Találkozás Törőcsik Marival - Velem, 2015. július 22., szerda

Hogy milyen hazánk első számú – nem, nem túlzás: minden idők legnagyobb sikerű – színésznője az idei esztendő egyik (ha nem a…) legforróbb napján?

Fantasztikus. Kendőzetlen, természetes és mégis misztikus (is).

Eggyé vált a sorsával, pályája az életével, az, aki s ami: igazodási pont.

Amíg hallgatjuk – Benkő Sándor fotós kollégámmal - kertjében halálpontos helyzetértékelését országról s világról, azon is töröm a fejem: vajon miért ne lehetne már életében alapítani egy olyan – alighanem az egyik legrangosabb – díjat, amit Róla nevez(het)nén(e)k el, s amit csak a legeslegjobb (még szép!) honi s külföldi teátristák/filmszakemberek vehetnének át évente (igen-igen sokáig) Tőle.

A szeme (is) nemcsak, hogy patyolattiszta, hanem szennyezetlen/elegyítetlen óceánok millió-millió éves hasonmása. Mégsem csak úgy a semmi felé tart a benne megmártózó, hanem a létezés keveretlen közegében lebeg. Átalakul. Tisztul. Világosodik. Fényesedik.

Vajon tudjuk, érezzük-e istenigazából, hogy mekkora kinccsel is ajándékozott meg bennünket vele a teremtő? Ha föl teljességgel nem is fogható a géniusza, ám kisugárzása valamennyiünket átkarol, átölel; segít bennünket olyan dimenziókba is emelni, ahol a legfontosabb találkozások nem kikerülhetőek, legelsősorban is – önmagunkkal.

Bárkit is jelenített meg az elmúlt (pontosan) hat évtizedben, azok mi voltunk, földönfutók, máskor meg baktatók, araszolgatók sem, ezen a labdacson időzők (vajon hányadszor?), akik igyekeztek/igyekeznek megfejteni a létezés(ük) titkát, amiről Törőcsik Marinak több mint sejtései vannak. Igen-igen, hát, ilyenfélék, olyanformák is vagytok/vagyunk!

Te jó ég, hiszen én eddig erre nem is gondoltam, s az érzéseim, a lát(om)ásaim színskálája szintúgy meghatványozódik; ennyiféle lennék/vagyok én magam? Jééé! Akkor, hm, a többiek szintúgy; én, te, ő, mi, ti, ők?! Éppen elérkezett az idő, hogy – végre-valahára - meglapogassuk egymást. Nem, ne szégyelld komám(asszony), hogy egymás föltalálói lettünk/legyünk; a szolidaritás/közösségvállalás színpadi/filmbéli megfeleltetői „idekint”, emberterepen valamennyien lehetünk, és leszünk is, ha olyan mesteri/művészi kompozíció mossa át minden ízünket, melyből Törőcsik Mari asszonyi, emberi lénye(ge) ragyog felénk/belénk. Bivalyerővel, de nem letaglózóan.

Makró gyorsaságú lét ugródeszkák rezdülése/rezonanciája elröpít bennünket (lássunk csodát!) a ma már szinte kuriózumnak számító – valóságba. Hiszen eredendően erre születtünk, ekképp s itt van dolgunk, feladatunk, küldetésünk.

Testünk itt s így – szinte (ha engedjük! – s miért ne tennénk?) automatikusan, de korántsem mechanikusan - engedelmeskedik derék/jó lélek s bölcs szellem hívó szavának. Fantasztikus/misztikus erőktől is pártfogolva/patronálva, ám kendőzetlenül – Törőcsik Mari nyomán: valóban szabadon -, természetesen.

                                                                                                 (Betűt vetve: Harasztifaluban)

 

A születésnapos Törőcsik Marikával (1935. november 23.) készített életinterjú - Benkő Sándor portréival - ősszel jelenik meg nívós folyóiratban Tudjunk szeretni címmel, s akkor tesszük fel a teremtuccse "hasábjaira" is (szp).

 

 

 

 

 

                                                

F é n y e m b e r k e

Szenkovits Péter

F é n y e m b e r k e

Hét lombikbébi-programunk története - Napló gyermekünknek

 

/Az Arand Könykiadónál (főszerkesztő: Kereszty András), Magyarország első e-book könyvsorozatában, 2012 nyarán megjelent – rövidített – változat; www.ahonapkonyve.hu/

 

 

E L S Ő  R É S Z

 

A hetedik...!

Kondorfán egy kétgyermekes anya a reterátba fojtotta újszülöttjét délelőtt fél tizenegykor, kapom a hírt telefonon a Vas Megyei Rendőr-főkapitányság sajtószóvivőjétől október 17-én, szombaton, este fél kilenckor. — Atyaisten! — mindössze ennyi telik szókincsemből. (Rovatom tagjait nem akarom riasztani, hiszen másnap — vasárnap — nincs újság. Ráérek reggel riadóztatni valakit, hogy menjen ki a helyszínre.)

Feleségem a celldömölki kórház szülészetén, huszonegy hetesen, karjában infúzióval. Pénteken, háromnegyed egytől olyan periodikusan ismétlődő hasgörcsei — bekeményedései — jelentkeztek, hogy apósomnak be kellett injekcióznia. Pesti kezelőorvosa telefonon így biztatta: pihenjen, reméljük, nem lesz semmi gond, hétfőn vizsgálatra várom.

Celli szülészbarátunk szombat délelőtt egy műszert helyez a hasára, amely egyértelműen jelzi, akár vetéléshez is vezethet állapota, hacsak egy infúziós terápia nem billenti helyre áldott állapotának egyensúlyát. (Amúgy pontosan ekkor végez harmadik gyermekének életével a kondorfai asszony.)

Nekünk eddig ez a hetedik próbálkozásunk. Háromszor Innsbruckban, egy magánklinikán, háromszor pedig a budapesti Kaáli Intézetben végződött kudarccal kísérletünk. Ugyan minden alkalommal sikeresen összehoztak petesejteket hímivarsejtekkel, megindult az osztódás, valahányszor vissza is tettek a méhbe két-három embriót, amelyek ugyan két-három hétig ott is maradtak, de aztán — megtapadás hiányában — elvesztek a világmindenség dzsungelében.

A hetedik teremtési kísérletre a János Kórházban működő Budai Meddőségi Klinikán került sor  ez év júniusában. Ezúttal hat megtermékenyített petesejtet fújtak vissza a méhbe. És van Isten! Egy megtapadt.

November hetedikén leszünk hatéves házasok (nevezetes dátum a világtörténelemben, ez már szentigaz!). Ha minden rendben lesz, akkor együttlétünk hetedik évében születhet gyermekünk.

Nekem a hetes szám végigkísérte eddigi életemet. 7-es volt a kosármezem, amióta világ a világ. (Az már más kérdés, hogy nem voltam egy labdazsonglőr.) Hét évig laktam egy hetedik emeleti panel garzonban a szombathelyi Oladi lakótelepen. (És persze hetvenkedős fajta vagyok, meg hétpróbás gazember...) A mostani a hetedik autóm, ez igaz. A hetedik munkahelyemen „szenvedek” hétszámra.

Azért persze nem minden 7, ami úgymond fénylik... Szerelembeesésünk után öt nappal, amikor is összeköltöztünk, megfogadtuk: nekünk négy plusz egy gyerekünk lesz. Mindent — legalábbis akkor mi úgy hittük — meg is tettünk azért, hogy az „üzlet” beinduljon. Nem voltunk türelmetlenek. Bár bizonyos, a néphit által is elfogadott módszereket azért nem mellőztünk. Boldogságos együttlétek után például a fejenállás nem volt idegen Pannitól...

 

Ma,  november 3-án elvileg minden rendben van. Has ugyan keménykedett valamelyest az egyik körmendi üzletben (gondoltuk, kimozdulunk együtt bankügyleteket, egyebeket intézni), mert egy középkorú asszony, egy kórházi takarítónő lerohanta Pannit – aki gondjával, bújával-bajával,  amire meg olyan ideges lett Panni, hogy kezét önkéntelenül is a hasához szorította. Nem tudtam palástolni robbanás előtti állapotomat (én balga, utóbb szégyellem magam), paraszthajszálon múlott, hogy a nagyszájú, betegségét, még inkább nyavalyáit széjjelkürtölő némbert el nem küldtem a halál pöckére. (Ráadásul az ebadta még csak nem is Panni körzetébe tartozik. De csak mondta, mondta a verset, rendületlenül.)

Beindult ezzel a hergelés-folyam, s az amúgy szokatlanul langyos őszi napot meg-ette a fene.

Többet tömegbe nem megyünk, legközelebb én vásárolok, én intézem az ügyeket —

fogadtam meg egyszer s mindenkorra. Még utána néhány kisebb üzletet megjárt Panni, várakozás közben fogadalmam belém betonozódott. Agyvelőm (maradéka) pedig bányászosdit játszott kobakom fogságában.

Szóval majdnem beleőrültem.

 

Állati dolgok

Délután már semmi rossz sem jöhet, közös ebéd után szendergünk egyet — legalábbis így terveztem. Csakhogy Artúr nagyon furcsán viselkedett. Bágyatag volt, alig vonszolta magát. Három-négy, babnyi nagyságú kullancsot szedtünk ki belőle. Jézusom, csak nem agyhártyagyulladása lesz?

Újra bekeményedett Panni hasa. A fenébe is! Bár én vagyok Artúr főnöke, s a betyár kedvel is engem, de Pannit imádja. És ez kölcsönös.

Két és fél évvel ezelőtt, amikor Körmendről, egy harmadik emeleti lakásból Haraszti-faluba költöztünk, a legelső dolgaink egyike volt négylábút hozni a házhoz. Töti kollégám jó ismerősétől, a Celldömölk melletti Izsákfáról fuvaroztuk haza Kodómenti Artúrt, aki azóta már Kismanó és Kintyi névre is hallgat. Hát persze, hogy hozzánk nőtt. Éjszaka bent alszik a nappaliban, napközben az udvaron múlatja az időt. Ha Körmendre vagy Sopronba utazunk, a kocsi hátsó ülése az övé. Szóval családtag.

Kedden este elvittük a háziorvosához, aki egy garázsban rendel. Már a bejárati ajtónál megmakacsolta magát, nyilván a sokféle szagtól, de unszolásomra azért csak-csak beevickéltünk. Ugyanazt éreztem, mint amikor másfél évvel ezelőtt Tódort, a soproni Lövérekből származó cicusunkat vittük a Budai Kisállat Klinikára. Torkomban gombóc, könnyzacskóim bevetésre készen.

Le kell szögeznem magam előtt is: a macska macska, a kutya kutya. Állatok és barátaink. Tudom, pontosan tudom. Nem keverendők össze kétlábú családtagjainkkal. Tisztában vagyok ezzel. Tényleg. És mégis. Amikor beértünk akkor a váróba Tódorral, s amikor most vonszoltam Artúrt, belém villant: mintha szülő lennék. Nem vagyok az, főleg nem az övüké, de mit csináljak? Ebadta dolgok ezek.

Az állatorvossal föltettük az asztalra, lázmérés, vizsgálatok, miközben Pannival vigasztaltuk és dicsérgettük Arturovitsot, hogy mennyire okos ez a mi kis kutyusunk. Injekciókat kapott, s várni kellett a hatást.

Panni és pocakja is megviselődött eközben, volt néhány keményedés. Utóbb aztán mégiscsak tudtunk vacsorázni, Panni a heverőn evett, tisztes adagot.

Tódorra visszatérve: neki, sajnos, már csak az emléke él. Februárban kimúlt. Igen langyos volt az idő akkortájt, és úgymond beindultak a cirmosok. Hajthatta a vére arrafelé is, ahol még azelőtt sohasem járt. A tó melletti útkanyarban akart átszaladni életében először, de nem sikerült. A legrosszabbkor jött egy autó.

Megrázott bennünket az elvesztése, pedig akkor is tudtam, hogy ő „csak” egy cicke.

De hát ő a mienk volt, ide tartozott.

Azzal vigasztaltuk némiképp magunkat, hogy bár csak másfél évig létezett, de alapjában véve szép, és meglehetősen mozgalmas élete volt. Milliónyi társának közel sem adatik meg hasonló.

Igaz, megrázkódtatástól sem volt mentes e földi kirándulása. Egy szomszéd fiú ugyanis egyszer „verébnek nézte” és meglőtte. Operálását se közel, se távol e vidéken nem vállalta senki. A már említett állatorvosunk közbenjárásának köszönhetően fogadták Budán, ahol sikeresen megműtötték (velőűr-szegelést kapott), s aztán annyira legényesen lábadozott, hogy utóbb szinte tökéletesen meggyógyult.

Ismét uralhatta a tetőteret, a hálót — reggelente negyedórácskákra, miután Panni felkelt s beengedte — mellém feküdt, s együtt durmoltunk. Újra hancúrozott Artúrral. Egyidősek lévén — s miután egy hét különbséggel kerültek a házhoz — olyanok voltak, akár a testvérek. Csakhogy míg Artúr „csupán” a lakás alsó szintjét lakhatta be, addig Tódor a fölsőt, sőt, esti tévénézések közben Panni ölét, vagy az enyémet is. Legalábbis egy ideig. Ugyanis amikor Erzsi néni, Németországba szakadt barátnőnk édesanyja, először lépte át otthonunk küszöbét, nyomban kijelentette: lesz itt gyerek, higgyétek el. Méghozzá kettő. De csak akkor, ha azonnal kipateroljátok a házból a macskát, mert az elirigyli a gyereket!

Hoppá!

Miután a hatodik próbálkozásunk időszakában jártunk, ezért — miközben sajgott a szívünk — megpróbáltunk Tódor macskának odakint a kamrában olyan életkörülményeket teremteni, mint amilyenekben bent volt része. Nem igazán sikerült, pedig macskabejárót is szerelt fel Tibi barátunk a kamraajtóra. A változás nemcsak a cickét viselte meg, hanem bennünket is. Legfőképpen Pannit. Majd’ belebetegedett ugyan, de azért némiképp belátta: Erzsi néninek igaza lehet.

Egyik kolléganőm, a Merklin Timi, szakkönyvek segítségével támasztotta alá a „diagnózist”, mások meg kiröhögtek, hogyan lehet ilyen marhaságban hinni.

Tény: Cicke kizárás ide vagy oda, hatodszorra sem sikerült a megtapadás.

Ugyanakkor meg az is igaz: amióta nincs macska a környezetünkben, azóta fejlődik egy új élet Panni méhében! Lehet, hogy Cickénk, bizonyos szempontból, bármennyire is furának tűnik a hasonlat, egyfajta „Kőműves Kelemenné”? El kellett pusztulnia, fel kellett áldozni ahhoz, hogy gyermekünk születhessen, hogy VALAKI teremtődjön?

Erre hitelt érdemlően csak a Jóisten tudna felelni.

De nem tagadom: amikor kimúlt Cickénket temettük, felvillant bennem: talán így kell ennek lennie...

Artúrkánk egyébként továbbra is nagyon bágyadt. A kezemből reggelizett kis májast, kevéske parizert, kivittem sétálni, hogy lássam, milyen a széklete, hét után együtt vizslattuk Pannival, milyen színűt pisil, mert ha pirosat (véreset) vagy barnát, akkor valószínűleg kullancsok fertőzték meg, sürgősen be kell oltatni, mert különben nincs menekvés. Atyaisten!

Éppen most áll meg egy kocsi a kapunál. Az állatorvos. Elmondjuk neki tapasztalatainkat — beoltja Artúrt. Hasba (vagy legalábbis arra a tájékra) kapja az injekciót. Fáj, vonyít, de azért viseli a megpróbáltatást.

Jöhet a reménykedés: talán minden rendben lesz. Fél óra múlva pedig indulás! Irány Budapest, a Szent János Kórház, a szülészet! A Lintner főorvos úr ismét látni szeretné Pannit.

 

 

 

Sorstársaink

Ezúttal négyen utaztunk Budára, a Szent János Kórházba.
Egyébként Budáért-Jánosért.
Mert ha a Jóisten is úgy akarja, akkor Buda János lesz a neve. Több okból is. A legfőbb, hogy Panni nyolcévesen fogadta meg: ha egyszer fia lesz, Budára keresztelteti. Magától értetődően: nem volt és nincs ellenvetésem. (Ha lány lenne, én adhatnám a nevét, így állapodtunk meg még korábban. Én Blankára és Virágra gondoltam.) Másrészt, ne kerteljünk: Budán fogant. S hát: a Szent János Kórházban. Mondhatni laboratóriumi körülmények között.

Négyen autókáztunk Budára, a Szent Jánosba.

Rajtunk kívül Sipi és Putesz, akik hasonló cipőben járnak, mint mi. Még pontosabban: a Putesz tapos ugyanolyan csukában, mint én. (Sipi egyébként harminckét éves, Panni harmincnyolc, Putesz negyvenöt, én negyvenegy.) Tudomásul kell vennünk, mint — hogyan is jellemezzem magunkat? — későn, de azért még talán mégsem túl későn érő típusoknak, hogy már nincs sok ziccerünk. Ezért is vagyunk mindketten iszonyúan frászban, még ha erről leginkább nagyokat hallgatunk is. No, fel a fejjel!

Putesz szerint nála csak egy-két mozgékony spermiumot találtak — egy pécsi vizsgálaton —, meg néhány olyat, amelyik mankóval caplat... Ők is — mi mást is? — utódot szeretnének. (Putesznek egyébként az első házasságából már van egy klassz, tizenkét éves fia.) Így hát magától értetődik, hogy egy autóban utazunk. (Mennyi bolondság keringőzött útközben a kocsiban... Félelmetes dumája van ennek a Putesznek. Körmend és környéke teljes részletességgel tudja, mit, mikor, hogyan vizsgáltak rajta, és egyebek, és egyebek). Puteszékkal lényegében ugyanazt közölték: aggodalomra semmi ok, menni fog a dolog! Hát persze hogy ők is belevágnak.

 

A Jánosban a Lintner tanár úr és Panni (mint orvos az orvossal) azon morfondíroztak: miként is lehet az, hogy valaki a terhessége alatt végig vérzik, de aztán mégiscsak strammul megszül egy gyereket, másnak az égadta világon semmi baja sincs, de egyszer csak bevág a ménkű, s elabortál?

S hogy valójában mi is válthatta ki egyik pillanatról a másikra ezeket a — később periodikusan ismétlődő, vészjósló — keményedéseket? A Tanár úr klinikai tapasztalatai szerint egy aprócska fertőzés is okozhat ilyet. Erre ugyan bizonyítékuk nincs, de elképzeléseik már magasabb szintűek csupán a sejtéseknél.

 

Ugyanakkor Tanár úr elismerte: ha otthoni orvosunk, Iván nem úgy kezelte volna a Pannit, mint ahogyan azt tette, már nem lenne meg a gyerek. Egyúttal azt tanácsolta: azt a gyógyszert, amit most szed Panni (s kapott infúzióként), nem ajánlatos négy hétnél tovább „adagolni”. (Hatóránként vesz be, s a hasi keményedéseket, a méh összehúzódását oldja, gátolja úgy-ahogy.)

Egy hétig még érvényben lehet e periodika, de azt követően csökkenteni — felezni — kellene az adagot, illetve akkor kellene csak beszedni, amikor haskeményedés van. (Amúgy e mostani gyógyszert is csak kórházban, orvosi felügyelet alatt kaphatná, merthogy erős szívdobogást okoz, nem egyszer ájulást is. Rosszullétre már idehaza is volt példa, szóval egyébként megvagyunk...)

 

 

November 7.

Szép szombat, írtam az időjárás beharangozójánál a mai Vas Népe első oldalán. Minden relatív: nekünk még ma is tényleg ünnep november hetedike! Házassági évfordulónk.

Hatodika azonban nem kap piros betűs jelzést naptárunkban. Panni hasa egész délelőtt — seregnyiszer — keményedett. Némileg ennek én is oka lehettem, ne kerteljünk. OTP-átutalásos papírjait bízta rám — hogy adjam fel őket postán — reggeli indulásom előtt, amikor már azon járt az eszem, mit is teszünk a másnapi újságba. Reagálásomat aligha tanítják majd illemórákon: — A rohadt életbe, három napig voltam itthon, nem tudtál volna szólni, hogy intézzem el?

Panni elkezdett pityeregni, én meg próbáltam menteni a menthetőt, hogy vigyázz magadra, puszkóta, pihenj, szió!

 Délelőtt telefonon hívtam, bőgős-féle hangja nem igazán javította munkakedvemet. Délben árnyalatnyival már javult a helyzet, fél három tájban megint csörögtem, s vigaszképpen jeleztem: hasfájás ellen kaptál egy szép ruhát... És láss csodát, hangjából derű derengett.

Délután már kreatívabban szerkesztettem a lapot, a gond sem volt gond, a nyűgök múltbéli szörnyetegekké váltak bensőmben.

Estére csak-csak ritkultak a keményedések, a tüneményes — nem csak én érzem így! — kismamaruha elfeledtette az egész nap marcangoló melankóliát, pityergést, kétségbeesést. Pompás vacsorát fabrikáltunk össze, s rötyögve falatoztunk házassági évfordulónk előestéjén. Majd, kérem szépen: elvittem Pannit moziba! Ugyebár, egy gáláns, bűnbocsánatért esedező férj előtt nincs lehetetlen!

Na,  jó,  nem  egészen  az  én érdemem. Panni unokatestvérétől, Emőkétől kölcsönkaptuk ugyanis a Titanicot — videokazettán.

Nem tehetek arról, hogy most belém nyilall: Emőke első gyermekét öt hónapos terhesen veszítette el, a következő várandós időszakát végigfeküdte, s Kinga lánya aranyos, tehetséges, csodálatos teremtés.

S még mielőtt a filmvetítésre — értsd: házi videózás ágyból, illetve részemről „fotőly-ből” — visszatérnénk, itt villan be az is: anyósom — a mama — a negyedik terhességét tudta csak kihordani, szigorúan fekve. Megszületett 1958-ban Gabi sógorom, két évvel később pedig Panni, akivel szintén végig feküdnie kellett a mamának, de még egy pohár vízért sem szabadott fölkelnie.

Visszaevezve a Titanichoz: éjjeli fél egy tájban ért véget a házi „vetítés”, és milyen jó, hogy pont most nézhettük meg együtt! Olyan megnyugodva, csendes-boldogon feküdtünk le.

Ma reggel kiderült: mindketten a csodálatos hajón utaztunk egész éjszaka, de nem volt sem jéghegy, sem süllyedés. „Csak” szárnyalás!

 

 

A zöld franciaágy, ha beszélni tudna...

Holnap péntek, ezerkilencszázkilencvennyolc november tizenharmadika, belépünk a huszonötödik hétbe. Csökkenteni kell a görcsoldó gyógyszer adagját, illetve akkor kell bevenni, amikor keményedik a has. Figyelni kell, mitől —  milyen helyzetben, miféle mozgástól —  jön az a kellemetlen érzés.

Annyi már  most  bizonyosnak tűnik: a hidegfront előtti időszak meglehetősen kritikus. Az viseli meg leginkább Pannit. Ha már itt a front, akkor már nincs vész.

Úgy éreztem, az a  heverő, amin eddig feküdt, nem igazán jó neki. Ezért megkértem Csaba barátomat, cseréljük ki a vendégszobában lévő franciaágyra. Most már azon pihenget Panni, masszívabb, stabilabb a helyzete. Az az ágy legendás, ha az mesélni tudna… És lám, még mindig milyen jó karban van!

Tizenöt éve vettem, a legénylakásomba. Seregnyi barát és kolléga vette igénybe a kéglivel együtt. Karcsi, a házmester, megértően figyelte az ingázó párokat. Nagyrészt valamennyi settenkedőről tudta, kicsoda. Néha meg csak a vakszerencsén múlott, hogy a párok nem futottak össze a folyosón vagy a liftben. Lett volna nagy csodálkozás, hajaj...

 

 

Forgatókönyv-ötlet —  Mészáros Mártának

Amikor felvonón a Hafelekar — az innsbruckiak úgymond házi hegyének —  csúcsa felé emelkedtünk, azért átvillant agyamon: ott van a klinikán hat, már megtermékenyített közös sejtünk, s mi történne, ha mi most a szakadékba zuhannánk? Nem hagyott nyugodni a gondolat később sem. Szövögettem magamban a sztorit, filmötletnek véltem. Szóval lezuhan a fiatal (minden relatív) pár, melynek tagjai évek óta szeretnének gyermekeket, de nem jön össze, s egyszer csak ilyen szörnyű tragédia áldozatai lesznek. A hozzájuk közel álló barát házaspárok viszont megfogadják: ők bizony örökbe fogadják ezeket az embrió-kezdeményeket. Így hát —  tegyük fel —  három asszony méhébe két-két megtermékenyített petesejtet juttatnak, természetesen megfelelő előkészítés, stimulálás után, ami persze egyáltalán nem veszélytelen. (Nevezzük néven a gyereket: bazi erős hormonokat kapnak. Panni, megfogalmazása szerint ezek lórúgásokkal érnek fel. Higgyünk neki, s nem csak azért, mert történetesen orvos...) Néhány esetről mi magunk is tudunk, amikor túlstimuláció történt, visszafordíthatatlan folyamat indult el az asszonyok szervezetében, és meghaltak.

Filmünkben mindhárom anyánál egy-egy sejt megtapad, ki tudják hordani a gyermekeket, megszületnek Európa három pontján. S aztán eltelik 18 év, s ekkor találkoznak először, közösen ünneplik születésnapjukat, miután — anyukájukkal, apukájukkal együtt —  közös csokrukat elhelyezték, hívjuk így: gén-szüleik sírján.

Béranyaság. Nem állítom, hogy e fogalom nem kavarog a fejemben évek óta. Még hatvanhárom éves anyám is azt mondta valamelyik újabb kudarcunk után, ha tíz évvel fiatalabb lenne, ő is kihordaná... Amúgy meg ezt is teszi bizonyos szempontból. Ő állja ugyanis valamennyi beavatkozás költségének a felét — nyugdíjasként.

Nem panasz, nem sajnáltatás, csupán tényszerű közlés: hozzávetőleg —  eddig —  1,7 és 1,9 millió forintba kerültek próbálkozásaink. Az első innsbrucki például 36 ezer schillingbe, a második a felébe, 18 ezerbe került. (Csupán közbevetem: zsebbe vándorolt, számla „óne”.) A harmadikat megkaptuk grátisz. A budapesti Kaáli Intézetben egy próbálkozás 110 ezer forint, plusz a „cugehőrök”: vizsgálati díj, injekciók, utazási költségek. A Szent János Kórházban ingyenes a beavatkozás — a társadalombiztosítás egyébként hármat támogat, most talán már ötöt, a Kaáliban az a 110 azért volt „csak” annyi, mert az eleve tb-finanszírozott volt —  de a Szent Jánosban, a Budai Meddőségi Klinikán az első gyógyszer-és kúpadag ára 70 ezer forintra rúg. Erre kéthetente (ha sikerül a megtapadás, akkor a harmadik, esetleg negyedik hónapig) plusz 20 ezer forint rakódik.

Megjegyzés későbbi olvasóimnak: Ezt a naplót 1998-ban, 1999-ben írom. Ezek ekkori árak.

 

 

 

Én is éreztem!

A frontok előtti időszakok egyébként továbbra is sűrűn megkeményítik Panni hasát. Szombaton óránként hatszor-nyolcszor bekeményedett, estére szerencsére — miután megérkezett az eső — rendbe jött minden. Vasárnap összesen annyi volt, mint korábban óránként.

Viszont — ezzel kellett volna kezdeni, de valahogy olyan babonás vagyok  — szombaton este én is éreztem, hogy mozog a Pici! Panni szólt, menjek oda hozzá, tegyem a hasára a kezemet, mert eleven a Kiscsibe. Nosza. Kétszer jelzett nekem is!

 

Hát, nem vagyunk számolóművészek, annyi bizonyos. Panni ugyanis tegnap — november huszadikán, pénteken — kibökte, hogy mégis-csak a huszonhatodik és nem a huszonötödik hetet kezdjük!

Mit nem adnék, ha tíz héttel „idősebbek lennénk” gond s baj nélkül!

Egyik este a tévében egy huszonnégy hetesen született, most egyéves születésnapját ünneplő kislányt mutattak be, aki immár hat kiló. De hatvan deka volt, amikor a világra jött.

Kevés az esélye az életben maradásra egy alig hat hónapra született babának. És mégis: úgy tűnik, tényleg lehetnek csodák.       

A legnagyobb gond: a tüdő. Panni elmagyarázta nekem, hogy születéskor a szív és a tüdő tájékán történnie kell valaminek, hogy a levegővétel beinduljon. Ha nem eléggé fejlett a légzőszerv, akkor gond van.

Egy másik tévéműsorban szintén egyéves születésnap volt a téma: hetes ikrek — amerikaiak (csodák persze mindenütt vannak, de, mint tudjuk, az Egyesült Államok az egy főre jutó csodák számában is világelső) — szóval hetes ikrek szülinapját ünnepelték. Könyvet is írt a családfő, valami ilyesmi a címe: Heten pottyantak az égből. (Biztosan bestseller lesz.)

 

Ma minden világossá vált, a szó szoros értelmében. Leesett az első hó, ragyogott minden, klassz ez a csodás csend, nyugalom.

Idill. Együtt pucolunk krumplit (ő fekve), a tegnap délben közösen pácolt húst is betesszük a sütőbe, szép az élet, ha-ha-ha! Ma, kivételesen, Plussz helyett egy pofa sört gurítottam le a gigámon, ettől erőre kaptam, s Artúrral havat lapátoltunk. Jólesett.

Csak még ne gondoljunk a holnapra! Merthogy Lintner főorvos úr hétfőn délben vár bennünket vizitre. Kétszázötven kilométer hóban (amúgy ónos esőt is jelez a meteorológia...), hát, nem éppen idegnyugtató kalandnak ígérkezik. S ha mégsem járhatóak az utak, kérünk telefonon egy másik időpontot. (Nagy kérdés, ha majd — adná a Jóisten! — a szülés rendes időben „elérkezik”, mit csinálunk, ha történetesen hófúvás lesz? Erre én persze nyomban rávágom: nem lesz! Nem, nem és nem. És ha mégis? Akkor sem. De ha... Akkor is ki fogok — fogunk — találni valamit. Fönt vannak elöl a téli gumik, a hóláncot is elő kell addig — a fenét addig: még ma!!! — kerítenem. Ezzel csupán egy baj van: csak a Panni tudja feltenni, én nem. A jó életbe! Hát megtanulom! Ő irányít, én meg — csak azért is! — fölteszem. Szak-sze-rű-en! Ha addig élek is!)

 

Reggelre ismét behavazott, további nyolc centi hó esett. Vacilláltunk. Távrecsegjünk-e Lintner főorvos úrnak, hogy a tízórás InterCityvel megyünk, s dél helyett csak fél kettőre érünk a Szent Jánosba?

Hó és hó mindenütt. Te Atyaúristen!
Telefon, s kérdés: jó lesz Önnek a fél kettő?
Valószínűleg, hangzott a felelet…
Panni letette a kagylót, s e pillanatban a kérdés el is dőlt.
Autó.
Mert mi az, hogy valószínűleg? Netán már ott sem lesz, mire odaérünk? Egész nap bumlizunk, és akkor kopp? Öt kilométer jégpálya Körmendig, onnan Rábahídvégig latyak és hókása, majd csak víz, a Balatonnál kisütött a napocska, az M7-es meg száraz. Istenem, de jó, hogy nem a vonat mellett voksoltunk!

 

- Főorvos úr, minden rendben?
- Nagyjából - felelte kurtán, majd beljebb invitált, leültetett, miközben Panni fölöltözött. -
A méhszáj zárva, de a méh rendkívül érzékeny, a vizsgálat alatt is kétszer bekeményedett.

Nem kell a kórházban maradni, de szigorúan stresszmentes környezetben kell pihennie Panninak. Ha gyakoribbá válnak ezek a fránya keményedések, akkor vegyen be (a korábban elhagyott) Partusystemből, vagy csinálhat egyhetes antibiotikum-kúrát is.

A lényeg: néhány hetet nagyon jó lenne még kibekkelni, ez egy nagyon kritikus - melyik nem az? - időszak. Hetven-nyolcvan dekás lehet a baba, fejlődnie, növekednie kellene. A harmincadik hétig legalább el kellene jutni!

Az ultrahangot már egy másik orvos csinálja: aranyos a mi kis Bütykünk, úgy tűnik, mindene megvan! Panni szerint az ujjaival még integet is nekünk.

Még a Szent János kertjében csörgünk anyunak, mamáéknak: harmincöt centis, hetven-nyolcvan dekás lehet, mindene megvan,  és még integetett is...

Irány haza!
Hét fok van (pluszban), itt a tavasz!

 

 

Minden hír erről szól?

Még hazafelé tartottunk Pestről Budával, amikor is bemondták a hírekben: a főváros egyik kerületében néhány órája született, mezítelen csecsemőt találtak egy bokor aljában. Hála a Jóistennek, a kis jövevény — akit időlegesen Ősz Mártonnak neveztek el (később máshogy hívják majd) — jól van, megúszta élete legelső, leghátborzongatóbb kalandját.  Harminc évet kellene adni az anyjának, egy nappal se kevesebbet! — kommentálta a történetet Panni, s alighanem teljesen igaza van.

Miért nem vitték inkább a Schöpfl-Merei Kórházba, a Bakács térre, ahol egy inkubátor várja azokat, akiktől meg akarnak szabadulni?

A napokban meghalt Szombathelyen egy baba. Huszonhat hetesen, kilencvendekásan jött a világra. A babának mindene megvolt, csakhogy — az oxigénhiány... Szóval a tüdő még nem fejlődött ki rendesen.

 

Éjszaka  — egy óra tájban — arra riadt föl Panni, mintha kést szúrtak volna a szegycsontja közepébe, szívtájékon. Hirtelen alig kapott levegőt, s rettenetesen megijedt, s erre persze én is fölriadtam. Ilyen hasító fájdalmat még életében nem érzett!

Ez aztán még nagyon hiányzott! A szíve? Vagy sav-szúrás gyomorszáj-tájékon? A Doki szerint  lehet, hogy a szíve volt...A Doki az apósom, aki most lelkesen, frissen, derűsen helyettesíti Pannit körzeti orvosként. Fantasztikus, ahogyan egy aktív hetvenöt éves vissza tud fiatalodni, hogy leendő unokájának érkezését mindenáron segítse.

 

Feljebb tolódott a méh, hurrá! Az persze már éppen nem boldogító, hogy azok az arcátlan keményedések is — naná! — följebb érződnek! Hát akkor — most még! — inkább csak legyen minden fent. Összehúzódik, hát összehúzódik, de minden nap, amíg odabent fejlődhet, biztató!

Jelentem: holnapután, pénteken, ezerkilencszázkilencvennyolc december negyedikén töltjük be a huszonhetedik hetet!  Minden relatív. Augusztusban, a nagy forróságban remegve mertem csak remélni, gond nélkül eljön a december is! És lám: itt vagyon.

 

Amúgy meg szinte naponta hallunk-látunk híradást e bennünket is legjobban érintő témáról. Nem való ide ez a kifejezés: híradás. (Még akkor sem, ha történetesen hírlapíró vagyok. És akkor mi van?) Inkább: állapot, édes — meg sokszor keserédes — várakozás? Élet-beteljesítő szomj?

Például a tegnap reggeli Krónikában világgá kürtölték: Itáliában hatvanévesen szült egy asszony lombikbébit. Semmi más konkrétumot nem közöltek, ám megkérdezték az utca emberét, mit szólnak ehhez? Szinte egyöntetű volt (vannak csodák!) a vélemény: azt a gyermeket föl is kell ám nevelni!

Hát, ez az. Ezért sincs sok időnk nekünk. Negyvenéves korig szoktak — ez is milyen hülye szó erre — ilyesmit, hogy is mondjam: megejteni? Teremteni? (Ez meg éppenséggel túl nagy szó hozzánk.)

Ki lehet tolni ugyan még néhány évvel, de előbb-utóbb roló le. Hímivarsejt még csak lenne elegendő — már ott, ahol amúgy is van milliónyi mozgékony! —, de a petesejt-gyártásnak egyszerűen csak konyec. Ez nem kapitalizmus, ha van kereslet, akkor gyerünk, duráljuk neki magunkat, termeljünk mint az állat, hogy miután túladtunk a portékán, a bevétel egy részét befektessük, a másikat meg csesszük el, ereszd el a hajamat!

Ez rosszabb. Bizonyos szempontból.

Hiába van, lenne igény — saját, eredeti, véletlenül sem mű! — anyasejtre, a szervezet írásba adja, egy utolsó pecséttel nyomatékosítja: nincs több. Punktum.

Másként: ez a Legfelsőbb Természeti Bíróság ítélete.

Ehhez az Emberi Jogi Bizottság is — vajmi — kevés!

A Jóisten Színe szükségeltetik! (Nem zárójeles a téma, de itt mégis ez kívánkozik: én nem járom, hadd fejezzem ki így, a templomokat. Az én Istenemmel — hülye a szó, de egyáltalán nem méltatlan a szándékom — nem ott szoktam randevúzni. Nem ott szokott, mert hiszem, hogy szokott, belém költözni. Azt persze nem állítom, hogy ott sohasem.)

Negyvennégy éves asszonynak már tették vissza saját, megtermékenyített petesejtjét Magyarországon is. Állítólag néhány hónap múlva világra jöhet a gyermek. Nagyon szorítok értük!

Sorstársaink vajon hányadik kísérletüknél — ez a fogalom sem méltó — tartanak?

Visszakanyarodva a híradásokhoz: a tegnap esti Híradó meg arról tudósított, hogy — nem tudom már, melyik honi városban — a szeméttelepen találtak guberálók csecsemő-tetemet.

Téboly! — fakadt ki Panni.

Nagy, télesti csend telepedett a nappalinkra.

 

 

 

Lézerbébi és a Mecénás

Vasárnap, Mikulás napjának reggele van, napkeltekor mínusz tizenkét fokot mutatott a hőmérő, innen bentről minden gyönyörűnek látszik odakint. Pénteken huszonöt centi hó esett, szombaton még három centi hozzájött: vettem néhány leckét hólapátolásból... Meg téli vezetésből. Anyósom — a mama — hetvenötödik születésnapját ünnepeltük Körmenden: a nővéremék ugyan nem mertek nekiindulni (kocsival), de az anyuék elzötykölődtek vicinálisokon. Pazar ebédet csaptunk, Panni a világért sem hagyott volna ki némi konyhai nyüzsgést. Ugyan elfáradt kissé (bár, amikor lehetett és engedte, vízszintes helyzetbe parancsoltuk), de lényegében minden klappolt.

Panni az előbb müzlit evett joghurttal, banánnal és mandarinnal, majd „légtornázott” egyet: megöntözte a virágokat fönt is, lent is. Szóval viribül huszonnyolcadik hetünk második napján.

A „fénygyermekről” — szakszerűbben

 

Muszáj tudományosabban is vázolni magát a fogalmat. Segítségül hívom a Magyar Hírlapban, Tóth Andrea tollából született írást, amely a Heti Patika rovatban jelent meg.

 

„Két évtizeddel ezelőtt született az első lombikbébi Angliában, s bár azóta a mesterséges megtermékenyítés (in vitro fertilizáció, rövidítve: IVF) módszere sokat fejlődött, egy kezelési ciklus után 3 meddő asszonyból csak 1 lesz terhes.” (Itt álljunk meg egy pillanatra: nálunk ugyebár nem a Pannival volt — van — gond, hanem velem. Csak a rend kedvéért szúrtam be.) „A nagyobb sikerrel kecsegtető többszöri kísérletezés pedig igencsak megterhelő a házaspároknak...” „A terhesség létrejöttét akadályozó egyik tényező, hogy a méhbe juttatott embriót körülvevő tok (zona pellucida) annyira megvastagodik, hogy emiatt a sejtek nem tudnak onnan kiszabadulni és beágyazódni a nyálkahártyába. Ez gyakran előfordul 35 évnél idősebb nőknél...”

1990-ben, az amerikai Jacques Cohen vegyi előkezelés után, speciális mikromanipulátorokkal, a hajszálnál tízszer vékonyabb tűvel mikroszkóp alatt megbontotta a zona pellucidát, ezáltal az egyre szaporodó sejtek már képesek voltak kiszabadulni onnan. Viszont ez — a ma már nálunk is alkalmazott — eljárás igen bonyolult, nagy felkészültséget igényel, s hátránya, hogy nem határozható meg előre a lyuk nagysága, így megsérülhet az embrió. Cohen professzorral csaknem egy időben az arab származású Tadir és munkatársai felvetették a lézer alkalmazásának lehetőségét. Az osztrák Feichtinger és az izraeli Strohmer ’92-es reményt keltő kísérletei után két évvel egy munkatársuk, a szintén osztrák Obruca cikkben számolt be 37 asszony 44 egészséges gyermekének megszületéséről. Ugyanebben az évben a római Antinori 17 élve születést jegyzett fel, intézetében ’97 szeptemberéig 83 olyan baba látta meg a napvilágot, akiket még „embrió állapotukban” lézerrel kezeltek. A terhességi arány 23,3 %-ról 49-re növekedett ezzel az új módszerrel.”

„Ma a világon összesen 10 ilyen lézer található: az USA-ban kettő, Ausztráliában, Dél-Koreában, Ausztriában, Svájcban, Olaszországban és Magyarországon pedig egy-egy. Bécsbe és Budapestre szinte egy időben került az új technika (ilyesmi leginkább csak a századfordulón volt jellemző). A hazai egyetlen „tulajdonos” az idén 100 éves János Kórház legfiatalabb osztálya, az 5 esztendős Budai Meddőségi és Andrológiai Centrum. Munkatársai a tavaly (1997. — Sz.P.) szeptemberben Rómában tartott szimpóziumon értesültek az újdonságról. Az ott ismertetett tudományos bizonyítékok annyira meggyőzőek voltak számukra, hogy szerették volna, ha a magyar meddő házaspárok is hozzájuthatnának ehhez a legmodernebb technikához. Ez a Diagnosticum Rt. jóvoltából sikerült, az orvos-laboratóriumokat ellátó cég megvásárolta és a centrumnak ajándékozta a majdnem 10 millió forint értékű készüléket — abban a reményben, hogyha bizonyítja eredményességét, akkor az egészségbiztosító támogatja majd ezen eljárás telepítését az ország további 7 meddőségi központjába is.”

 

Ez a márciusi cikk szinte bevezetése volt a friss szenzációnak, amelyről a következő címmel számolt be a Népszabadság:

„Megvan az első magyar lézerbébi”

Szigeti Ildikó a szerző ezt írta: „Tegnap délelőtt 11 órakor a fővárosi Szent János Kórházban megszületett a hazai lombikbébiprogram „legújabb eredménye”. Elisa az első magyarországi gyermek, aki lézer segítségével fogant. A Budai Meddőségi Központban végzett speciális technika jóvoltából jelenleg 65 nő viseli boldogan magzatát, többen ikreket várnak.”

„A fővárosi Szent János Kórház Budai Meddőségi Központjában ez év március elsején állították üzembe az úgynevezett lézeres keltetőt. A tizenötmillió forint értékű készülékkel a hagyományos lombikbébiprogram sikeressége jelentős mértékben növekszik — tudtuk meg dr. Konc János főorvostól, aki tegnap délelőtt világra segítette az első magyar lézerbébit. A János Kórházban bevezetett módszer nálunk jelenleg egyedülállónak számít, világviszonylatban hazánk a tizedikként csatlakozott a nemzetközi programhoz.

A technika lényege, hogy az embriótokot két-három napos korban (amikor a sejtek száma még csak négy, illetve nyolc) lézer segítségével bontják meg, segítve ezzel az embrió méhfalba való beágyazódását. Míg a klasszikus eljárás sikere alig haladja meg a harminc százalékot, addig a lézeres „keltetések” legalább negyven százaléka eredményes. Az új technika azonban nem mindenkinél alkalmazható — figyelmeztet a főorvos. Elsősorban azoknak a harmincévesnél idősebb nőknek ajánlják, akiknél a hagyományos lombikbébiprogram nem vált be. Konc doktor elmondása szerint a lézer hatalmas távlatokat nyitott ezen a téren is. Az irányított sugárnyalábbal végzett beavatkozás jóval kisebb mértékű traumát okoz az embriónak, mint a tűkkel végzett eljárás, és az egészségre teljesen ártalmatlan. Ráadásul a lézeres technika sokkal gyorsabb, átlagosan egytized másodperc alatt sikerül megrepeszteni az embriótokot. A lézertechnika első magyarországi csodája tegnap délelőtt 11 órakor született. A császármetszéssel világra segített négy kilogramm súlyú és 50 centiméter hosszú Elisát — tekintettel arra, hogy több, ezt a módszert választó kismama ikreket vár — valószínűleg még 84-en követik a közeljövőben. Előreláthatólag két héten belül megszületik a második magyar lézerbébi.”

Tegyük mindehhez: adja a Jóisten, hogy néhány hónap múlva  épségben, egészségben a világra jöjjön — s az aztán éppen nem is fontos, hányadik, tizedik, tizenötödik avagy huszadik magyarországi lézerbébiként — a mi kis Budánk, azaz Jankónk is!

 

Konc főorvos úr egy alkalommal arról mesélt nekünk (éppen akkor kivételesen nem volt óriási hajtás, mint mindenkor máskor), hogy egy fogadáson, kisebb társaságban beszélgettek, s egyszer csak egy üzletember arról érdeklődött, miként is mennek a dolgok a Budai Meddőségi Klinikán. A főorvos úr vázolta a helyzetet, s megemlítette, még inkább elpanaszolta, hogy az eredményeik sokkal jobbak lehetnének, ha azt a bizonyos lézeres technikát alkalmazhatnák, csakhogy van egy bökkenő: tízegynéhány millió forint kellene hozzá...

Két nappal később ez az úr fölhívta telefonon a meddőségi központot, s közölte Konc főorvossal, hogy szállítják a lézeres „keltetőt”.

De uram, mi azt nem tudjuk kifizetni! — reagált megrökönyödve a főorvos, mire a vonal túlsó végén így szóltak: — Miért kellene fizetni? Ki beszél pénzről? Ajándékba kapják meg!

Utóbb a Csodatévő „mentegetődzve” hozzátette, valahogy így: lakásom, hétvégi házam, két szép kocsim van, a fiamnak is megvan mindene, többet nem tudok enni, mint amennyit kívánok, akkor hát miért ne segíthetnék?

1998, Közép-Európa, Magyarország: íme, hát ilyen is létezik!

 

 

Hogy milyen dr. Konc János, egy páciens — aki jelen esetben én volnék — szemével? Robusztus, dörmögő, máskor meg brummogó, huncutkodó, hízelkedő Maci Laci. Aki történetesen zseniális (irtózom a nagy szavaktól, de itt most kikerülhetetlen), no meg hobó, vagány, lezser és kópé is, ugyanakkor meg fegyelmezett, pontos, precíz — Művész. Durcás is olykor-olykor, nem tudja — csupán próbálja — titkolni, hogy halálosan fáradt.

Szerintem többet ad ki fizikailag is magából, mint azok a bizonyos fiúk, akik a bányában dolgoznak.

Különlegesen köszörült beretvaagya van, amelynek nemcsak élettanilag, hanem érzelem-tanilag is többsztrádás összeköttetése van a szívével.

Drága jó lélek, akinek — az vesse rá az első száraz pogácsát, aki mentes ilyesmitől — rossz napjai is vannak.

Már néhány másodperc elteltével az az ember — a páciens — benyomása, hogy mintha háromezer éve ismerné. Nincs szükség kertelésre, fölösleges. Zutty, bele a közepébe. Megnyugtató élmény, ahogyan kifejti: találunk megoldást. Ugyanakkor meg tucatnyi vizit után  is csupán dereng mi a gyógyító, még inkább teremtő tevékenységének a lényege. Teszi a dolgát.

Rendíthetetlenül, hittel, rendületlenül.

 

 

A kórházak kórháza

Szegeden volt a legelső vizsgálat, ahol engem vettek — bizonyos szempontból valóságosan is — górcső alá. Ha valaki azzal szembesül, hogy vélhetően, úgymond baj van vele (s persze a legelső reakciók egyike az: miért pont velem? hogyhogy nem érzek semmit, minden rendben lévőnek tűnik, s egyszer csak kiderül: nekem nincs annyi, mint X-nek, Y-nak, Z-nek? hogyan létezhet ilyesmi, a francba!), szóval ha még sincs minden úgy, ahogyan azt arról a formátumról — testünkről — képzeltük, amit megjelenítési formánknak adott számunkra a Jóisten, akkor kicsit álomszerűvé válik minden. Egészen odáig, amíg egy unott, élete delén túljutott, fehér köpenyes asszonyság a kezünkbe nyom egy üvegcsét, s útbaigazítón rámutat egy ajtóra: oda tessék bemenni.

A váróban mindenki mindenkiről tudja, hogy te, te, meg te is, úgy mindenki azt imitálja: én nem, én másért, nektek fogalmatok sincs arról, meg különben is. Viszont, meg éppen hogy nem.

Kamuzunk magunknak nagyokat, holott tényleg mindenki tud mindent. Mint a falnál a kivégzendők, a puskacsövekkel farkasszemet nézve. Nem, öregem, veled, meglehet, megtörténhet, de én nem azért vagyok itt. Ez valami tévedés, fatális véletlen. Engem majd igazolnak, rossz ez a parancs. Az én leletemet különben is elcserélték.

Katonaság, kosárlabda-csapat, felfázások, sérv. Van már rutinom, hogy fehérköpenyeseknek mutogassam az alfelem, mégsem szokom meg a büdös életben sem!

 

Innsbruckban, azon a bizonyos magánklinikán érzékeltem leginkább diszkréciót, talán azért, mert maximum két-három párnál többel sohasem várakoztunk a sorunkra. A fogadótéren — nevezzük így, mert hiszen a benti meg, bizonyos szempontból, valójában a küzdőtér — mondjuk nem is lett volna több ülőhely.

Sorstársainkra akkortájt még nemigen mertem nézni. Többnyire kibámultam a nagy üvegablakon, pásztáztam a Hafelekar csúcsait, vagy éppen kiválasztottam egy pontját, azzal szemeztem. Tiszta időben. Havazáskor begubóztunk. Beletemetkeztünk egy újságba, jelezve, hogy mi valójában azért vagyunk itt, mert azt a bizonyos „zeitungot” sehol másutt a világon, csak itt tanulmányozhatjuk a legtüzetesebben. Még hozzá az is előfordult, hogy — enyhe túlzással — fordítva tartottuk magunk előtt, mert hát úgy még izgalmasabb...

A sokadik anyagleadást megelőző dekkolásokkor már oldódott lányos zavarunk, jeleztem már: az idő — a megszokás — igencsak dolgozott.

 

A budapesti Kaáli Intézetben olykor húszan is várakoztunk, pontos diagnózist tudtam volna már adni, kik a kezdők. Nem mertek felnézni, ránk pillantani. Szegényeknek még csak egy Hafelekar-csúcs sem volt szemben, hogy azt bámulhassák. Az egy-két órás várakozás közben kénytelen voltam e fogalommal megbarátkozni: türelem.
Két sikertelen kísérlet.
Ott javasolták, menjünk a Szent János Kórházba.
Így kerültünk Lintner tanár úrhoz és Konc főorvos úrhoz.

A Konc-teamről szólva Kanyó Katalin vezető biológusnő nevét vétek lenne nem megemlíteni. Ő csinálta ugyanis nálunk az ICSI-t, azaz ő juttatta a petesejtbe a spermiumot mikroinjekcióval. S ő végezte, idézem pontosan: „a petesejt-embriót védő tok, az úgynevezett zóna pellucida elvékonyítását (asszisztált hatching) mikro-manipulációval”, illetve a lézertechnikával az asszisztált hatchinget (LAH). Mint azt már jól tudjuk, 1988 februárjától úgymond bevethették ezt a Mecénás jóvoltából.

 

Nem került eddig szóba egy intézmény, ahol ugyancsak jártunk. Bizonyos szemszögből ez a kórházak kórháza. A budapesti Bakács téren lévő Schöpf-Merei.  Itt a portástól az ápolónőig, de az újságárustól a főorvosig is, mindenkit megszállt Valami. Talán úgy lehetne kifejezni embertársaik — itt nem páciensek — felé ható sugallatukat: értetek vagyunk! Ilyet még nem tapasztaltam az egészségügyi intézmények közötti barangolásaink során.

Kopott falak, zsúfoltság, minden ami rossz, és mégis felejthető, mert ez Szeretet-kórház.

Osztovics Magdolna főorvos asszony és csapata valami olyan földönkívülinek hatott azzal, hogy éreztették: fontosak vagytok, szívügyünk, hogy a babátokkal minden rendben legyen! — mint a mesében.

Villányi főorvos úr huncut is, összekacsintó is, no, meg a lényeg: „vastagon” profi is.

Egyvalamihez azonban nem ért ő sem, sajnos. Ahhoz, hogy ne tehesse be a lábát az intézménybe a jó magyar valóság. Miért ne akkor aludna ki a villany hétköznap reggel nyolc órakor, amikor a Panni hasában van a tű? (Kromoszómavizsgálat miatt.)

- Gyerekek, a méhben vagyok, elment a villany!- rohant ki a folyosóra.
Hát ez egy kán-kán: Balkán-kán!
Nem őrület?
És mégis: megcsinálták! Így is: tökéletesen! Szövődmény egy szál se!
Mi lenne nélkülük s a hozzájuk hasonlók — nem túl sokan vannak! — nélkül itt, Közép-Európában?

 

 

                                                

 

 

                                                 M  Á S O D I K  R É S Z

 

„Különös szilveszter”

 

A Panni jól van. Ma reggel — el ne feledjük a dátumot: 1999. január 5-én, kedden — ultrahang-vizsgálat segítségével láthattuk a kis Lurkót. Dr. Szépe Ida a körmendi kórházban (no, bizonyos értelemben kalózakció volt, de mit számít ez? — most a kalózkodás a Szent János Kórház-i figyelemkíséréshez képest mutatkozik annak), szóval dr. Szépe Ida olyan szeretettel, érdeklődéssel és együttérzéssel fürkészte a mi kis Jankónkat, annyira örült velünk, mégis oly’ finoman, diszkréten és bájjal viseltetett irántunk, hogy szinte úgy éreztem, a budapesti Bakács téren vagyok: hát, lehet így is, ilyen teremtő módon is hivatást gyakorolni?

Közben bejött egyik Rába-parti barátunk,  a Bujdosó Panni is (amúgy röntgenes), aki szívből szorít már nekünk a kezdetek kezdete óta, s a doktor Varga Feri is, aki aranyosan megjegyezte, hogy ennek a legénynek mindene megvan.

Bárcsak igazolná őket az idő!
De hát miért is ne tenné?
(A rettegéseim, szorongásaim közben elhatalmasodnak bennem: meglehet persze, ez így természetes. E rettegés már életünk része marad? Mindennapi rettegéseimet add meg nekünk ma, mert még van Kiért rettegnünk? Nem bánom — Istenem, az ember menten mennyire pökhendi is tud lenni —, inkább féltjük-óvjuk Őt életünk végéig, csak Legyen!)

A Puteszéknek si-ke-rült!

Az Andi öthetes terhes!

 

Belegebedtünk volna, ha másnap — az év utolsó napján — nem szaladunk össze: az ünnep csak akkor ér valamit, ha közösségi!

Mégsem volt aggódásmentes az év vége, s e napok sem nélkülözik a bizonytalanság-érzetet.

Nem rólunk van szó — és mégis rólunk is van szó.
Konc János főorvos úr ugyanis agyvérzést kapott karácsony előtt, s jó néhány napig gépen volt.
Bár most már otthon van — örömtüzeket még korai lenne gyújtani...
Roppant sokat dolgozott. Hajtott, kulizott, robotolt.
Szakadatlanul alkotott.
S a közben felgyülemlett feszültséget — amúgy erőmű-telepek is megirigyelhetnék — valamiképpen le kellett vezetnie: egyik cigit szívta a másik után. December huszadikán érte a baj, az utolsó munkanapon, amikortól elment volna két hét szabadságra. Pihenni, békésen karácsonyozni, önfeledten, tiszta lelkiismerettel évet zárni, utóbb pedig mindent kezdeni elölről...
Hol vagy igazság? Hol?

 

 

A tavasz ígérete...?

Holnap, ezerkilencszázkilencvenkilenc január tizenegyedikén, hétfőn délelőtt vár bennünket kontrollra a Lintner főorvos úr a Szent János Kórházban.

A Panni — a hét elején megint annyira keménykedett a hasa, hogy hétfőn és kedden este, illetve éjjel fél-fél Partusystemet kellett bevennie, de reggelre már szerencsére jól lett — tejszínes-gombás pulykát készített ebédre, lereszelte az uborkát, tegnap már megcsinálta a süteményt (mindezeket a mamáékhoz — a mama húslevest csinál, csirkét ránt — visszük Körmendre, velük ebédelünk, Panni most éppen, a déli harangszó előtt pihenget ama bizonyos zöld franciaágyon, s az osztrák teletextet fürkészi, merthogy — és ez a mi formánk — ma estére, illetve éjszakára, hajnalra havazást jövendöl a meteorológia.

Apropó: január tizenegyedike? Négy esztendővel ezelőtt ugyanezen a napon indultunk Innsbruckba az első akcióra. Azon a reggelen húsz-huszonöt centis hó esett, fagyott, s Bécs mellett, az elkerülő körgyűrű kaptatóján mi is meg-megcsúsztunk a kocsival.

Hátborzongató volt. Jobban rettegtem a téltől, mint az első innsbrucki teremtés-kísérlettől.

Hát eshet ugyan — bár inkább ne! — holnapra hó, ha hullani kell, hát hullani kell, de azért mekkora is a különbség az akkori és a mostani lét-állapotunk között!

Nagyon titokban, magunkban mertünk akkor csak reménykedni, hogy nekünk valaha is sikerülhet. Persze, hogy abban a hitben akasztottuk a vállunkra a batyut — az otthoni pogácsánkkal, azaz az anyu által minden földi jóval telepakolt finomságokkal —, hogy az Út sikeres lesz.

Azért azt nem hittük, hogy ilyen hosszú lesz.

Ilyen jeges, csúszós, bizonytalan.
Ilyen kanyargós, hófalakkal, torlaszokkal nehezített.
De ugye: ez már nem tél? Se ilyen, se olyan értelemben.
Már érződik — látszódik kicsit? hát persze! — a célvonal?
Itt már nem lehet el- és megcsúszni!?
Hiszem, hogy nem.
Bennünk van ma már a tavasz ígérete: március ötödike!

 

Úgy kétkilósra becsültem a mi Jankónk mostani súlyát, s ezt Lintner főorvos úr is megerősítette, hozzátéve: plusz-mínusz tíz-húsz deka. Elégedetten állapította meg, hogy rendben van a méhszáj, s a baba — a legutóbbi vizsgálat óta, azaz négy hét alatt — nagyot fejlődött. Három hét múlva kell újra mennünk, azután már hetente kell különféle vizsgálatokat végezni (baktériumtenyészet és egyebek is), s akkortájt már konzultálhatunk a szülésről is.

Mit mondjak? Szárnyalva jöttünk ki a szülészetről!

A kabalánk ezúttal is — hála a Jóistennek! — bevált: szatyrokban a kocsi csomagtartójában voltak a Panni kórházi cuccai, hátha ott kell maradnia... Pontosabban: abban bíztunk, hátha még nem. Merthogy minden alkalommal ezért utaztatjuk a holmikat, hogy szerencsét hozzanak.

Megkönnyebbültünk. Főleg a Panni. Én nem tartottam attól, hogy ott fogják, bár például útközben is keménykedett a hasija, de úgy érzékeltem (reméltem), nincs nagyobb gond. Ő bizonytalanabb volt, derült ki utólag, csak ezzel engem korábban nem akart idegesíteni.

Lintner főorvos úrtól megtudtuk, hogy a Konc főorvos úr sokkal jobban van, hamarosan folytathatja a munkát. Van Isten!

Nem keveset töprengtem azon, hogy a Lintner főorvos úrnál, pontosabban rá várakozva, vajon miért nem látom itt azokat a sorstársainkat, akiknek, akárcsak nekünk, a Budai Meddőségi Központban sikerült a, nevezzük így: „fényakció”. A Panni szerint ők a területileg illetékes — vagy az általuk választott — nőgyógyászhoz járnak. Szerinte a Konc főorvos úr azért ragaszkodott ahhoz, hogy az intézetétől karnyújtásnyira — száz-százötven méterre — lévő Lintner Ferenc főorvos úr szülészeti osztályához soroljunk be, mert egyrészt szív-ügyének tekinti „esetünket”, másrészt — jó értelemben vett — presztízsből: innsbrucki és Kaáli próbálkozások után ő igenis, csak azért is megmutatja: féltucatnyi kísérletezés után is lehet teremteni, ekkor sem szabad feladni. S nem utolsósorban tudta és tudja: a Lintner főorvos úr tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez a terhesség, tetszik, nem tetszik más nőgyógyászoknak, nem ugyanolyan áldott állapot, mint a magától értetődően fogant jövevény méhbeli fejlődése. Más. És másfajta figyelmet követel. Közben és a végén is. Ne feledjük Konc főorvos úr szavait: „Ha március ötödikéig e gyerek nem születik meg, akkor aznap ki kell szerkeszteni!” S vélhetően ő akkor nyugodt, ha a Lintner főorvos úr végzi — a terhesgondozást követően — e nem akármilyen, nevezzük csak ezt is bátran így: teremtést.

 

Harmincötödik hét — második nap. Azt hittem, kipihentem magam az év eleji szabadság alatt. Tévedtem. Tegnap délelőtt a körmendi kórházba is bementünk, mert éles tűszúrásokat éreztem — igaz, már hetek óta, de eddig nem vettem róla tudomást — a nyelőcsövem környékén, a torkomban, de a mellemben is. EKG, vérvétel, hátkopogtatás, szívketyegés-ellenőrzés.

Tudom, tisztában vagyok vele, éppen ezért szégyellem is magam: most nem rólam van szó. Ki a fenét kellene érdekelnie, mi van velem?

A Panni és a Jankó mindenekelőtt! Tudom.

De vacakul voltam. A Doki — szerte a környéken kiváló hírnévnek örvendő apósom — is hallgatózott belém még pénteken este.

Légcsőgyulladást gyanít. A Panni ízületi gyulladást sem zár ki.

Annyi tény: a szív bal kamrája jóval nagyobb a kívánatosnál. Ez akkor is így van, ha e mostani nyavalyát nem a motor idézte elő. A Panni szerint ezt jóindulattal sportszívnek lehetne becézni, de a valóságban sör-szívről lehet szó. No, búcsút kell inteni a komlókenyérnek? A jófajta borok azok jöhetnek, javallta a kis orvos-team...

De a lényeg a lényeg: a Panni jól van! A keménykedések pedig csillapodtak az utóbbi időben, bár Semicillint, azaz antibiotikumot vesz be. Emlékezzünk Lintner főorvos úr feltételezésére: lehetséges, hogy fertőzések okozzák ezt a galibát, sőt: ma még e kimutathatatlan vírusos avagy bakteorológiai, én csak így nevezem ezeket: szörnyek a korai időszakban vetélést okozhatnak, később pedig koraszülést. Az antibiotikumok — nincs(?) káros hatásuk az anyára és a magzatra — rendet tehetnek.

Meglehet (jó időben pötyögjem a gépbe!), a Panni ujjai nem azért fájnak, mert megdagadtak, hanem mert ízületi gyulladása van. (Úgy látszik, most ehhez a játékhoz van kedve a sorsnak. Sebaj, ez legyen a legfőbb panaszunk.) Szerinte a hideg víztől. (De miért kell hideg vízben nyúlkálnia, amikor van meleg is?) Szerintem meg a kötéstől. Mert olyan, akár a motolla. Vagy tíz sapkát varázsolt eddig, mellénnyel, pulóverrel sem vallott szégyent. Sőt! Tegnap estére befejezte Jankónk kis fehér kardigánját. Tüneményes! Odadobta nekem a fotelba: tényleg aranyos! Ekkortájt nagyokat rúgott a Panni-pocóban a Kiscsibe: úgy tűnik, neki is tetszik!

No, meg nagyüzem van ám! Délelőttönként güzü módján mos, vasal. Rékliktől kezdve kisingekig, pelenkától rugdalózóig. Mi ugyan még semmit sem vettünk — babonából —, de a szurkolótábor máris elhalmozott bennünket sok mindennel. S a Panni úgy érzi, versenyt fut az idővel: ki tudja, mikor kell befeküdnie, így addig elvégzi azt, amit lehet. (Ne sumákoljunk: az én — fehér — ingeimnek, meg egyéb holmimnak is gondját viseli, azért az se semmi.)

 

 

A legnehezebb fejezet

Megfogadtam még korábban, hogy nem olvasok olyan cikkeket, amelyek rossz hatással lehetnek rám. Ezt egy ideig be is tartottam. Az viszont — sajnos — nem elhatározás kérdése, hogy márpedig nekem nem lesznek rémálmaim.
Vannak. Nem akarom felidézni ezeket, husssss!

De mégsem tudtam nem elolvasni Kormos Valéria cikkét a tegnapi (1999. január 23.) Magyar Nemzetben. A Panni előtt persze hallgatok, mint a sír. De hát engem ilyesmi rémálmok tartanak rettegésben (olykor mindhiába veszek be altatót, nyugtatót). Idézek a cikkből, amely így kezdődik:

„A kislány lassan közelít felém. Egyik kezével édesanyjába kapaszkodik, s ezt a támaszt csak akkor engedi el, amikor hozzám érkezik. Talán ha egy méter van közöttünk. A kezem után nyúl, gyenge szorítást érzek. Ez a köszönés, a beszéd, a bizalom: minden, amit néhány másodpercre magából nekem átad. Mosolygok rá, elszorul a torkom. Tizenkét éves.

E néhány mozdulat mögött hosszú évek munkája húzódik meg. Születése után — és még jó ideig — csak törékeny, szép édesanyja és Dévény Anna hitt abban, hogy idáig eljutnak.”

„Jó tíz évvel ezelőtt a hozzá kerülő kisgyerekeket többnyire születésükkor érte károsodás, leggyakrabban az agyi oxigénhiányos állapot következtében. Több esetben orvosi mulasztás, téves helyzetértékelés is közrejátszott mindebben... (A mai napig előfordulnak ilyen esetek, mutatják a dokumentációt.)

Így sokáig erős volt erről a részről a hárítás, az elzárkózás is. A szülő saját és gyermeke kálváriája után, jóval később tudta meg a fájdalmas igazságot, ez kétszeres veszteséget jelentett. A Dévény módszerrel ugyanis egy és nyolc hónapos kor között van a legnagyobb esély a javulásra... De az eredményeket nem lehetett semmissé tenni, az idő meghozta a szemléleti változást.”

S még két idézet Kormos Valéria Magyar Nemzet-beli cikkéből, amelynek a legfőbb lényege az, hogy — pénz híján!!! — nincs olyan státus a kórházakban, amelyek betöltői még időben segíthetnének a károsodott picurkákon, holott „... a DSMG szisztéma (Dévény speciális manuális technika-gimnasztika módszer) által több száz mozgásképtelennek tartott vagy korlátozott mozgású kisgyerek kapta vissza a teljesebb életet.”

„A koraszülöttek, illetve a szülés után krízishelyzetbe került újszülöttek aránya... ezerből száz szorul fokozottabb gondoskodásra...”

 

 

 A 36. hét

Vannak jó híreim. A Pannival és a Babával — azaz Budával — minden oké!

A Bogi, a Szabolcs és a sógorom szerencsésen megjárták Galyatetőt! (Itt ez most tényleg csak zárójeles: a szívem bal kamrája bár nagy ugyan, de nem annyira, hogy ne férne bele — pontosan meg nem tudom nevezni milyen — határértékbe, vélte a Varga Feri, amikor ultrahanggal is körbepásztázta.)

A Lintner főorvos úr tegnapi találkozásunkkor CTG-vizsgálatra küldte a Pannit, ezt meg is csinálták. (Én közben „elmetróztam” a Deák térig ügyet intézni, miközben az Erzsébet téri gödör mellett bandukoltam, ahol, a jelek szerint — alapkő ide vagy oda — sok minden lehet még, de Nemzeti Színház már aligha. Nem egy — nem is akárhogyan celebrált — misét megérne e téma is. De emiatt most ne gyötörjük magunkat!)

36. hét, akárcsak „mi”. Egy asszonykát a Panni elé suvasztottak be, okkal. Két napja nem érzett magzatmozgást.

Kiderült: elhalt benne a gyerek. Udvariasan, de alaposan leteremtették. Nem véletlenül. Október 29-e óta nem jelent meg terhesgondozáson. A miértre mentegetőzött: — Úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben van, nem gondoltam, hogy jönnöm kellene...

1999. február elseje, kőhajításnyira a XXI. századtól. Számít a dátum egyáltalán valamit? A jelek szerint e Kárpát-medencében sem feltétlenül, itt sem mindenkinél.

Valamennyi vetület valamennyi véglete jelen van. Ez (is) ilyen pontja a Földnek.

Lintner főorvos urat is megdöbbentette az eset.

Ami viszont erősen nyugtalanító: végül is a gondos, rendszeres orvosi felügyelet mellett is beüthet a ménkű.

De miért ütne be?

A főorvos úr vázolta, milyen jelekre kell odafigyelni, mikor kell uzsgyi, indulni a Szent János Kórházba, s őt közben riadóztatni. Az úttól (most hótorlaszokról nincs szó), annak időtartamától ne tartsunk, mert négy-öt óra is eltelhet, mire a szülés megindul.

A méhszáj zárva, Budánk úgy két és fél kilós. Legközelebbi találkozásunk időpontja — ha semmi nem jön közbe — Lintner docens úrral: a jövő kedd.

Elmosolyodott Őrzőangyalunk, azaz főorvosunk, amikor megtudta, hogy már régóta — valamennyi portyakor — a kocsi csomagtartójában van a kabalánk: a Panni kórházi cókmókja. Hiszen enélkül nem kerekedünk fel, miközben reménykedünk: talán még nem kell befeküdnie.

Néhány hét múlva azonban erősen meg kell fontolni: maradni vagy nem maradni.

Isten mentsen az ilyesmi szójátéktól, de meglehet: a lenni vagy nem lenni kérdését.
Magától értetődik: meg-ma-rad-ni.
Mindkettőjüknek épen, egészségesen.
Azt tenni, amit a főorvos úr mond. Ilyen egyszerű és ilyen — baromi bonyolult.

Miközben böstörgök magamban: miért nem tudok én felhőtlenül örülni, olykor-olykor pedig csak arra figyelni, milyen szép kismama is a Panni? Milyen édes boldogság is ez a várakozás!

Anya lesz! Apa leszek! Anyó és Apó!

Tyuhé!
Hát lehet ennél fennköltebb bármi is?
Új Élet!

Újraszületünk mi magunk is.

Így hát — ha valóban így lesz — tévedtem, amikor korábban arról meditáltam a Hegylakó kapcsán, hogy egy életünk van.

Talán megadatik, hogy mégsem „csak” egy életünk lesz. A teremburáját!
Bizonyos értelemben nem ez tekinthető halhatatlanságnak?

 

 

Hószakadás — földindulás?

Tegnap, azaz 1999. február 8-án volt jelenésünk a Szent János Kórházban. A baktériumtenyészet eredménye negatív, a CTG szerint jó a Picurka szívhangja. Csakhogy angyalom éppen aludt délelőtt lévén, ezért egy nagyon rokonszenves, ötvenes, szőke hölgy — afféle Bakács-téri mentalitású, tehát nála a páciens-partner az első és mindenekfelett! — kis dudaszóval (nem hülyéskedek!) ébresztgette Budát (Budán!), hogy ne csak a szívhangot ellenőrizze, de a Baba mozgását is a méhben, illetve a kettő kölcsönhatását. Buda félig-meddig föl is ébredt, moccant egyet, majd durmolt tovább.

A Lintner főorvos úr — negyed órát is alig vártunk rá, ennyit is azért, mert a műtőben volt — elégedett volt a szív girbe-görbéivel. Harmónia jellemezte hármunk — négyünk! — eszmecseréjét, melynek eszenciája: a jövő hétfőn újabb találka, ha akkor is klappol minden, rá egy hétre megint, de akkor már eldöntendő: hol is várakozzunk a szülésre.

Én persze már kispekuláltam: bármennyire is — adja a Jóisten, hogy — stimmeljen minden, február 22-én már nem jövünk haza, ott maradunk a kórház környékén. Lakást bérlünk és várakozunk. Nem szabad kockáztatni.

Minderre a főorvos úr is helyeslően bólogatott.

Időben visszafordítottuk a lovakat, s vágtáztunk hazafelé. Száraz út, jó látási viszonyok — ennél rosszabb útinformos jelentéssel ne legyen dolgunk.

Ámde! Rögvest, ebben a pillanatban ki kell jelentenem, ha fölfogom ép ésszel, ha nem: a harasztifalui létezésünk rizikós már most is.

Indoklás: ugyan tegnap délután a világ legkényelmesebb módján landoltunk idehaza, csakhogy kora este az élet elkezdte vetíteni — senkit meg nem kérdezve, vajon kíváncsi-e rá? — a Hószakadás nevezetű „filmet”.

Negyed tizenegyre (és ez most tényleg nem a dramatizálás helye és ideje) vagy jó húsz centis fehér takaró alatt izzadtunk.

Most akkor mi lenne, ha elfolyna a magzatvíz? — tettem föl a kérdést magamnak hólapátolás közben, amikor is a szél a pihéket — mit pihéket, labdákat! — a képembe hajigálta.

Honvédség, lánctalpasok, riadóztatás?

Vagy nekem kell — a Panni segédletével — levezetnem a szülést, mint ahogyan ma reggel az ő útmutatásainak megfelelően, vért izzadva tuszkoltam föl (miközben káromkodtam, mint a jégeső) a két első kerékre a hóláncokat?

Soha nem gondoltam volna, hogy nekem valaha is sikerülhet ilyesmi. És lám.

Akkor talán egy szülés levezetése...
Hogy én mekkora barom vagyok!
Amúgy harminc centis a hó. Nem éppen ha-li-hó!

 

 

1999. február 12., péntek, 0 óra 32 perc.

Panni szavaira riadok: — Elfolyt a magzatvizem...
Hirtelen nem is tudom hol vagyok. Ez a paplanom, ez a papucsom?
-  Ne őrjíts meg, fiam! Jó, jó, nyugi, megyek már... - dadogom Panninak.
Ő zuhanyozik, miközben én a Lintner főorvos urat hívom rádiótelefonján.
- Azonnal induljanak Pestre! - kapom az ukázt.

Pestre? Kérdezem magamtól, majd nyomban a Benkő Sanyi kollégáma - sárvári álmából -  riasztom, s kérem, az Útinformtól tudakolja meg, lehet-e egyáltalán közlekedni. (Odakint negyven-negyvenöt centis a hó, süvít a szél. Éppen csak farkasokat nem hallok.)

Jagodics Iván barátunkat is tárcsázom, éppen ő az ügyeletes a celli kórházban.
- Induljatok neki, várlak benneteket!

Ismét Benkő Sanyi a vonalban: - Sárvár után járhatatlanok az utak!

Újfent Lintner főorvos úr: — Akkor menjenek a szombathelyi Markusovszky kórházba, reggel pedig várom a hívásukat.

Indulás! (Közben még jelzés Ivánnak: hozzá, sajnos, nem indulhatunk.)

Még szerencse, hogy a kocsi első kerekein ott vannak a láncok...

- Nyugi, kisnyuszi, nem lesz semmi baj... - vigasztal Panni.

Nagykölkedig elvergődünk lépésben, majd Ják felé vesszük az irányt.

Araszolgatunk. Óvatosan leevickélünk a templom melletti lejtőn.
Nagy sóhaj.
Két kanyarban és az újperinti egyenesben lehetnek még gondok, mormogom.
És tényleg. A Ják utáni görbénél jócskán a gázra kell lépnem, hogy keresztülverekedje magát a kocsi a hókupacon.
Az erdő vigasztal: ott legalább nincs hófúvás.
A perinti kanyarban - nem megmondtam? - se tőled, se hozzád.
- Gyere, cseréljünk, én majd kilököm az autót!- biztatom Pannit.
Így is lőn.
Tízméternyi göcögés után azonban vége az útnak.
Hóhalmok, méteresek, másfelesek. Száz méterrel odébb egy keresztbe fordult, befútt teherautó.
Jézusom!
De már valamelyest látszanak a szombathelyi fények.
Másfél-két kilométernyire lehet a vasi megyeszékhelyt jelző tábla.

Telefon a Benkő Sanyinak:- Légy szíves, hívj mentőt, meg előtte kérj egy hótolót, köszi...

Összecihelődünk, hogy gyalog folytassuk az utat.

- Itt a Szabó Zoli a mentőktől, hol is vagytok pontosan?
Elmakogom, de alig érek a végére, kikapcsol a telefonom. Lemerült.
Rajt, kész, gyaloglás!
Panni belém kapaszkodik, két cekker a kezemben, mindenünk tele hóval.
Megint jön magzatvíz, de pisilnie is kell.
- Engedd el csak nyugodtan! - hebegem, s törünk a fények felé.

Hogy milyen az Isten hidege? Mit mondjak?  Tartjuk egymásban a lelket. - Nem, nem lesz semmi baj, hiszen közel vagyunk!

Közben jönnek a fájások, Panni szoknyája a lábára fagy...

De megérkezik a felmentő sereg! Egy hótoló, mögötte a mentő.

Van Isten, ugye, mégis van Isten!
Elbúcsúzun- háromnegyed kettő felé jár -, Pannit a kórházba viszik, én még autót mentek a közutas és a tejszállító úr segítségével.

Négy órakor, agyonfagyottan esem be a kórházba.

Vajon mi fogad a szülészeten?
A Panni hasán éppen a CTG.
Hatpercesek a fájások, a méhszáj két ujjnyira nyitva. Ezt még korábban a Péter Miklós doktor úr — ügyeletvezető — állapította meg. Őt egyébként az Iván riadóztatta Cellből, s tájékoztatta felőlünk, a mi eddigi dolgainkról.
Beöltöztetnek engem is, bár eredetileg arról nem volt szó, hogy én is a „tűzvonalban” leszek. Egy tűszúrástól is émelygek.
De ez más.
Ezek MI vagyunk.
A Panni, a Buda-Jankónk és én.

Sokat kínlódik a Panni, de olyan strammul viseli.

Hosszú órák, kéz a kézben.
Infúzió, majd görcsöket erősíteni, megszaporázni hivatott oldatot kap.
Nála ez az ellenkező hatást váltja ki. Hat-hét percig a baba vérellátása sem volt a legjobb, így ezt az oldatot el kell felejteni.

Délelőtt fél tizenegy.

Még mindig két ujjnyi.

A fájások hatpercenként jönnek, s nem túl erősek.

- Irány a műtő! — adja ki az utasítást Péter doktor, s aztán én is követem a csapatot.
Maszk, sapka...
Egy ablak mögött állok, bár még közelebb invitálnak, de: — Köszönöm, innen mindent jól látok!
Valóban: ott a Panni-pocó.

Délre, Haraszti felé nézek, nyugatra, a Kőszegi hegyekre, mögötte ott vannak a mi soproniaink: ugye, nem lesz semmi baj, Istenem?

A székesegyház órája fél tizenkettőt mutat, süt a napocska: úgy érzem, Ő is és a Jóisten is velünk van!

Nyolcan küzdenek egy új életért. Köztük Tarabó Zoli kollégám egyik fia altatóorvosként, s a Panni egykori, sárvári műtősnő barátnője is. De valamennyien családtagjaink, ez a szemükből tükröződik.

Háromnegyed tizenkettő: Péter doktor kiemeli a mi kis Budánkat!

Felém mutatja: - Nagyon szép gyermek! - szól elégedetten.

Milyen boldogok a NYOLCAK is odabent!
A mi kis Budánk 3 kiló 7 deka, ötvenegy centis kis Manó.

 

Gyönyörű, akár az Édesanyja!

Vas Népe, 1999. február 13., szombat: „Pénteken kora hajnalban Harasztifaluból egy vajúdó asszonyt hozott a férje a szombathelyi kórházba, de Jáknál elakadtak kocsijukkal. (Itt egy tejeskocsi fordult keresztbe az úton.) A közúti igazgatóság munkagépei utat vágtak a mentőautónak, a mentősök vitték tovább a kórházba a kismamát, aki pénteken délelőtt egy kisfiúnak adott életet".

 

2 0 1 5  júliusa:
BUDÁNK tizenhat és fél éves, a körmendi Költsey Gimnázium másodikosa lesz szeptembertől; stramm, jólelkű, melegszívű, a művészetek iránt fogékony Legény! (szp)