/Rövid részlet a Ferrari
Violettáról (1930-2014) készült, megjelenésre váró életrajzi kötetemből, címe
„Különös ismertetőjel: Ferrari”.
Egy egész ország Vilcsikéje
volt 1950 és 1956 között a Nemzeti Színház üdvöskéjeként. Farkas-Ratkó-díjas
(1952), Jászai Mari-díjas (1955). Leghíresebb, ma is gyakran játszott filmjei: 2 x 2 néha 5 (1954), Gázolás (1955), Különös ismertetőjel (1955).
A forradalom leverése után hagyta el az országot.
Ausztriában, Németországban a hatvanas-hetvenes években rajongott érte a publikum.1985-ben pánikbetegséget kapott – végleg visszavonult.
Hazatért, majd újra elköltözött Münchenbe, ám utóbb mégis itthon, Budaörsön telepedett le, ahol a város a díszpolgárává fogadta.
2004-től élettörténetét magnetofonomra mesélte-mondta, ennek egy „darabkája” – 55 (ötvenöt) részes folytatásban - a Vas Népében jelent meg 2005 nyarán./
1956. október 23-án az Ármány
és szerelem ment este a Nemzeti Színházban, s előadás közben egyszer csak
összecsapódott a függöny; nem sokkal ezután tudatosult színészben és nézőben
is, hogy mi folyik odakint, az utcákon, a tereken.
Ezúttal nem Major osztott
főszerepet Ferrari Violettára, hanem önszántából lépett fel az élet deszkáira,
azaz kivágta az öltözőablakot. Akkor már hömpölygött a nép a Rádió felől, és
torkaszakadtából üvöltötte: - Ott a kopasz, azt vigyétek, ezt a gonoszt!.
Major Tamásra célzott ezzel.
Tíz perc sem telt el, már boldog-boldogtalan tudta, mit kiabált a Ferrari.
(Berek Katalin önéletrajzi kötetében így ír: „Ferrari és Sinkovits ugyanis kiálltak a plénum elé és azt kiabálták:
- Ki a színházból Majorral és Gellérttel!”)
- Pedig imádott engem a Major. Hagyta, hadd csináljak azt, amit csak akarok. Egyszerűen nem tudom, mi történhetett velem. Nagy magyar akartam lenni. Nem tu-dom... Hogy az ember, amikor fiatal, miket tud csinálni! Fogalmam nem volt arról, hogy mi történik az országban.
Hogy mi befolyásolt engem? Talán mégsem csak úgy, hipp-hopp jött az egész? Mi nagyon szerettük - még a Básti Lajossal (Vilcsike első férje – szp) - a Tímár Jóskát. (Tímár József, 1902-1960, korszakos: érdemes és kiváló művész, Kossuth-díjas – szp) Volt egy fia, aki süketnéma, de gyönyörű kis srác volt. Mi ketten voltunk a fiatalok. Sétáltunk, elől a Lajos ment a Jóskával, mi mentünk utánuk kéz a kézben, máskor meg bogánccsal dobáltuk egymást; nesze neked, nesze neked… Miközben hallottam a Lajos és a Jóska beszélgetését, belém ívódott, s a lelkemben megmaradt, hogy bántották a Jóskát. Téglát kellett raknia, egyéb fizikai munkát kellett végeznie; nem tudom, mennyi ideig nem mehetett a színpadra. (Meg mások se.) Lehet, hogy tudat alatt ez nagyon bántott. Lehet. De én nem vagyok okos. Ez a baj. És én nem tudok hazudni…
Magyar Bálint Nemzeti
Színház-beli főtitkár így ír: „Ma is szégyellem magam Uray Tivadar, Abonyi
Géza, Pethes Sándor vagy Tímár József elbocsátásáért. Pedig nem én bocsátottam
el őket, de ott voltam én is. Igaz, akinek lehetett, később elégtételt adtam. (S
legtöbbjük ’felmondólevelébe’ belecsúsztattam azt a szépségflastromnak is kevés
’eddigi eredményes munkájáért köszönetet mondok’-szerű szöveget, amelyet Major
szó nélkül tudomásul vett.)” - Magyar Bálint: Bukásra ítélt siker, Mundus
Magyar Egyetemi Kiadó, 2004.
- Fogtam magam, és a fejemre
tettem egy micisapkát, mert azt láttuk mindig, hogy a Lenin is ezt hordja.
Forradalom? Hát legyen forradalom.
Évtizedekkel később így
emlékezett vissza egy helyütt: „Engem bízott meg a színház forradalmi
bizottsága, hogy hozzam el a híres-nevezetes, titokzatos káderlapokat.
(Mindenki kíváncsi volt, mi van bennük.) Meg is tettem második férjemmel, a
veszprémi adjunktussal, oldalán géppisztollyal. Olyan lázban voltam, mint egy
kölyök.”A Művelődési Minisztérium páncélszekrénye zárva volt, kiderült, hogy a kulcs a főiskolán, Both Bélánál, egykori, imádott tanáránál van. Odacitáltatta.
„Az a hatalmas medve megijedt, és akkorára zsugorodott a félelemtől, mint egy apró kis törpe. Oda óvakodott hozzám, és azt mondta nekem, a taknyosnak: tessék, kérem, a kulcs!”.
Miután kiszedtem a szekrényből a káderlapokat, az én szeretett tanárom remegve megkérdezte: mehetek, kérem szépen?. És én azt mondtam: parancsoljon, mehet!”
„A káderlapok egyébként tele voltak pletykával meg hülyeséggel”, nyilatkozta Bóta Gábornak. Ismét másutt: „Ez volt akkoriban a legnagyobb bűn: megtudni, hogy kiről mit írtak.”
- Egy percig nem gondoltam arra, hogy itt a legnagyobb bajok lehetnek; megölik a gyerekemet, vagy nem tudom én micsoda. Sajnos…
- Nem volt mese, november
4-én le kellett lépni. Major, később, soha nem engedett volna színpadra… -
sóhajt mélyet Ferrari Violetta.
„Egy barátunk 6-án, vagy 7-én
este feljött: reggel kilencig nyitva a határ, jöttök-e? Mentünk. Nekem
vadonatúj Wartburgom volt, amit a Bástitól való válás után eladott pasaréti
villánk árának feléből vettem. Szabó Sanyiék Kadettal jöttek velünk.”- A bébim itthon maradt. Nem mertük magunkkal vinni, veszélyeknek kitenni. Soha nem felejtem el, édesanyám karjaiba tettem az alvó gyereket, s mondtam, hogy el kell indulnunk. Anyukám így szólt: „Mönjetek, mönjetek el innen!”. Odahajoltam az akkor alig három hónapos picurkámhoz, halljam, hogyan szuszog… S aztán elindultunk világgá! Én nem voltam politikai menekült... Tartottam volna a pofámat inkább, és lenne itt akkora tanyám, hogy nem igaz. De mindegy, így hozta az élet.
Megbántam nagyon, hogy bele kellett nekem ebbe menni. Minek? Hát ki kezdte el ezt a forradalmat? Ki? Biztos vagyok benne: föl lettek bujtva az emberek. Állandóan a Szabad Európa Rádiót hallgattuk, olyan volt, mint az Isten hangja Madáchnak Az ember tragédiájában. Ez az i-gaz-ság. (Szótagol.) Ez nem volt egy tiszta dolog, mert ezt nem lett volna szabad csinálni. Hát nem volt elég az első két világháború? Kellett ez, hogy a magyar nép megint így be legyen húzva? A magyar mindig rossz helyen állt, sajnos, mindig. Olyan buta, és nem tanul belőle az ég egy világon semmit. Itt vannak a tragédiák! Hát mi is történt azzal a nagy szabadsággal? Mi? Semmi. Ezt nyugodtan írjuk csak le. Nekem olyan kevés időm van már. Lőjenek fejbe, tessék, parancsoljanak! Az ember úgysem élhet örökké!
„Disszidál többek közt
Szörényi Éva, Rajczy Lajos, Juhász József és Ferrari Violetta, aki Ruttkai
távozása óta egyetlen várományosa volt a fiatal Bajor Gizi-szerepeknek. Ekkor
megy el a színháztól Peti Sándor, és ekkor kezdődik az a folyamat, ami
Sinkovits Imrét 1958-ban, Gobbi Hildát 1960-ban a József Attila Színházba
viszi, és az a depresszió, ami Gellért Endrét 1960-ban a halálba kergeti.
Visszaszerződése után egy évvel, ugyanazon az őszön Timár József is elmegy.”
(Kocsis L. Mihály: Van itt valaki – Minerva, 1987)
- Itt hagytam két olyan
szerepet, amit, Isten bizony, még ma is megsiratok. Annyira rám volt írva mind
a kettő. Péterke megszületése után hat héttel mentem vissza dolgozni,
összeszedtem magam, a pocim is kicsit lement. A salemi boszorkányokban először
lehettem volna egy igazi kis gonosz, úgy vártam már egy ilyen kis szúrós
gonoszra! Ugyanakkor, ugyanabban az időben próbáltuk A szecsuáni jóembert Törőcsik
Marival; de nem jutottam el odáig, hogy vele színpadra lépjek. Néhányszor
próbáltunk, azután kirobbant a forradalom. A darab szerint én dirigáltam volna,
senki sem mert visszabeszélni. A Mari félős kislányt játszott, elindultam felé,
mint kis boszorkány, megfogtam így (miközben mutatja, hogyan) a mellényét, és
egy kézzel felemeltem: azt fogod csinálni, amit én mondok! Apróságok, de
fantasztikus dolgok ezek!
Idézzük Darvas Ivánt
(1925-2007), akit a legeurópaibb magyar színművésznek, rendezőnek tartott Gordon
Zsuzsa (1929-2015; kétszeres Jászai-díjas, érdemes művész, egyébiránt Vilcsike legjobb barátnője): „Az igazán sordöntő elhatározásokat utólag persze könnyű
racionális eszközökkel elemezni, boncolgatni, de az adott pillanatban valójában
egészen más szinten dőlnek el a dolgok, nem az értelem vezérli olyankor
cselekedeteinket. Mindenesetre tény, hogy maradtam, és tény, hogy végül is ez
bizonyult életem talán legszerencsésebb döntésének”. (Lábjegyzetek – Európa
Könyvkiadó, 2001)
Szenkovits
Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése