató, pokoli időkben is – nézzünk csak szét a szűkebb-tágabb környezetünkben! - keressük, kutassuk, s találjuk is meg önmagunkat, egymást és közösen a kiutat. 
Hét és fél milliárd „bolyongó” bolygótárs sorsa a tét.
S maradjon esély arra szintúgy, hogy a New York-i Filharmonikusok majdani 350. évadának 32 ezer 444-dik koncertjét is gond nélkül megtart(hat)ják, éppen Európa közepén. Talán megint a Müpában. 

                                       2017. március 29. , szerda

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2017. március 26., vasárnap

Szabadság nélkül boldogság sincs - A Szépség és a Szörnyeteg (2017)


www.alon.hu
Mondj nemet a kirekesztésre, igent a befogadásra! Ne hagyd átmos/at/ni az agyadat! Soha ne ítélj a látszat alapján! Tiszteld a másikat, a másságot – s egyúttal önmagadat!
Szabadság nélkül semmi sincs!
Legyél, maradj: Ember!
Nem lehet elég korán – már a legapróbbak körében – elhinteni e magvakat, amelyek szárba szökkenéséért lennénk/vagyunk felelősek a Naprendszernek e picurka/csodaszép bolygóján.
Az élő szereplős A Szépség és a Szörnyeteg „romantikus fantasy”. S egyben XXI. századi valóságábrázolás.
Mindnyájunkról/mindnyájunknak szól.
Beképzeltek, önhittek, önzők s másokat lenullázni képesek (is) vagyunk. Észre sem vennénk/vesszük, ha kopogtat/ná/nak az utcaajtónkon. Akkora kerítéseket húzattunk föl a birtokunk(?) köré, hogy be – meg ki - se lehet tőle látni.
Rotyogunk a saját levünkben.
Szeretnivalón adagolja az örök igazságokat A Szépség és a Szörnyeteg friss változata. Mérhetetlenül profin ötvözi a látványt, a sztorit, a zenét. Beleszeret(het)ünk a szépségbe meg a rútba egyaránt, mert kezdjük el-elfogadni, hogy ne a külsőségek alapján ítélkezzünk.
Bájos és bátor a Bill Condon rendezte életfilm. Alan Menken muzsikája ráerősít arra, hogy az idekinti – valóságos hétköznapi – élményeinkkel, örömeinkkel és kudarcainkkal, kínjainkkal szembesüljünk. Átvilágítsuk a lelkünket. Képesek legyünk legalább behegesíteni azokat a sebeket, amelyeket eddig másoknak okoztunk. Ha már meg nem történtekké úgysem tudjuk varázsolni.
Emma Watson (1990) milliárdnyi földlakó-társunk szíve csücske. Nyolc Harry Potter-film (2001-2011) Hermione Granger-eként szinte családtagunk. De jó, hogy éppen ő Belle! Hiszen történetesen Emma, itt és most – világhírnevét jószolgálati célokra használva – kiáll a nők egyenjogúságáért, az előítéletek elsöpréséért, sarkall, romboljuk le a tabu témák körüli falakat!
Amikor művészet s ember(ies)ség szintézisbe kerül, az olyan intenzív inspirációs hullámokat kelthet felénk, ami átjár(hat)ja testünket, lelkünket, szellemünket.
Belle apukája, Maurice: Kevin Klein (1947 - Oscar-díj a legjobb mellékszereplőnek, A hal neve: Wanda, 1989). Tisztesség, becsület, spiritusz, kreativitás, közösségért végzett alkotó tevékenység, s nem utolsósorban: vajszívű, gyermeke példaképe. Amúgy meg szélmalomharcos (hát, ez van): mind-mind így együtt a tüneményes Maurice. S fantasztikus, hogy rögzíthetjük: Kevin Klein 2004-ben önkéntes erőfeszítéséért átvehette Az év humanitáriusa díjat az örök demokrata/népbarát Meryl Streeptől (1949).
A Walt Disney Pictures  és a Mandeville Films művész csapata a szombathelyi Savaria Mozi nagytermében lenyűgözte a közönséget. Mindezt a szinte vég nélküli nézőtéri csendek jelezték. Amikor csaknem egyetlen lélegzetvétellé/közösséggé válik a publikum, ott s akkor megtörténik Valami. 
Merjünk igent mondani a befogadásra, tiszteljük a másikat, a másságot – önmagunkat! Sutba a látszattal, a felszínességgel!
Legyünk szabadok, mert rabként nem lehetünk boldogok!
Emberek.
                                2017. március 26., vasárnap

2017. március 19., vasárnap

Kincsem, kincsed, kincsünk - Szerethető Herendi Gábor fabula-filmje (állatmeséje)


www.alon.hu
Nem hibátlan film a Kincsem és valószínűleg nem győzi le Európa legjobb mozgófényképeit, mint tette azt anno a magyar csodakanca kontinensünk paripáival a kiegyezés (1867) utáni időszakban. Alighanem bolygót sem neveznek el róla, mint azt az angol telivérünkről tették. De olykor-olykor léleksimogató Herendi Gábor rendező alkotása. Ugyanakkor pergő, s olyan színészek élnek a vásznon, akikért lehet rajongani.
Nagy Ervin (Blaskovich Ernő) és az angol telivér között, egy éppen, hogy csak tarka, de csaknem teljesen fekete macska közvetítésével (nem vicc!) szövődik bensőséges barátság. S az egész menazséria (állatsereglet), kutyus, a már említett cirmos, de legfőképpen a táltosok fényképezése (Szatmári Péter operatőr érzékenységének is hála) azt erősíti bennünk, hogy állat-társak nélkül lehet ugyan élni, de minek?
Nagy Ervin Blaskovicha rokonszenves hős, ilyenek szerettünk volna lenni gyermekként, kamaszként. Bohó s kicsapongó is persze, de amikor itt az idő, az igaz/s/ágért, a tisztességért, édesapja emlékéért, a haza becsületéért, a szerelméért a végsőkig képes küzdeni.
Gyabronka József (Hesp Róbert) a megárvult kislegény, ifjú, s a már „benőtt feje lágyú” férfiember támaszaként/istápolójaként lopja be magát a szívünkbe. Amiként tette a Zsebtévében, az egykor még valóban közt szolgáló televíziós (h)őskorszakban.
Petrik Anna (Klara von Oettingen) az apagyilkos/szabadságtipró – a tipikus kollaboráns/ülepnyaló figurája évezredek óta – lányaként arra is rá-ráeszméltethet bennünket, hogy a látszólagos kifejezéstelenség mögött micsoda vulkánikus erők dolgoz/hat/nak. A szem beszéde, s egyáltalán maga a jelenlétünk „fajsúlya” mennyire meghatározó vásznon s az életben egyaránt. /Viszont Gáspár Tibor Otto von Oettingenje - bennem - kételyeket ébreszt./
A szombathelyi születésű Fekete Ernő, aki a legjelentősebb színművészeink egyike, Ferenc József. Lubickol. Szín-játékos! Kint is vagyok, bent is vagyok. Kalapemelés!
Lázás Kati (madám) amit esetleg nem tud/na/ az életről, azzal már nem is érdemes bíbelődni. Az égben csettinthet nagyokat Dajka Margit (1907-1986), Huszárik Zoltán Szindbádjának (1971) Majmunkája.
Ha Kincsem, akkor, természetesen: happy end. Még szép! És tényleg az, merthogy nincs híján spiritusznak. Hrutka Róbert - földi s ugyanakkor transzcendens – zenéje nemesíti az élményt. 
A filmről persze aligha neveznek el bolygót, mint tették azt a díjnyertes versenylovunkról 2007-ben. (A Sámeczky Krisztián által felfedezett égitest száma: 161975.) A valamennyi (összesen ötvennégy) derbinjén legyőzhetetlen Kincsem egyébként 1874. március 17-én született s lássunk csodát, március 17-én halt meg - 1887-ben.
Soros világegyetemi vágtáján most elégedetten ficánkolhat, nyeríthet.

                                                                          2017. március 19.