Volt időszak, amikor Bitskey Tibor színművész naponta
kosárszám kapta a rajongói leveleket, idézte föl ezt is - az elmúlt évtizedben,
hosszabb beszélgetésünk alkalmával – a sokoldalú teátrista, aki égi deszkákra/filmvásznakra
távozott a Nemzet Színészei sorából.
A Rákóczi hadnagyában (1953), az Egy pikoló világosban
(1955) nyújtott alakítása máig emlékezetes. De ki feledné például Baradlay
Ödönjét A kőszívű ember fiaiból (1964)? Színpadon volt Cyrano, Bánk bán, Ádám,
Kossuth, Bolyai Farkas, István király. Nagy korszakait nemegyszer hullámvölgyek
követték, honi színművészetünkben mégis az állandóságot – is – jelképezte a Fasori
Evangélikus Gimnázium egykori diákja, aki élete utolsó periódusában az
Evangélikus Színház oszlopos tagja volt.
Már tizenhárom évesen kollégista lett Budapesten, miután
tönkre ment apja üzlete, s szülei Zala megyébe költöztek.
„Édesanyámtól és az evangélikus gimnáziumtól kaptam életre
szóló útravalót” vallotta a Kossuth-díjas (2000), érdemes művész (1984). „A
világ legdemokratikusabb, legtisztességesebb, legigazságosabb iskolája volt,
nívós tanárokkal. Megtanítottak bennünket őszintének lenni, harcolni az
igazunkért, más kérdés, hogy miután végeztem, odakint, az életben kerestem az igazságot,
de nem találtam. Csupa hazugsággal szembesültem, osztályharccal meg egyebekkel…
Az iskola falai között soha nem beszéltünk kollektív szellemről, de ott az
volt, valahogy létrejött magától, nem erőltette senki. Szeretetet árasztottak
felénk a tanáraink. Nyilván az osztályunk kohéziós ereje nekik is köszönhető
volt.”
Egyenes út vezetett a főiskolára, harmadévesen a Magyar
Néphadsereg Színház ösztöndíjasa lett. Negyedévesen már forgatott (Semmelweis –
1952), rakétasebességgel ívelt föl a pályája. S nem volt megállás, a filmek a
korszak egyik sztárjává avatták, szinte szárnyalt, röpült. Következett a
Nemzeti Színház, s a vígszínházi egy évtized. Hét esztendeig tenyerén hordozta
a sors.
Ruttkai Éva (1927-1986) Kossuth-díjas, korszakos színésznő
volt az egyik legkedvesebb partnere. „Csodálatos volt vele a színpadon, nagyon
sokat jelentett nekem. A néma leventében sokszor játszottunk együtt, meg egy
cseh szerző, a mára méltatlanul elfeledett, harminckét évesen elhunyt Pavel
Kohut Ilyen nagy szerelem című darabjában. Amikor Éva meghalt, nagyon
elkeseredtem… A világ legjobb Szent Johannája pedig Bulla Elma volt. (Csodagyerekként
indult Bulla Elma pályája, tízévesen lépett színpadra, ekkortól járta Európát;
Max Reinhardt társulatával nevet szerzett magának Bécsben, Berlinben... Utóbb a
magyar közönséget hódította meg, Kossuth-díjat, kiváló és érdemes művész címet
is kiérdemelt – szp) Én voltam a fattyú. Amikor Bulla Elma az Istenről beszélt,
akkor, komolyan mondom, megjelent a színpadon az Isten. Mélyen hívő ember volt.
Fantasztikus kapcsolata volt a partnerekkel. Játék közben instruált, s engem,
akkor fiatal színész lévén, bizonyos mértékig befolyásolt, mit, hogyan is kell
csinálnom. Szinte biztatott: most egy kicsit többet, most kevesebbet. Üzent a
szemével, tegyél rá még egy kicsit, szinte súgott, sugallta, hogyan játsszak,
milyen módon szólaljak meg. Ezt csak nála tapasztaltam. Az ember a szakmát nem
a főiskolán, hanem a kollégáktól tanulja meg. Ajtay Andor, Bilicsi Tivadar,
Benkő Gyuszi, Pálos Gyuri, aki az egyik legjobb barátom volt, is ott játszott,
később Páger Antal, Darvas Iván, egy ideig Básti Lajos. Nagy példaképemtől, az
56-ban kiment Szabó Sándortól örököltem meg később Cyrano szerepét. Szabó
sokszínűségét szerettem, egyik nap hőst játszott, a másikon intrikust,
ugyanolyan zseniálisan. Arra vágytam, hogy én is ilyen színész legyek. Amikor
őutána bújtam Cyrano bőrébe, ugyanolyan nagy sikerrel ment tovább a felújított
előadás. Ez borzasztóan nagy öntudatot adott nekem. Aztán Latinovits Zoltán (a
XX. század egyik legnagyobb színészlegendájává vált, Ruttkai Éva élete párja
volt; 1931-1976 – szp), büszke vagyok arra, hogy, érdekes módon, engem soha nem
bántott. Pedig amikor rossz pillanatai voltak, rájött az öt perc, akkor szinte
mindenkit letehetségtelenezett. Becsültem őt, s valamilyen módon ő is becsült
engem. Nagyon jó viszonyban voltam vele, szerettem. Időnként szélsőséges
hangulatokba esett. Beteg volt, ez az igazság. Állandóan orvosi kezelés alatt
állt, volt egy skizoid állapota. De amikor jó formában volt, sugárzott a
tehetségtől a fickó. Nagyon sajnáltam őt is.”
Bitskey Tibor hős is volt, remek karaktereket formált meg,
fontos sikerek részese is lehetett a Vígszínházban éppúgy, mint utóbb a Thália
társulatában; olykor-olykor később is hívták filmezni, de mi, nézők azt is
érzékelhettük vele kapcsolatban, mintha egyszer-egyszer megszakadt volna
pályájának „filmszalagja”.
Tudtuk, hogy van, csak azt nem, hol.
A kilencvenes évek elején egyszer csak teátrumalapító lett
többek között Szentágothai János professzorral, ifjabb Bartók Bélával, Udvaros
Béla rendezővel együtt, maguk mögött tudva a protestáns egyházak támogatását.
Megszületett az Evangélium Színház, székhelye a budapesti Duna Palota lett;
előadásaikkal bejárták az országot.
Sík Sándor István király című művét féltucatnyi évnél is
tovább tartották műsoron, a címszereplő – természetesen – Bitskey Tibor volt; 2002-ben
kapta meg a Budapestért Díjat.
„István a hitemet erősítette meg. Mindig nagyon közel
éreztem magamhoz Istent, aki olyan tud lenni, mint egy jó apa, akihez mindig
lehet fordulni: bajban, búban, bánatban. És mindig segít. Mert van kegyelem. Van
kegyelem, ez biztos. Tudok erre példákat mondani, hogy az életemnek a
mélypontjain hogyan oldódtak meg úgy maguktól a dolgok, amit nyilván Istennek
köszönhetek. Ez magabiztosságot ad, bármikor, bármelyik pillanatban bele tudsz
kapaszkodni ebbe a tudatba, hitbe, hogy ő ott van. Vigyáz rád, beszélhetsz
vele, szólni lehet hozzá, s azt hiszem, meg is oldja a problémáidat. Nekem
legalábbis megoldotta. Lehet, szerencsés is voltam. Nem tudom. De lehet, hogy
őrajta múlott. Mindegy. Az a lényeg, hogy van.
Fantasztikus Reményik Sándor
(1890-1941; a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja -
szp) Kegyelem című, 1924-ben írt verse.
Elmondjam?”
S Bitskey Tibor elszavalta, a diktafonom meg rögzítette.
Most – a gyász napjaiban – idézzük föl magunkban az ő orgánumán/előadásában:
„Először sírsz. / Azután átkozódsz. / Aztán imádkozol. /
Aztán megfeszíted / Körömszakadtig maradék-erőd. / Akarsz, egetostromló
akarattal - / S a lehetetlenség konok falán / Zúzod véresre koponyád. / Aztán
elalélsz. / S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. / Utoljára is tompa
kábulattal, / Szótalanul, gondolattalanul / Mondod magadnak: mindegy,
mindhiába: / A bűn, a betegség, a nyomorúság, / A mindennapi szörnyű szürkeség
/ Tömlöcében nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég, / Mely nem tárult ki
átokra, imára, / Erő, akarat, kétségbeesés, / Bűnbánat – hasztalanul
ostromolták. / Akkor megnyílik magától az ég, / S egy pici csillag sétál szembe
véled, / S olyan közel jön, szépen mosolyogva, / Hogy azt hiszed: a tenyeredbe
hull.
S akkor – magától – szűnik a vihar, / Akkor – magától –
minden elcsitul, / Akkor – magától – éled a remény. / Álomfáidnak minden
aranyágán / csak úgy magától – friss gyümölcs terem.”
Bitskey Tibor hozzáfűzte: „Ez a magától: ez a Kegyelem.
Ebben hiszek, s ez az, ami megvalósult életemnek nagyon sok mélypontján. Hogy
úgy jött magától a megoldás.”
www.alon.hu Szenkovits Péter
