Három nap alatt eladni
(szülő)házat s minden nagyobb ingóságot, haszonállatot (ha van) s aprójószágot;
végtére is, nem lehetetlen. Akadtak/akadnak ennél meredekebb dolgok is a
világtörténelemben. (Fölriadás hajnali autóajtó csapódásra; jéghideg
revolvercső halántéktájékon, penge a torkon; a martalócoknak még csak nem is
ezek a legeslegkegyetlenebb módszereik diktatúra, zsarnokság idején.) Hja, hogy
nyomott áron kell megválni ettől-attól, s családostól nekivágni a /teljes/ bizonytalanságnak;
nyugi! Hiszen mindez így együtt valójában rutin, mondhatni hagyomány. Néhány
ezer éve ápoljuk ezt is, akárcsak a többi tradíció/nka/t. Igaz, azok legtöbbjét
előbb-utóbb kikezdi az idő, vagy nevezzük ezt inkább haladásnak(?), még inkább
generációk kopogtatásának; a
vándorlásunk, bolyongásunk pedig mintha sohasem érne véget. Szinte maga az
állandóság. Ha csak…
Majd’ valamennyien Tevjék,
tejesemberek lennénk, vagy mifene; húzzuk-vonjuk életünk igásszekerét, magad
uram, ha szolgád nincsen. Arra, amerre szabadot mutat létünk szemaforja. Hit,
remény, szeretet az üzemanyag, amit aztán többé-kevésbé elszippantanak
ilyen-olyan hatalmasságok tőlünk/belőlünk. Vagy/és mi magunk bocsátjuk áruba,
kótyavetyéljük el, alaposan leárazva adunk túl saját magunkon (s egymáson)
éppúgy. Illetőleg az általunk is fölpancsolt nafta szétmarja szerkezetünket, s a
már magára valamit is adó roncstelep számára is túlontúl kínosak lennénk.
Hegedűs a háztetőn – a Pannon
Várszínház társulatának az Úr 2016-os esztendejének nagy hét csütörtöki
vendégjátéka a szombathelyi Agora Művelődési és Sportházban. Tükör a javából.
Pontos, precíz, profi portéka. S fölszabadító, vetületek sokaságával
szembesítő, árnyalatokat/részleteket kinagyító, merengésre késztető, más és más
néző-, szempontokat is vizslatásra inspiráló, s mi több: kínjainkat közösségi
élményben oszlatni/elkergetni igyekvő remeklés.
Minden/ki/ a helyén van.
Mintegy – mint egy - természeti alkotás. A látvány, a mozdulat, a hang; a mimika,
a szem, az ujj. Kép – valamennyi kinti, embertelen-világi képtelenség ellenére.
A: de jó itt/hon lenni érzete. Mégis! A legapróbb rezdülés utat talál bennem,
bennünk. Hihetetlen megkönnyebbülés-sorozat. S fokozódik. (Nem, nem a helyzet
fokozódik!) Az élmény. Ilyen nincs; van! A rezgésszámok stimmelnek, rím a
rímmel; nem ezt nevezik valahogy így: szeretetszínház?! Nyolcszázan lehetünk?
Hát, kérem, ennyien éhezzük, szomjazzuk a szépet, a rendet! Idebenn. S
odakint?! Nem vagyunk egyedül, hipp-hipp hurrá! A tisztaság, a makulátlanság,
az őszinte gesztuszuhatag, ni-csak! - szerteszét árad. Azt sem tudjuk már:
mosolygunk vagy éppen belső nyaki autópályáinkon nyitunk meg újabb és újabb
sávot ezúttal vízelvezető funkciót adva nekik… S e csapadéknak, tavaszi
áradásnak mennyire, de mennyire is örül az ember – legfőképpen - e borzalmas
terror-héten!
Gazdag Tibor Tevjeként maga
az emberség megtestesítője. Igazodási pont. Aki, persze, ha kezet fog
valakivel, az maga a szentség. Kivéve, ha, hm, ha a sorban az első lánya
boldogsága nem nyomna még ennél is többet a latban. Dehogyisnem bocsátunk meg
neki! Huh, a kiskésit! Kételkedik, öniróniája van, le tudja rombolni a saját
belső falait is, ha a boldogság nevű micsoda esete forog fenn. Korholja
leginkább magát, jó, az Urat is, de hiszen az meg tud bocsátani, nem igaz?
Főleg, ha megtaláljuk a módját, hogy Őt miképpen is engeszteljük ki. És nincs lehetetlen! Nincs ám! Gazdag Tiborban
az a jó (az is), hogy el tud játszani bennünket is. Illetve: azt az énünket,
akik szeretnénk lenni, akikké szeretnénk válni. Akit aztán mi is –
végre-valahára feltétel nélkül – szeretni tudnánk. Meglehet, pszichológusok
hada sem lenne arra képes, amire ő. Basszus! (Jó Uram: bocsánat! Elragadt a
hév.) Golde, a felesége: Pap Lívia. Goldébb már nem is lehetne. Golde, Golde,
Golde. Ennek a „betyárkónak” a párjának lenni… Hagyjuk a csűrés-csavarást:
káprázatosak. S a „lányaik” sem estek messze a „fáiktól”: Telegdi Kamilla
(Cejtel), Kiss Barbara (Hódel), Staub Viktória (Chava). Jente, a
házasságközvetítő: Oravecz Edit. Nem is az, amit s ahogyan mond, somolyog-sompolyog,
jön-megy; hanem a lénye a lényege. Amennyi mindenen ő – Oravecz Edit – is
átment/átmehetett, s ez úgy ott van körülötte, tán mögötte: húz ő /is/ egy
hosszú-hosszú szekeret, még inkább szerelvényt, megrakottan, ezzel-azzal, amazzal.
De, hát: élni, élni, élni kell! Még szép! A szabó, Mótel, aki a templom
egerénél is szegényebb, de (férfi)emberré avatja a szerelem: Molnár Ervin.
Mennyire. de mennyire nem szabad a látszatból ítélni s ezt ő annyira föl tudja
villantani. Hogy hősnek lenni, bizonyos értelemben, nincs is oly’ messze a
(látszólagos) tutyimutyiságtól; mi mindenre lehetnénk képesek! Akárcsak Percsik
diák, azaz Keresztesi László, aki azért is tud annyira szimpatikus lenni, mert
sallangmentesen mutatja fel: ha változást akarunk, akkor ne másoktól várjuk, mi
magunk álljunk a sorba, ha kell, annak is az elejére! Hogy nem díjazza a
hatalom (finoman szólva); autokraták (cárok, kormányzók) jönnek, mennek, de a
nép - és annak kisebbsége is – végtére így-úgy /örök igazság/: marad! Szelle
Dávid (Fegyka) is sugall valami olyasféle tisztaságot, amelyből, hinni
szeretnénk, hogy mindig is megmarad valamicske bennünk. A passzivitás/tunyaság
persze az ellenszere az ilyesfélének (szintúgy); az ám (hazám)! A hoppon maradt
Lázár Wolf mészáros, akinek Cejtel lánya kezét (el)ígérte Tevje, de aztán
ügyesen/csalafintán kifarolt(!!!): Koscsisák András. Sors-sűrítő mester/művész.
Történetesen az ő berúgásához fogható egyediséget legutóbb (no, ez sem tegnap
volt) Kazal Lászlótól láthattunk. Csendbiztos: Kiss T. István. Nem tehetek mást, hajtogatja; meghasonlik,
persze, de azon túl tényleg nem tesz mást másokért, a kisebbségért, akiket –
ősrégi recept - mindig elő lehet citálni, ha éppen bűnbakra van szükség. És
mikor nincs? S gazsulálni, kinyalni az
elöljárók ülepét, (rab)szolgai módon parancsot végrehajtani, máskor még rá is
tenni egy-két lapáttal: a kollaboráció (is) örök? Belerúgni az esendőbe, a
nincstelenbe, a földönfutóba, a menekülőbe, csak azért, mert…? Nagy-nagy –
levegőt! (József Attila után, szabadon…) Tüneményes rabbit „hoz” Krámer György
(amúgy Harangozó-díjas) koreográfus. (Látszólag) együgyű – valóságosan: egy
ügyű. Nem kell, nem szabad mindent halálosan komolyan venni, legfőképpen saját
magunkat nem. Szükségeltetik picinyke öncsipkelődés, önirónia, öngúny is; ki
merem nevet(tet)ni magam, de azon vagyok, hogy – mindenáron - megvédjelek titeket
(olykor magatoktól is)! A Hegedűs: Gazda
Bence. Összekötő kapocs, talán föl sem göngyölíthető, mily’ sok – csodás –
értelemben! Égiben-földiben s még ennél is sokkal-sokkal többen! S a Budapest
Klezmer Band! Annyira egységben van játékban, örömben, bánatban – létezésben,
hogy az megkapó/megható! Missziót, küldetést teljesítenek csapattársaikkal
egyetemben. Kovács Yvette Alida ugyanezt teszi szerves működésében /is/ pazar
díszleteivel, Justin Júlia szimbiózist teremt karakterépítő ruháival. Vándorfi
László rendező hibátlanul szintetizál. Izzó forrasztópákája olyan harmóniát,
egységet, összhangot teremt, amivel úgy ápolja a legnemesebb hagyományokat,
hogy közben jelent ábrázol s jövendőt is vázol/mutat föl elénk, belénk.
Csaknem valamennyien Tevjék,
tejesemberek voltunk/vagyunk/leszünk. Kinek szekér, kordé, tutaj, gumicsónak,
másnak csudaautó meg jacht jut osztályrészéül, így-úgy igyekszünk ellavírozni.
Vándorlunk, bolyongunk szüntelen; ez az egyetlen állandóság. Ha csak… - nem
találjuk meg egyszer, mégis, mindennel együtt s mindennek ellenére is: egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése