Hogy milyen hazánk első számú
– nem, nem túlzás: minden idők legnagyobb sikerű – színésznője az idei esztendő
egyik (ha nem a…) legforróbb napján?
Fantasztikus. Kendőzetlen,
természetes és mégis misztikus (is).
Eggyé vált a sorsával, pályája
az életével, az, aki s ami: igazodási pont.
Amíg hallgatjuk – Benkő
Sándor fotós kollégámmal - kertjében halálpontos helyzetértékelését országról s
világról, azon is töröm a fejem: vajon miért ne lehetne már életében alapítani
egy olyan – alighanem az egyik legrangosabb – díjat, amit Róla
nevez(het)nén(e)k el, s amit csak a legeslegjobb (még szép!) honi s külföldi teátristák/filmszakemberek
vehetnének át évente (igen-igen sokáig) Tőle.
A szeme (is) nemcsak, hogy
patyolattiszta, hanem szennyezetlen/elegyítetlen óceánok millió-millió éves hasonmása.
Mégsem csak úgy a semmi felé tart a benne megmártózó, hanem a létezés keveretlen
közegében lebeg. Átalakul. Tisztul. Világosodik. Fényesedik.
Vajon tudjuk, érezzük-e
istenigazából, hogy mekkora kinccsel is ajándékozott meg bennünket vele a
teremtő? Ha föl teljességgel nem is fogható a géniusza, ám kisugárzása
valamennyiünket átkarol, átölel; segít bennünket olyan dimenziókba is emelni, ahol
a legfontosabb találkozások nem kikerülhetőek, legelsősorban is – önmagunkkal.
Bárkit is jelenített meg az
elmúlt (pontosan) hat évtizedben, azok mi voltunk, földönfutók, máskor meg
baktatók, araszolgatók sem, ezen a labdacson időzők (vajon hányadszor?), akik
igyekeztek/igyekeznek megfejteni a létezés(ük) titkát, amiről Törőcsik Marinak
több mint sejtései vannak. Igen-igen, hát, ilyenfélék, olyanformák is vagytok/vagyunk!
Te jó ég, hiszen én eddig
erre nem is gondoltam, s az érzéseim, a lát(om)ásaim színskálája szintúgy
meghatványozódik; ennyiféle lennék/vagyok én magam? Jééé! Akkor, hm, a többiek
szintúgy; én, te, ő, mi, ti, ők?! Éppen elérkezett az idő, hogy –
végre-valahára - meglapogassuk egymást. Nem, ne szégyelld komám(asszony), hogy
egymás föltalálói lettünk/legyünk; a szolidaritás/közösségvállalás
színpadi/filmbéli megfeleltetői „idekint”, emberterepen valamennyien lehetünk,
és leszünk is, ha olyan mesteri/művészi kompozíció mossa át minden ízünket,
melyből Törőcsik Mari asszonyi, emberi lénye(ge)
ragyog felénk/belénk. Bivalyerővel, de nem letaglózóan.
Makró gyorsaságú lét ugródeszkák
rezdülése/rezonanciája elröpít bennünket (lássunk csodát!) a ma már szinte
kuriózumnak számító – valóságba. Hiszen eredendően erre születtünk, ekképp s itt
van dolgunk, feladatunk, küldetésünk.
Testünk itt s így – szinte
(ha engedjük! – s miért ne tennénk?) automatikusan, de korántsem mechanikusan -
engedelmeskedik derék/jó lélek s bölcs szellem hívó szavának. Fantasztikus/misztikus
erőktől is pártfogolva/patronálva, ám kendőzetlenül – Törőcsik Mari nyomán:
valóban szabadon -, természetesen.
(Betűt vetve: Harasztifaluban)
A születésnapos Törőcsik Marikával (1935. november 23.) készített életinterjú - Benkő Sándor portréival - ősszel jelenik meg nívós folyóiratban Tudjunk szeretni címmel, s akkor tesszük fel a teremtuccse "hasábjaira" is (szp).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése