Nem okoskodó: bölcs. Nem magamutogató: őszinte. Nem nagyképű: természetesen szerény. Töpreng és inspirál: te, most hol tartasz?
Semmiségekről dalol Für Anikó. Szinte. Arról, hogy így-úgy poroszkálunk e golyóbison, találkozunk valahol, valakikkel, ám többnyire összefutunk - önmagunkkal. Hoppá!
Hangulat. Hangolódás. Hanghullám. Összhangzattan. Harmónia.
S talán-talán csend.
A teremtő. Teremt. Ő.
Amitől értelmet kap az itt-lét. Amiért fölkelni nem nyűg, bár fáradtság. Ami maga a fény, merthogy eloszlatja a belső-külső szürkeséget/sötétséget. Figyelésre, figyelemre, regisztrálásra, megérzésre, megértésre fókuszál. Erőt ad ahhoz: ezt és ezt korrigáld!
Für Anikó szeret énekelni. Tud is. Mindez alap, de kevés – lenne. Ha nem találná meg azokat, akik szintén érték-vezéreltek. Bereményi Géza – ő szerezte a dalszövegeit - létezésleckéiből már jócskán kaptunk kóstolót az elmúlt évtizedekben. Hol tanulunk belőlük, hol nem. Rajtunk múlik, nem rajta.
Hrutka Róbert zeneszerző egészen kivételes hangulatfestő. Gitárosként, vokalistaként is elsőrangú. Kalmus Felicián csellista úgyszintén odaadásról tesz tanúbizonyságot, a profizmusnak olyan meglétéről, amely nagyobb biztonságot nyújt, mint légtornásznak a kifeszített acélsodrony. Egészen nyugodtan rájuk bízhatjuk magunkat. Kell-e ebben a mai káoszban, tébolydában több?
Amikor Für Anikó az ő Budapestjükről énekelt szerdán este a Weöres Sándor Színházban, akkor előhívták bennünk a sajátunkét is. Ami persze, más, mint az övék, és mégis: ez is, az is érvényes. Olyan szép, hogy annyira szerethető a mi fővárosunk, a sebeivel, a fekélyeivel, a mindenével együtt, igen-igen, de leginkább, mégis: az örök sokszínűségével. No, az egész 1956-jával is, aminek a lényegéről, az igazi üzenetéről amúgy egyre többet, egyre nagyobbakat hallgatnak, hatvan esztendő – a hatvanadik évforduló - ide vagy oda. A személyes pesti-budai történéseink, élményeink, fölsorolhatatlan vágyaink, reményeink, képzeteink életraktár-készletünk végtelenített szavatosságú energiatartalékai. Elfelejthető-e valaha is jó Cseh Tamásunk: „Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”.
Jólesik, amiként Für Anikó megfogja a kezünket, annyira magától értetődő, hogy bízik bennünk, bízhatunk benne. Egyszer csak mellette terem Fekete Linda, a WSSZ kiválósága, s bár nem igazán fogom fel, miről is énekelnek (ha megnyúznának, se tudnám megmondani, most sem), annyira szépek, igazak és valók, hogy a világ összes gyógyszergyára rögvest szögre akaszthatná a kulcsot, mert: íme, itt a garantáltan legtermészetesebb alap- s hatóanyagú nyugtató-pirula két pazar magyar színésznő/énekesnő képében! Hogy túlzás? Fitty-fenét!
S talán én sem vagyok immár akkora akadálya saját magamnak - hol is tartok most…? -, mint voltam Für Anikó életórája előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése