2016. február 6., szombat

A mi osztályunk - a mi emberiségünk; Weöres Sándor Színház


Ne legyenek illúzióink. Az ember nem változik meg máról holnapra, a huszadikról a huszonegyedik századra sem. Sőt: hiába is történik mostanság egy évtized alatt szinte több előremutatónak (szavak…) tűnő esemény, mint anno akár ezer esztendők folyamán együttvéve, a halandó az marad, aki: brutális, irgalmatlan, bestiális, szadista, embernyúzó?!

Vegyünk kézbe egy újságot, pislantsunk bele: „Jihannak szerencséje volt, már ha annak nevezhető, hogy a fiatal jazidi lányt nem erőszakolták meg csoportosan az Iszlám Állam (IS) martalócai, mint a vele együtt Észak-Irakból elrabolt jazidi nők jelentős részét. Viszont megkínozták, éheztették, aztán férjhez adták egy ’igaz hitű harcoshoz’.” Dési András, Népszabadság, 2016. február 5., péntek.
E napon volt a premierje a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Tadeusz Slobodzianek: A mi osztályunk – Történelem XIV órában című színművének, Lukáts Andor rendezésében.
Miért kell még mindig, megint a múlt rémségeiről, szörnyűségeiről beszélni? – kérdezi a siheder, holott a választ ő is tudja. A megrázó előadás után pedig még inkább. Merthogy az ordas erők itt vannak – bennünk, a saját testi/lelki/szellemi spájzunkban. Csak arra várnak, hogy valakik (újra és újra) leszedegessék őket a polcokról, ha úgy tartja úri kedvük/érdekük.
Erre ezen a (mű)trágya-glóbuszon soha, de soha nem kell(ett) sokáig várni. Ha mások nem, mi magunk időről időre, túlontúl is gyakran, önként és dalolva váltunk: mosolygó hitványakká/fenevadakká.
Hol is van az én, saját felelősségem? Mi múlik rajtam? Bégetek-e vezényszóra, aztán, hipp-hopp, ha éppen az a (mindenkori) hatalom óhaja, akkor az első jel(zésé)re kifordítom báránybőrömet, s ni, csak: megint saját magam farkasa vagyok. Fölfalok magamban és magam körül szintúgy mindent, mindenkit, ami(k)ért – a teremtés öröméért, egymás építéséért - egyáltalán érdemes errefelé (Föld! Föld! – az előítéletek földje?) portyázni.
Lehet-e bárki igazán boldog, ha a körülötte lévőket terrorizálja? Vagy sátáni klikkek éppen, hogy abban lelik örömüket, hogy kényük-kedvük szerint megnyomorítanak másokat?
Így tűnik - így sikkad el az Élet.

Aligha hiszem, hogy valaha lehetett fölzaklatóbb próbafolyamata az alkotóknak, mint amikor/amiként e produkcióra ráhangolódtak, készültek.
Egyetemes bírósági tárgyalás részesei vagyunk. Olyané, ahol nincs humbug. Ahol mindent töredelmesen be kell vallani/vallanunk. Permanensen. Hölgyeim, uraim, ezt nem ússza meg senki! Én sem! Ne reménykedj(en)ek! Mindenre, de mindenre fény derül.
De ennyi szörnyűség, kegyetlenség, ami A mi osztályunkban van, már-már földolgozhatatlan. Ép ésszel hogyan is lehetne felfogni, hogy az eredendő gyermeki tisztaság sárzuhataggá, mocsokká alakul át? Ec, pec, kimehetsz, holnapután… - megtalállak, és, nincs mese, kirekesztelek.
„No, apósommal beszélgettem még régebben, voltak-e zsidók itt a faluban.
- Voltak, persze… Szerettük őket. Nagyon rendes emberek voltak. Ide jártak szombaton enni…
- És mi lett velük?
- Hát elvitték őket.
- Mit csinált a falu? Hiszen szerették őket! Itt az erdő, a Börzsöny, ezernyi hely elrejteni őket.
- Semmit – válaszolt rezzenéstelenül.” /A holokuaszt és a családom Park Könyvkiadó, Budapest, 2015 – 389. oldal/
A mi osztályunk némely (esetünkben: lengyel) tagja aktívabban volt aljas meg gyilkos. Pajtába tereltek ezerhatszáz embert, rájuk gyújtották a tetőt: csecsemőkre, édesanyjukra, nagymamákra. Miután rabbijukat s más vezetőiket megkínozták, kivégezték. Utóbb pedig jó heccként emlegették az egészet.
Ilyenkor hol az Isten? Mi más dolga akadhat vérzivatarok idején? Neki vajon ki adhat(na) felmentést?
S egyáltalán honnan/miből fakad a barbarizmus, a sátániság, a gyilkolás kéje az emberiség eme zárt osztályán?

Pisszenés nem hallatszott A mi osztályunk csütörtöki nyilvános főpróbáján. Szünet nélkül folyik az előadás. Amiként egyvégtében zajlik galacsinunkon a megaláz(tat)ás, a gyalázkodás, a megsemmisítés.
Tíz kivételes színművész olyat s úgy mutat meg, amit a szavak nem igazán tükrözhetnek vissza. Szembesülésük, szembesítésük sokkol. Fölzaklat. Megindít. S elindít valamit. Talán – többek között - a felismerés felé terel: a saját felelősségünk tényleg nem hárítható át soha senkire.
Kiss Mari, Nagy Cili, Hartai Petra, Szabó Tibor, Mertz Tibor, Szerémi Zoltán, Bajomi Nagy György, Kálmánchelyi Zoltán, Orosz Róbert, Jámbor Nándor küldetést teljesít – a színfalak mögötti alkotótársaikkal együtt. Lukáts Andor olyan erős, ütős, kemény, egységes létművet komponált, amelyet, akinek, ha megadatik, hogy részesévé váljék: nem felejt el, amíg él.
De hiszen ez az egyik legfőbb cél: nem felejteni. Nem, nem, nem.
És nem feledni: bár az ember bestiális, aki élvezettel tipor le másokat, kiiktatva szótárából a szolidaritás, az együttérzés, a segítés, a befogadás meg – Márai után szabadon - az udvariasság és a türelem (de, hiszen ezek csak hangok/betűk fölösleges sorakoztatása - valóban?) fogalmakat, ám azért mégiscsak, mindezzel együtt, mindezek ellenére is...

Ugye, nem csak képzelgés/ábrándkép/illúzió: nem a szenny, hanem az e világi menny áll hozzánk, lény(eg)ünkhöz, a mi emberiségünkhöz/osztályunkhoz sokkal, de sokkal közelebb?! 

                                           2016. február 6., szombat

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése