2003-ban készült írásunkkal emlékezünk 1958. valamint 1988.
és 1989. június 16-dikára
Szenkovits Péter
Kísérteties csend volt. A szokottnál másfél órával később
ébresztették a halálraítélt rabokat a kőbányai gyűjtőfogház jobb
csillagépületének földszintjén. Egyszer csak nagy csörömpöléssel meghozták a
reggelit. A házimunkás beadta a tátikán – etetőn – a csajkát, s odasúgta Mécs
Imrének: – Kivégezték őket. Az Imre bácsiékat… 1958. június 16-án történt
mindez. Mécs Imrével – akit ’57 kora nyarán tartóztattak le, 1958. május 22-én
ítéltek halálra, s mintegy kilenc hónapot töltött siralomházban – beszélgettünk
a tragikus eseményekről. S arról, miként volt képes feldolgozni magában a
halálra ítélés tényét, a szabadulását követően – 1975-től a demokratikus
ellenzék egyik fő motorjaként – a rendszerváltásig hogyan tudott túljárni az
akkori diktatórikus hatalom eszén. Miért volt boldog 1988. és 1989. június
16-án is a nyolcgyermekes családapa.
– ’58 elején kissé csökkent a kivégzések száma, reménykedni
kezdtünk. Enyhülést éreztünk. Az ember már csak ilyen optimista. Kiderült, szó
sincs ilyesmiről – mereng Mécs Imre. – Nagy Imrének és mártírtársainak a
kivégzése azért döbbentett meg minket, mert úgy véltük, ha ki merték végezni a
forradalom miniszterelnökét is, akkor nincs remény számunka sem. Akkor itt
nincs mese. Ekkor indult meg igazán a kivégzési hullám…
– A forradalomban való részvétele, a nemzetőrségben
folytatott tevékenysége, majd a november negyediki bukás utáni ellenállási
mozgalomban való szerepe miatt „a népköztársaság megdöntésére irányuló
szervezkedés vezetéséért” ítélték halálra. Hogyan lehetett kilenc hónapon át
ilyen tudattal élni, létezni?
– Készültünk arra, hogy jönnek értünk, s arra, mik lesznek
az utolsó szavaink.
– Ön mit mondott volna?
- Azt, amit a többiek. Éljen a független, szabad
Magyarország! Isten veled édesanyám! Először mindenkit megrendített maga a
halálra ítélés, s utána rájött az ember arra, hogy ez sorsszerű, szükségszerű.
Végeredményben a szovjet rendszer csúfosan összeomlott, és keresik a fejeket,
azokat, akiken bosszút lehet állni. A hazai kommunista vezetés pedig a saját
gyávaságát és tehetetlenségét torolta meg rajtunk. Készültünk a halálra, és
amikor az ember ezt belátta, megnyugodott. Átlényegült állapotba kerültünk,
mindent madártávlatból kezdtünk nézni. Búcsúztunk az élettől. Szembe tudtunk
ezzel nézni, sok mindent átgondoltunk. Furcsa ellentmondás, hogy fiatal korában
az ember könnyebben szembe tud nézni a halállal, mint idősebben. Fordítva
kellene lennie, hiszen maga az emberi szervezet is előkészíti a pusztulást.
Élettől duzzadó, erős fiatalok voltunk. A kivégzettek óriási többsége húsz és
harminc év közötti volt. Ami nagyon furcsa, hogy tulajdonképpen vidámak
voltunk. Sokat tréfálkoztunk, nem voltunk búskomorak. Nagyon jó társaság volt,
tartottuk egymásban a lelket. Az a bizalom, ami ’56 októberében létrejött, az
ott bent megmaradt. Tulajdonképpen mi egy ördögszigeten, de mégis magunk között
voltunk. Őriztük a forradalmat. Felkészültünk a halálra és búcsúzkodtunk.
Amikor vitték a társaimat kivégezni, akkor mi ketten, életben maradottak –
Forgács Ferenccel voltunk egy zárkában – teljesen tompultak voltunk, s
hallottuk az elfojtott kiáltásokat: Isten veletek barátaim, itt megy Szabó
Lajos… Nagy József kiáltása: éljen a független, szabad Magyarország! Ha akkor
kinyitják az ajtót és kivisznek, szó nélkül mentem volna. 1959. február 13-án,
pénteken változatták életfogytiglanra az ítéletet. Vác következett néhány hét
múlva. Ott kezdtem, hogy úgy mondjam, örülni az életnek. Már maga a gondolat,
hogy Vácott nem voltak kivégzések… És ott már egy nagy ’56-os rabtársadalom
várt szeretettel.
– 1963-ban, az általános amnesztia keretében szabadult.
Három évig rendőri felügyelet alatt állt, tíz évig politikai jogvesztés
sújtotta. .
– Besúgókat ültettek körém, figyeltek. Mi, ’56-osok csak
egymással tudtunk igazán jót beszélgetni, de minden adandó lehetőséget
kihasználtunk. Jöttek az esküvők. Sok fiatalember, ugye, utol akarta érni
magát. Hatalmas tömegek voltak egy-egy esküvőn. Utána elmentünk pincékbe
beszélgetni. Aztán jöttek a keresztelők. Utóbb meg, sajnos, a temetések.
1975-ben éreztem azt – akkor már három gyermekem volt –, hogy a szakmámban
ugyan már elismertek, de be vagyok záródva. Elkezdtem keresgélni, hogy kikkel
lehetne beszélgetni. Akkor vettünk Szigligeten egy öreg parasztházat
fillérekért, és feljöttek oda az alkotóházból, innen-onnan ismerősök. Így
kerültem kapcsolatba Szabó Miklóssal, Kis Jánossal, Rajk Lacival és másokkal.
Nagyon vigyáztam arra, ne nyomjam agyon őket az én 56-os halálraítélt
stigmámmal. De azért mindenben segítettem. S, aztán amikor ’77-ben
letartóztatták Haveléket, akkor a Donáth Feri azt ajánlotta, mi még – ’56-osok,
se Rácz Sándor, se én – ne írjuk alá az
akkori Chartát, mert megterheljük a „büdzsét”. A ’79-es Chartát már aláírtuk.
– Nem félt attól, hogy a családjának baja származhat ebből?
– Úgy gondoltam, hogy el kell menni a végsőkig. Ki kell
tapogatni a határt. Nem szabad megengedni a hatalomnak, hogy arra
hivatkozhasson, mi nem szóltunk. Másrészt pedig, hála Istennek, olyan szakmám
volt, amely feltörőben volt. Szabadulásom után, rengeteg hiábavaló próbálkozást
követően, egy kisszövetkezetbe kerültem, ahol egy fiatal főmérnök felvett, nem
számolva a következményekkel. Sőt, még két társamat is odavittem…
– Harminckét szabadalma van az elektronika különböző
szakterületein, csaknem hatvan tudományos cikke jelent meg hazai és külföldi
folyóiratokban.
– Miközben nem kaptam útlevelet, így hát nem mehettem
külföldre. Tíz évig nem fejezhettem be az egyetemet. 1975-ben csak úgy engedték
befejezni, hogy újra letettem – amit korábban már megtettem – az összes vizsgát
és szigorlatot. Kaptam egy jeles diplomát, amit azóta senki sem látott. De a
magam számára volt a fontos, hogy kiharcoljam. Kandidátusi disszertációt
kezdtem írni, le is tettem az elővizsgákat, amikor közölték velem, büntetett
előéletű vagyok, ezért nem vehetek részt a tudományos minősítésben. Közben
figyeltek, lehallgattak, még a hálószobánkban is poloska volt. De az ember
olyan, mint a mélytengeri hal, megszokja a nyomást. A demokratikus ellenzékben
úgy védekeztünk a lehallgatás ellen, hogy hihetetlenül hosszan beszéltünk
rengeteg latin és görög szóval, csapongó eszmetörténeti fejtegetésekkel, s egy
fél mondatban ott volt az üzenet is… Fárasztottuk őket. Tudtuk, hogy egy órás
telefonbeszélgetést végigelemezni nem könnyű. Ettől függetlenül utóbb kiderült,
hogy voltak körülöttünk besúgók. Bennem olyan konspirációs érzék alakult ki,
hogy a hozzátartozóimnak sem mondtam el sok mindent. Volt dolog, amit senkivel
sem osztottam meg. Kezdtek befutni a találmányaim. Abban az időben jól
kerestem. A találmányi díjaimból ugyan próbáltak lefaragni, mondván, túl sok
van. Egyszer a Legfelsőbb Bíróság a negyedére csökkentette. Ettől függetlenül
ebből a pénzből tudtam juttatni az ellenzéknek. Plusz ott volt a három gyerek.
– 1983-ban, egy volt halálra ítélt társának a temetésén
elmondott beszéde miatt, súlyos kellemetlenségei támadtak…
– Péterfy Miklós ’56-ban a Műegyetemen működött és az
újpesti nemzeti bizottság tagja is volt. Búcsúztatásakor nagy beszédet mondtam.
Forradalomnak neveztem a forradalmat. Rengeteg belügyi ember, besúgó,
fényképész volt ott, a beszédet Krassó György gyorsan leközölte a Szabad Európa
Rádióban, így az nyilvánosságra került. Eljárást indítottak ellenem. Akkoriban
két munkahelyen voltam részmunkaidőben, mert ezt tolerálták az illetékesek.
Azt, hogy a munkások között, munkahelyen legyek, nem. Hetente egyszer-egyszer
jártam be mindkét helyre, vittem a munkát, a terveket. Az egyik helyről azonnal
kirúgtak, a másikon a műszaki igazgató azt mondta rólam a III/III-as
tiszteknek, kérem, itt nem politizál, fontos találmányait gyártjuk, nekünk erre
szükségünk van az export miatt. Erre elkezdték fenyegetni. Gondolja meg,
igazgató elvtárs, jó ez magának? Itt vizsgálatok lesznek, meg egyebek, ez egy
nagyon veszélyes ember, ennyi meg ennyi dossziéja van. Meg különben is: maga
nem is tudja, miket csinál. A műszaki igazgató így felelt: nem is érdekel. Az
érdekel, amit itt csinál. Világszabadalmakat hozott létre, ezeket gyártjuk,
ezek nekünk kellenek, szállítjuk őket külföldre… Papp Sándornak hívták a bátor
embert, 1993-ban ment nyugdíjba. Tehát lehetett karakánnak lenni. Utána úgy
döntöttek, hogy nem indítanak ellenem bírói eljárást, hanem egy rendőrhatósági
figyelmeztetést adtak, amit kitehettek a falra… Persze útlevelet változatlanul
nem kaphattam. De engem megmentett a szakmám, a hivatásom, a digitális
elektronika.
– Ön a nyolcvanas évek derekától évente egyre több ellenzéki
eseményt, rendezvényt szervezett. Például 1985-ben ellenzéki képviselőjelöltek
állítását szorgalmazta a választásokon, népszavazást kezdeményezett a
bős-nagymarosi vízi erőmű ügyében, és sorolhatnánk. De beszéljünk inkább 1988.
június 16.-ról, amikor is az események párhuzamosan futottak Párizsban és
Budapesten.
– Ha dramaturgiailag nézi az ember, akkor az egy
fantasztikus dráma volt. Jelképes temetés volt Párizsban, ahol az akkori
főpolgármester, Jaques Chirac adományozott díszsírhelyet a Pére Lachaise
temetőben, a hírességek rendőri sorfalak között mentek ünnepelni. Budapesten
minket pedig a Batthyány emlékmécsesnél és a tévének a lépcsőjénél
rohamrendőrök vertek. Párhuzamosan „futott” a kettő. Így szerveztük meg. Felosztottuk
a feladatokat: ti mentek ki, mert nektek van útleveletek, mi meg itt maradunk
és csináljuk. Akkor még Orbán Viktor is velünk volt. Izmosodott az ellenzék
Grósz országlása alatt. És boldog voltam, mert a Münnich Ferenc utcában
végighaladva, skandálva kiáltottuk Nagy Imre, Maléter Pál, Gimesi Miklós,
Szilágyi József és a többi kivégzett nevét. Nagyon boldog voltam. Már
idegenforgalmi szezon lévén azt terveztük, hogy a Vörösmarty térre megyünk, ott
sok a külföldi, s ott azért védettebbek vagyunk. A tömeg olyan volt, mint a
méhraj, kijöttek az emberek a boltok ajtaján, érdeklődéssel elegy döbbenet ült
arcukon Nagy Imre nevének hallatán. A Vörösmarty téren elhatároztuk, hogy
befejezzük, mert éreztük a felelősséget. Fölmentem egy kandeláber lépcsőjére,
miközben nagy V-betűket mutogattam, s mondtam a tömegnek: köszönöm szépen, hogy
eljöttetek! Gyertek el este hatkor a Rekviemre, a budai Ferences templomba.
Közben berobbantak a motoros rendőrök a tér szélére. Lejöttem a lépcsőkről,
gondoltam szólok a rendőröknek, hogy vége az egésznek, kár itt nekik erőlködni.
Megyek oda, s akkor az egyenruhások rám támadtak, az egyik letépte az ingemet.
S akkor a Bubik Pista jött oda hozzám, s elrángatott.
– 1989. június 16. miként él önben?
– Nagyon méltóságteljes temetés volt. A hatalom és a belügy
azt akarta, hogy a temetőben intézzük el az egészet. Én voltam az egyik fő
harcosa, nem dicsekedve mondom, csak a helyzetet érzékeltetve, hogy a Hősök
terén legyen. Reggel öt órakor, jóval korábban ébredtem, mint máskor. Szorongás
fogott el, mint a dolgok egyik felelősét. Este pedig boldogan feküdtem le, hogy
egyetlenegy pofon sem csattant el. Nagyon boldog napjaim egyike volt.
– Emlékező, ünnepi beszédét mondva arra kérte a gyászoló
tömeget, fogják meg egymás kezét…
– Jó lenne megint megfogni egymás kezét… Először
csodálkoztak az emberek. Háromszor kértem őket. Figyeltem föntről, hullámzott a
tömeg, mindenki kereste a másik kezét. S akkor már együtt mondtuk a neveket. Az
volt a vágyam, hogy együtt, közösséggé válva mondjuk ki ezeket a neveket,
amelyeket évtizedekig nem lehetett, s fogadjuk meg, hogy a szabadságunkat nem
hagyjuk elveszíteni. Mintegy háromszázezer ember rótta le a kegyeletét,
kinyilvánította azt az akaratát, hogy változtatni akar, ez így tovább nem
mehet. Méltóságteljesen eltemettük a halottainkat. Nagyon súlyos dolog volt.
Tulajdonképpen ez volt az igazi határvonal, a régi rendszer bukásának a
jelzése, az újnak a kezdete.
2003.
június 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése