Ön, áll, ó! Miért ekképpen tagolja/tálalja (nap)estjén az est(vé)jét Udvaros Dorottya? Játék a hangokkal, a betűkkel? A felszínen legalábbis. De odalent/-fönt? „Önálló (melléknév): független, abszolút, maga ura, maga embere, önellátó, maga gazdája, szuverén, autonóm, különálló, szabad, szeparált, korlátlan, egyedülálló, önrendelkezésű, egyéni, privát / eredeti. Sz(ólás, szóláshasználat): megáll a maga lábán; maga kenyerén van.” (Magyar Szókincstár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 1988 – főszerkesztő: Kiss Gábor)
Nem, nincs kibúvó: a felelősségemet
pedzegeti, piszkálgatja. Illetve azt is sugallja: mit kezdtél/folytatsz te
magaddal – értünk, a közért az ezredforduló tájékán? Ha te azt hiszed
barátocskám, hogy heccből vetkőzök pőrére, állok csupaszon a szombathelyi
Weöres Sándor Színház világot jelentő deszkáin, csak úgy l’art pour l’art,
akkor nagyon tévedsz! (Jó, nem tegez s nem frocliz direkt, de ez a lényegen nem
változtat.)
Arra inspirál, no, ennél
azért erőteljesebb az ösztökélése: vess számot magaddal, világ- és
viszonyrendszereddel! Az, hogy kiperkáltad a belépőjegy árát, csak a kezdet.
Ha már itt tartunk, ár-érték
arány. Háromezer forint egy tikett. Ha ennek, teszem azt, az ötszöröse lett
volna, Udvaros-rajongókként azt is szíves-örömest kipengetnénk. Így is
megspórolhatnánk dilettáns, vacak kis „önismereti/önkéntes tréningek” borsos
árát; hány és hány lepedőtől is szabadítanak meg bennünket hetente, havonta? Semmivé
foszlik az idő/nk/ is bulvár-bulvárovics tévéadó-garmada meg prosztofon-mánia miatt.
Ám úgymond e biléta
létkerítésünk sávjaiba enged(ett) bekukkantani. Persze a neheze – még inkább:
sava-borsa, avagy a magja/lényege(?) – csak eztán következik.
Lehetne kerülgetni napestig a
forró kásá(nka)t, de minek? Hebegjem végre ki: az én jobbik részem elköszönt
tőlem? Cseh Tamás, Bereményi Géza, Udvaros Dorottya után – szabadon…? Hja.
Pontosabban, többször is elűztem már, de: képes voltam/vagyok arra, hogy újra
meg újra visszavonzzam? Hogy az domináljon bennem? Végre ne engedjem el már
sehová; öntözgessem, ápol(gat)hassam, babusgassam – s továbbadhassam…
Nincs mese. Udvaros Dorottya
dalban/prózában, valójában egész lényével, sugárzásával olyan dózist ad(ott),
hogy önállóan (ugye: ön, áll, ó) vessek számot – pokoli nagy szó – a
sorsommal/sorsunkkal. De mindez, hála Isten, nem jelenti azt, hogy magányosan.
A saját felelősségem át nem ruházható ugyan (még/is/ szép…!), ám – s ez is
rajtam (szintén) – áll vagy bukik: kisközösség, csapat egymást választó
tagjaként együtt keressük-kutassuk az irányokat/arányokat. Vörös Róbert
rendezővel, Silló István, Károly Kati zenei vezetővel, Csepi Alexandra dramaturggal,
Szakács Györgyi jelmeztervezővel – kortárs alkotók, irodalmárok, művészek kézfogásával.
Összekapaszkodással. Kirekesztés-mentesen, profánul: nyitottan szépre, jóra,
egyetemes értékre.
Mindeközben természetesen (nem
teátrálisan) építkezem, tehát vagyok. Nem, nem megállni adott szinten, kifújni
magam, hátradőlni, én aztán megtettem, amit a haza… Aki stagnál, az hátrál. Sőt!
Amiként a születésnapos
Törőcsik Mari (Pély, 1935. november 23.) vallja: „Ahogyan múlnak az évek, egyre
többé válunk. De nem mindenkivel van ez így. Többek lettük vagy kevesebbek? A
közönség el tudja dönteni. Ha kevesebbek, nem vagyunk annyira jók…”.
Törőcsik Mari kapcsán írta a
Film Színház Muzsika (1981. XI. 28.) Brecht/Ljubimov Háromgarasos operája – amiben
Udvaros Dorottya szédületes Polly volt - apropóján azt, ami Udvarosra, a Mégis
szép című estjére is maximálisan érvényes: „Mit meg nem mer tenni Törőcsik
(Udvaros – szp) saját ünnepelt személyiségével, látva-értve a célt és
szándékot.”
Hölgyeim és uraim, nők és
férfiak, egyébiránt a szerelem és a szeretet megszállottjai, zabolázhatatlanjai,
laptop klaviatúrán klimpírozgató (rissz-rossz, de többnyire, azért, ugye, jó?) „magam
/magam” (J. A.): ön, áll, ó! Nem függ, ő s nem ki, szolgáltatott.
Akkor, hááát, mégis szép…
2015. október 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése