Soul Exodus: küldetés(tudat) karácsonyra - Premier előtti vetítés a Savaria Moziban

Önismereti tréning. Hogy kell a csudának? Nem: az embernek. Ettől vagyunk azok, akik. Elkezdődött úgy egymillió éve, intenzíven tart körülbelül ötvenezer esztendeje. S hogy meddig…?
Miért vagyok én? Mi a feladatom? Honnan jöttem? Kik ők itt, ott meg amott körülöttem? Milyen a viszonyrendszerünk, miképpen alakul, formálódik, változik idővel mindez bennem, bennük; mindnyájunkban? Miben, mekkora a saját felelősségem?

Bereczki Csaba rendező új alkotását, a Soul Exodus-t a hivatalos december közepi országos premier előtt vetítették a Savaria Filmszínházban.

Dokumentumfilm. Nem kell megijedni: egyetlenegy pillanatig nem unalmas. S nincs kocka, rezdülés, megszólalás, ami ne lenne őszinte, hiteles. Már ezért be kellene iktatni megnézését, felénk/belénk áramoltatását adventi programunkba (is).
Újjászületünk-e tőle? Ha szeretnénk, ha képesek vagyunk még rá, akkor igen.
Öt negyedik-ötödik generációs amerikai zsidó zenész keresi a gyökereit. Bereczki Csaba korábbi dokumentumfilmjében – Életek éneke (2008) - erdélyi magyar/cigány zenészek kutatják ugyanezt, vallanak önmagukról. Tisztán, kendőzetlenül. Számadást készítenek rólunk, nekünk is.
Az 1966-ban Margittán (Bihar megyében van, harminc kilométerre a magyar határtól) született, Nagyváradon felnőtt, rendkívül megnyerő Bereczki Csaba a Soul Exodus szombathelyi vetítését követően arról is morfondírozott, hogy a szavakon túl/mellett/előtt(?) van két bődületesen fontos kapocs a világgal, egymással: a zene és a vallás. Az egyik néző mindehhez hozzáfűzte: meg a tánc.
Hát, hogyne.
És a film! Éppenséggel ez. Nemes Tibor operatőr, a szombathelyi Zányi Tamás hangmester/-művész meg a producer Sándor Pál és csapatuk becses, maradandó ajándékot készített számunkra.
A krónikás azért van zavarban, no: azért vagyok tanácstalan kissé, mert szavakkal ugyan így-úgy körül tudom írni, mit is adott számomra – mennyire, de mennyire sokat! - a Soul Exodus, de nem valószínű, hogy akárcsak jómagam megérezném a szóalakjaim valós jelentését, autentikus lenne a közlésem. Kevésnek bizonyul a nyelvismeretem.
Megnéztem a youtube-on az Életek énekét, hogy aztán talán könnyebb lesz a Soul Exodusról írni. Tisztított az a Bereczki-mű is, katarzist kaptam szintúgy. De a legbensőbb dolgaimat, dolgainkat agyonhasznált meg aztán kiforgatott fogalmakkal körbeírni, úgy, hogy azt jelentsenek, amiként bennem/bennünk élnek, égnek; piszokul nehéz. Röstellem. De miért is kertelnék?
Így hát marad az ajánlóm. A Soul Exodus olyan remekmű, amelynek helye van az emberiség mindenkori karácsonyfája alatt. Önazonosság, öntudat, kötődés, elszakadás. Menekülés. Vándorlás. Kisemmizettség, közöny. Be nem fogadás. Ember embernek vérfarkasa. Újrakezdés, szeretet, barátság, hűség, tisztesség… Mind-mind benne van.

Emberismereti tréning.

Amitől azok lehetünk, lehetnénk, amiért küldetésünk van e Földön.
Hogy meddig…?

                                    2016. november 29., kedd
                                              www.alon.hu

 

 

A csemegepultos naplója a Weöres Sándor Színházban - Bukásra állunk, de... - Ötvös András káprázatos!

Kifújja, máskor meg kiöklendezi magából a lét sűrítményt (állagát nem könnyű definiálni, hiszen amorf) Gerlóczy Márton író (1981) és Ötvös András színész (1984).

A tükörkép, amit hétfőn este mutatott Ötvös András a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Göttinger Pál (1983) rendezésében, az Orlai Produkciós Iroda jóvoltából, nem hagyja nyugodni a nézőt utóbb sem.
Mi lehet a baj velünk? Velem?
Nem csak az, hogy nem engedünk közel s be hozzánk másokat, de magunkat, az úgynevezett valós énünket is – ebben az egyben aztán precízek vagyunk - kirekesztettük a saját életünkből. Eldeformálódtunk valahol, valamikor. Pitiánerségünk nem ismer határokat. Másrészt pedig mégis nyitottak maradtunk majd’ mindenre, ami: szemét. Bóvli. Bulvár. Férc.
Bábukká, robotokká hagytuk magunkat átkalapálni. Annyi önállóságunk sincs (régóta már), hogy eldönthessük, mikor sóhajtsunk, fújjunk nagyokat, arról már nem is beszélve: dugjuk le (végre-valahára) az ujjunkat gyomorszájig, hogy aztán minden szenny szabadon szakadhasson föl/ki belőlünk.
Hol vagytok eredeti gesztusok? Álmok? Ötletek? Tervek?
Akiknek pedig vannak, mondjuk egy csemegepultosnak álló írónak s deszkákon kulizó színművésznek, azokat pedig megtűrjük még ugyan, de lemosolyogjuk: mi a csudát akarnak ezek itt velünk (értünk) kezdeni, nem veszik észre a balgák, hogy számunkra minden úgy jó, ahogyan azt belénk kódolta/kódolja a mindenkori haszonélvező, az ördög/sátán és a brancsa?
Hagyjanak bennünket csak békében olyasmivel, mint valóság, igazság, érték. Felelősségvállalás. Tartás. Gerinc. Micsoda marhaságok!
Ötvös András, a Katona József Színház művésze – ki tudja, hányadik réteg-felismerésként – arra is rádöbbent bennünket: mégsem reménytelen. Hiszen András maga is a saját szemünk előtt (nem, ez nem káprázat!) cipel el egy hegyet. Nem úgy csinál, mintha, hanem viszi, viszi, viszi. És egyszer csak, íme, valahol a távolban: pirkad. Nincs lehetetlen.
Kéretik összeszedni magunkat.
Fújjunk, öklendezzünk. Fújjunk, öklendezzünk… Menni fog ez.
Aztán: gyerünk!

                                       2016. november 22.

                         www.alon.hu

 

 

 

 

 

 

Legendás állatok és emberek megfigyelése - J. K. Rowling megmaradt (az egyik) pótszülőnknek

Emlékezet-törlő hálózat az egész világ.
S mi az ember? 
A Legendás állatok és megfigyelésük című brit-amerikai fantasztikus filmalkotás nem kevesebbre ösztönöz, mint arra, hogy újra definiáljuk önmagunkat. Harry Potter szülőanyja, Joanne Kathleen Rowling (1951) sokadszorra teszi ezt velünk. Értünk.
Sugallja: szabadságra születtünk. Igenis ki kell törnünk a rabságból, el kell szakítani bizonyos béklyókat. Hiteles emlékezet nélkül persze nehéz útnak indulni, de így vagy úgy, mégis: neki, neked, nekem kell a kezembe vennem sorsmadarunk irányítását. Hát, persze, hogy eleinte – meg közben is, majd’ mindig – be vagyunk rezelve. Na és? Ezen is fel kell tudni emelkedni, biztat Rowling, aki, alighanem ma milliárdok jeles, jelképes pótanyukája e dinnyén. Gyermekeim az úrban: nincs lehetetlen! Se a héjon, se alatta, se fölötte. 
Hadat üzen a tunyaságunknak. A tehetetlenségünknek. A kiszolgáltatottságunknak.
Miért is vagyok itt? Mi a feladatom?
New York, éppen a nagy gazdasági világválság kirobbanása előtti pillanatok. A konzervgyári munkás föllázad, kezébe venné a sorsát, megálmodott, saját kis pékséget szeretne tető alá hozni. Banki hitelből. Pénzt, persze, hogy nem kap. Takarodj vissza rabszolgának!  
És ekkortól történnek a csodák.
Elképesztőek. Mágikus, groteszk lények, s képességek; mi minden! Veszélybe kerül a valós és a varázslatos világ szintúgy. Ránk zúdulnak valami olyan irdatlan mennyiségű információk, no és a spekulációk, kitalációk variációi, hogy néző legyen a mozi-székben, aki nem fészkelődik. Gonosz/gengszter természetesen, természetellenesen uralkodni akarna most is minden/ek/ fölött, ám ott van (még), hála Isten, a tisztának megmaradni akarók/tudók csapata, amely tagjai úgy váltják meg önmagukat, hogy közben rólunk sem feledkeznek meg. Arról sem, hogy amit kaptak a sorstól, a Jóistentől, azt a közjóra fordítsák.
Hát, ez ilyen egyszerű is – lehetne.
Káprázat a köbön a David Yates rendezte alkotás. A főhős, Eddie Redmayne nem játszik. Van. Él. Klasszis csapat legjelesebbje.
Még a friss, amerikai, rémálombeli választási kampány időszakából azt is eszünkbe juttatják, hogy bődületes kavarodást, felmérhetetlen károkat okoznak a fejekben a nagyon is köztünk lévő, rajtunk élősködő, uralkodó manipulátorok.
A populizmusétvágy, a téboly tényleg megállíthatatlan?  Agyakat lúgoz/tat/ok, tehát vagyok? Ekkora birkák – ilyen legendás állatok - azért mégsem lehetünk!  
Nem tagadom, akadt, amit nem értettem. Kifelé a cinemából, tinédzser fiam kérdésére, hogy vajon mi/ke/t nem? – hebegtem-habogtam. Miközben még mindig volt utánpótlása a szemem sarkától kanyargó erecskének. Meglehet, azért is, mert a konzervgyári leigázott mégis csak – vannak, hát, persze, hogy vannak: csodák! - fölszabadult, sütődét, pékáru boltot nyitott, és boldog kuncsaftok tértek be hozzá.
Érkeztek haza.  
S egyszer csak megpillantotta néhai szerelmét; amnézia-mentesítés ide vagy oda.
A jó Rowling: gyerünk, gyerekek, teremtsetek magatoknak, egymásnak szép, új és maradandó emlékeket!
Íme, az ember.

                                     2016. november 19.
         www.alon.hu

 

Érkezés: égiek földi háztűznézőben - Amerikai sci-fi: vízió a javából

Ki, milyennek képzeli a földönkívülieket?
Ha egy (szép?) napon látogatók érkeznének… Honnan is?
Legelébb (addig) is össze kellene fognunk saját magunkkal, egymásra kellene hangolódnunk; azután jöhet(né)nek.
Isten hozott Titeket!  

Érkezés. Arrival. Denis Villeneuve rendező amerikai sci-fije. Seregnyi kérdést tesz fel, s jó néhányra bizony van – igazán elfogadható – válasz-variációja, miközben beindítja belsőnk gépezetét.

Serkent. A művészet – mert ez az! – az egyik leghatásosabb noszogató, hogy újra és újra helyezzük el magunkat, egymást a világegyetem koordinátarendszerében.
Újszülöttünk, csecsemőnk cseperedik, s utólag visszapörgetve belső filmünkön az eseményeket, érzékelhetjük/láthatjuk, nem kizárt, itt a megoldás (egyik) kulcsa: e világra jövetelünk első időszakában, 0-6-8 évében valami olyasféle lakik még bennünk, ami arra utal a makulátlansággal, az őszinteséggel, a nyíltsággal, az előítélet mentességgel, szinte az egész kódrendszerrel, hogy ekkor még vannak információink , „Minek nevezzelek?” (Petőfi): odaátról. Utóbb sikerül mindezt alaposan/tökéletesen(?) smirglizni az emberfiából.
Hogy aztán majd, megint előhívja belőlünk a szükség. Mire/ha történetesen megérkeznek a Látogatók. Vagy mégsem jönnek (illetve igen, de észre se vesszük őket…), de krízishelyzetekben, s e földi portya végezetével szintúgy eljuthatunk a kiindulópontra. /???/
Fantasztikus az Érkezés. Mármint a filmbeli is. Amy Adams-szel meg főképp. Egy arc mire képes! Eltöpreng(het) arról is a halandó-néző, hogy a szavak, egy dolog. Mi minden más lehet sokkal, de sokkal fontosabb. Látszólag paradox, hiszen Dr. Louise (Amy) nyelvész, őt kérik/bízzák meg, hogy a Látogatóinkkal próbáljon szót érteni. Ahány nyelvet beszélsz… Ám, ha nincs szíved, ha nem éltél meg (és ez nem csak az évek számának a függvénye) bizonyos létdimenziókat, örömöket/tragédiákat…  Louise-zal a legszörnyűbb történik, ami emberrel történhet, elveszíti a kislányát; de rövidke élete során mi mindent kap tőle újra/vissza a mama, aki nem mellékesen tudós is… Ha a rezgéseid hamisak, mesterkéltek, akkor megette a fene az egészet!
A ragyogó forgatókönyv Eric Heisserer, a rendkívüli, letisztult képi világ Bradford Young érdeme. Amiképpen ők képzelik, jelenítik meg az Érkezőket is! Semmit nem von le ebből, hogy még millió egyéb forma létezhet.
Nézzünk csak a tükörbe: két lábon járó – és most a többi porcikánkat ne részletezzük – mik is vagyunk? Földközelben úgy nevezzük magunkat: emberek. De ha majd a galaxisban portyázunk, „…Ha a merengés alkonyában / Szép szemeidnek esti-csillagát / Bámulva nézik szemeim…” (P. S.)
Bizarr? És akkor?

Lenyűgöz az Érkezés. Nem „csak” a miatt, amit sugároz, sugall, hanem amit elindít bennünk. Velünk. Értünk. Egymásért.

Mi itt(hon), e gömbünkön szeretnénk boldogulni, boldogok lenni. Közösen. Aztán már(is) – jó, azért közben is - érkezhetnek a Vendégek.
Izgulunk kicsit (nagyon!). Ők (m)ilyennek képzelnek minket?
S vajon milyennek lát bennünket a Jóisten?

                                                      2016. november 16.
                               www.alon.hu

 

 

Diadalmenetben: Dés, Geszti, Grecsó A Pál utcai fiúk-ja tavaszra már a Bakonyba érkezik

Nekünk már csak pirruszi győzelem (kétes értelmű, amely nem éri meg az érte hozott áldozatokat) marad? Mifelénk júdás, mint zsák a foltját, megtalálja spion társát? Geréb, az áruló szivarral keni meg Janót, a grund őrét A Pál utcai fiúkban. Nem kell sokat nógatnia az öreget, hogy kollaboránssá váljon. Más kérdés, hogy e kétkulacsos figura ezúttal nem jut kulcsszerephez. De azért edzésben marad. Hamarosan, ugyanitt, a foghíjon épülő bérház házmestere lesz. Aki mindenkiről (megint/még mindig) mindent tud. Hány százezer spicli vitézkedik mifelénk? Geréb, Janó; a hitszegő Hegedüs hadnagy (Egri csillagok)... Csak halkan jegyezzük meg: mostanság nem kapcsoljuk-e be hangfogónkat ismeretlenek körében, idegen közegben?  S öncenzúránk ébredezik Csipkerózsika-álmából.

Hát, persze, hogy könnyedén, szíves örömest azonosulunk Bokával, különösképpen pedig Nemecsekkel Dés László, Geszti Péter, Grecsó Krisztián zenés játékának áramkörébe kerülve a Vígszínházban, ahol – tisztelettel jelentem - A Pál utcai fiúk szombati (november 5.) premierje szédületes siker volt. (Amiként pontosan az egy héttel korábbi elő bemutató is.)

Telhetetlen az ember. Több és több kell, mindig, minden jóból. Már pedig Marton László rendező és csapata, Molnár Ferenc regénye nyomán, örökszép produkciót álmodott s alkotott meg, aminél aligha létezik hatékonyabb szívakkumulátor/lélekmelegítő télvíz közeledtével. Rá kell újra meg újra csatlakozni!
Eggyé forr ezer ember. Nagy csenddé. Együtt hangtalanul lélegezni, vagy éppen visszatartani a levegőt, s közben körbe-körbe nézni is, hogy megragadjuk, rögzítsük a pillanatot és soha többé ne engedjük el; hát, nem ezért érdemes?
Nem játék. Nem babra megy, „papuskám”! Rólunk van szó. Maradt-e még bennünk annyi /elegendő/ tisztaság, tisztesség, érzelem, értelem, nyitottság, tolerancia, befogadó készség, emberi lényeg, hogy újra – ugye, nem merő naivitás… - közösséggé tudjunk formálódni? A szavak visszanyerjék eredeti értelmüket, a kézfogás szerződés-érvényűvé váljék megint, a szemek őszintén tudjanak, merjenek beszél/get/ni egymással, mosolyogni egymásra.

Áts Feri vörös inges csapata olyan indulót harsog, amely behízelgő dallamú, szövege is magával ránt; ilyen a populizmus mágneses vonzereje. Mint amikor a Kabaré című zseni-filmben fölcsendül a kerthelyiségben az ártatlan gyermekhang, ám fokozatosan fölényes, majd szinte féktelen, fasisztoid orkánban tör ki: mindent s mindenkit ami/aki más, lesöpörni a Föld színéről. Brrr!

Molnár Ferenc Áts Ferije - Józan László korrekt, érzékletes megformálásában - azonban mégsem az a diktátor, akiből jó néhány volt/van/lesz e golyóbison, hanem megmaradt benne az ember/ies/ség a kisebb/ségg/el szemben, s emelt fővel tud veszíteni tisztességes csatában. Az őszinte együttérzés sem halt ki belőle. Méltó ellenfél. Ő is mélyen gyűlöli a Geréb-féléket, a Janókat meg a „janicsár” Hegedüsöket… Szóval ne hunyjon ám még ki, ilyen értelemben sem, a remény!

A Pál utcaiak győzelme nem pirruszi. Hosszú távon számíthatunk rá erősítő-éltető energiájára. Amit persze abban az értelemben is úgymond lecsatlakoztatnak, hogy a veszprémi Pannon Várszínház 2017 tavaszára(!) máris műsorra tűzte Dés-Geszti-Grecsó létéltető, télűző játékát. A béke-színterek – játszóhelyek - száma bizonyosan rohamosan nő a következő években, évtizedekben. Végre-valahára egy nem kétes értelmű/értékű diadal!

                                         2016. november 7.
                  www.alon.hu

 

 

 

 

 

 

 

A grund mi vagyunk, ne féljetek, Nemecsekek! - Elképesztő siker A Pál utcai fiúk a Vígszínházban - Dés László, Geszti Péter, Grecsó Krisztián zenés játékának küldetése van 1956 hatvanadik évfordulóján

Véletlen csupán? A sors, avagy a Jóisten – ki tudja? 896: hon, foglalás. 1896: Vígszínház, nyitás. 1906: A Pál utcai fiúkat ekkor veti papírra Molnár Ferenc (Budapest,1878 - New York, 1952), folytatásokban jelenik meg a Tanulók Lapjában. 1956 hatvanadik évfordulója alkalmából, 2016 őszén a forradalom közkatonái/hősei s a mindenkori „kisemberek” előtt tiszteleg Dés László (1954), Geszti Péter (1964), Grecsó Krisztián (1976) zenés játékkal a molnári igényességhez, érzékenységhez, szellemességhez, zsenialitáshoz, minden módon: hűségesen.
A Vígszínház legelső direktora, Ditrói Mór, úgy hírlik, igazi modern együttest hozott létre. Klasszikusokat és kortársakat játszatott, nívósan. Eszenyi Enikő (1961) igazgatónő - 2009 óta - ugyanezt teszi.

A Pál utcai fiúk itthon van(nak), maradt(ak) Szent István országában s immár: a Szent István körúti teátrumban mutat(nak) utat. 

Rendezője Marton László (1943), aki egy esztendő híján negyed századig (1985-2009) vezette a Víget, azóta főrendező. Dramaturg Radnóti Zsuzsa (1938); szakmája kiválóságaként a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia senior tagja. Néhány elemet felhasználtak annak a Török Sándornak (1904-1985) az átdolgozásából, akinek köszönhetjük többek között a Hahó, Öcsi!-t meg a Kököjszi és Bobojszát (1948, és, bocsánat, egy pillanatra; ennek a cenzúrázatlan kiadása, nem tévedés: 1997-ben jelent meg!). Khell Csörsz (1953) vizuális tervező, Benedek Mari (1960) jelmezálmodó: Jászai-díjasok. Horváth Csaba (1968) koreográfus: Harangozó Gyula-díjas. Kissé elcsépelt szóhasználattal: összművészeti (Gesamtkunstwerk), még inkább pedig a teljességre törekvő – most kivételesen ne legyünk félszegek, kishitűek, szófukarok -, azt szinte megközelítő, tiszta, igaz, szép alkotás indul világhódító útjára a Vígben/Vígből.
Csoda.
A barátságról, a hűségről, az eszmék elárulásáról… Arról, hogy miénk ez a grund, helyesebben: mi vagyunk a grund. Itt akkor is élnünk s halnunk kell, ha éppen ellenségnek tartanak bennünket, nem mások, a mieink. Ha ilyen-olyan gittegyletekben nemhogy kisbetűkkel írják a nevünket a cserkész, az őrsi naplóba, hanem le is radíroz(ná)nak.
Beleráncigálnak az első világháborúba, ágyútölteléknek azért még mi is megfelelünk nekik. Aki megmarad, azt utóbb másképp iktatják ki. A vészkorszakban a nácik elképedtek azon az igyekezeten, amiképpen mifelénk (ismét) fölütötte a fejét a likvidálási láz. A haszonszerzés, ártatlan százezrek pokolra – gettóba, gázkamrába - juttatása, kifosztása, megalázása, meggyalázása. Mintha Molnár Ferenc ezt is előre megsejtette volna a századelőn, „e kávéházi szegleten” (J. A.), ahol egyébiránt írta A Pál utcai fiúkat. 1939-ben, ötvenegy évesen(!), a nemzetiszocializmus miatt, emigrálni kényszerült. Franciaország, Svájc; az Újvilágban telepedett le.
A második világégést követő szusszanásnyi idő után ismét rabiga e hon(ban), ideiglenesen, épp csak negyven esztendőre. A világhatalmaknak köszönhetően újabb szabad légvétel következhetett, mára pedig: megint fogy a levegő. Sikerrel szívja el az itt még tengődő több millió magyar „kisember-közkatona” elől a dőzsölő legmagyarabb brancs. Ez az einstand - az erősebb mindent visz – újabb fénykora. Rémkorszaka.

A Pál utca fiúk – mint „musical” - első nyilvános előadásán, 2016. október 29-én, szombaton este azt (is) érezhette/érzékelhette a publikum, hogy eljött – legalábbis mintha eljött volna - az igazság pillanata.

A megtisztulásé.
„Csak” az elmúlt százhúsz esztendőben – amióta Közép-Európa lelkiismerete a Vígszínház – mi mindenen mentünk át mi, közlegények, nemecsek ernők (lásd a fentebbi „menüsort”), mi mindenbe pusztultunk, avagy csak tör(őd)tünk bele. Mindezek is be-bevillan(hat)nak a néző lényébe, s mindezekkel együtt is, mégis, csak azért is azt sugallja, táplálja belénk ez a fantasztikus lét-színrevitel, hogy nem szabad föladni. Megmaradtak s meg is maradnak olyan embereszményi alappillérek, amelyeket megtébolyult, sátáni erők sem semmisíthetnek meg. Soha.

Dés László zenéje „Dés” és mégis (elnézést) „Désebb”, azaz: gyökereit megtartó, újabb, megint csodálatos törzset, ágakat, leveleket, virágokat termő, Geszti Péter versei/szövegei a korábbi értékeseknél is még becsesebbek, Grecsó Krisztián deszkákra átgyúrásával együtt olyan szintézist alkotnak, a már méltatott, úgyszintén kimagasló művésztársakkal összhangban, egyetemben, a történelmünket/történetünket s jelenünket is megidézve, hogy az bámulatos, felemelő, megható. Katartikus. Egyetlenegy fals vagy felesleges hang, kép, gesztus, mozdulat nincs. S olyan finoman, megkapóan építkeznek, annyi, de annyi inspiráció egységesül, amitől egyszerűen: boldoggá válunk.

A Nemecsek Ernőt elragadóan megformáló, természetes példa(kép)ként állító Vecsei Miklós (1992) szavai villannak be: „az én szociális munkám a színház lesz”. Punktum. És Boka, az ifi elnök – ilyen (lehetne) egy igazi államférfi – makulátlanságát sugárzó Wunderlich József (1989) is kivételes!  Közel(ebb) került önmagához, hozzánk. Egyszerű. Őszinte. Fesztbaum Béla (1975) Rácz tanár ura is igen szerethető és ugyanígy, kivétel nélkül az egész csapat! Geréb ugyan nem, ám ki ne rühellne egy árulót? Akadnak mostanság is szép számmal kollaboránsok, ne tudnánk? Csapó Attila Gerébként nem csak magát az ördögöt láttatja, merthogy ez jóval összetettebb képlet. Hu-juj!
A fedélzeten mindenki kifogástalan: Józan László (Áts Feri), Király Dániel (Csónakos), Tóth András (Kolnay), Zoltán Áron (Barabás), Szántó Balázs e. h. (Weisz), Csiby Gergely e. h. (Richter), Medveczky Balázs e. h. (Csele), Kovács Olivér (Leszik), Ember Márk e. h. (az idősebb Pásztor), Nádas Gábor Dávid (a fiatalabb), Tóth Máté (Szebenics), Gados Béla (Janó, a grund őre), a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színész- és táncos képzésének növendékei, valamint a többi szereplő, közreműködő.

A neves Jób Dániel 1921-től 1938-ig, valamint 1945-1948-ig igazgatta a Vígszínházat, a legendás hírű Várkonyi Zoltán 1962-től volt főrendező, majd 1971-től 1979-ben bekövetkezett haláláig igazgató. Ha ők s a többi társulatirányító meg a nagy kedvencek, Makai Margit, Muráti Lili,  Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Bulla Elma, Tolnay Klári…, Ajtay Andor, Benkő Gyula, Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Mádi Szabó Gábor, Somogyvári Rudolf… - letekintenek az égi Vígből e földinkre, Molnár Ferenccel együtt, akinek a legelső színpadi művét is már itt mutatták be (1902 novembere: A doktor úr), elégedetten, mosolyogva bólinthatnak, kalapot emelhetnek, merthogy minden a legnagyobb rendben van A Pál utcai fiúkkal a Szent István körúton.

Immunerősítőjének jóvoltából pedig előbb-utóbb Szent István országában sem lehet ez másképpen. A sorsunk unszolására, a Jóisten segedelmével (is-is)? „Minden csoda, vagy semmi sem az”, olvasható a világhíres Molnár mester egyik budapesti emléktábláján. Az bizonyos, hogy semmi sem történik véletlen(ül) csupán.  

                                      2016. november 2-3.
                                 www.alon.hu  -  Eszenyi Enikő rajongói oldala