Derűsödik a lélek meg a könnyzacskók is
össze-összepréselődnek; hát, nem emiatt járunk moziba? Miközben (egykori)
lényünkre, élményeinkre ismerünk; „csak a szépre emlékezem”, avagy arra (is),
hogy „mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet”…
És merjem vállalni magam; ne csak szajkózzam, hanem hagyjam,
hogy más is ugyanezt tegye, tehesse. Persze nem kell túlideologizálni; az egyszerűség
évezredes ember-recept (lehetne), más kérdés, hogy az Élet nevezetű patikában
olykor (gyakran?) el-elcserélődnek a vények, a gyógyszerek halálos méregként
hatnak akár…
Társasjáték ez az egész, nevezhetjük akár társastáncnak, momentán:
szvingnek. Kelet-Közép-Európában (is). De ne legyen ám lötyögés, adjunk bele
apait-anyait, ha beledöglünk, akkor is! Ám előtte fogjuk meg egymás kezét,
kapaszkodjunk össze; ugye, megérjük ezt is egyszer, végre-valahára, közös
fellépés-sorozatunk nyitányaként és talán a szüneteiben is?
Mindezeket festi (b)elénk a Swing című vígjáték (játszma),
Fazekas Csaba zenés cinema-hungaricuma. Beletrafál abba, amiben éppen (megint) leledzünk/vergődünk.
Nehéz szeretni azt, ami ma itt(hon) van. Már a sóhajtásainktól
is luxus (kétes anyagi „hátterű”) vitorlások garmadája – mondjuk a Balaton
közepéről - úgy nyekkenne oda a parthoz, hogy ahhoz képest McCain szenátor
szavai babusgatásnak, becézgetésnek, simogatásnak számítanak. Jé, milyen
érdekes, hogy a szving is amerikai eredetű; a múlt század harmincas-negyvenes
éveiben onnan terjedt el, amikor a mi vén kontinensünkön éppen az a XXI.
századi kolera pusztított, amikor is ember embernek vérfarkasává lett. Azt a „társastáncot”
holokausztnak hívják, s ezt bizony soha, de soha ne felejtsük el; ám egyszer s
mindenkorra száműzessék/száműzzük az emberiség táncrendjéből!
Tehet-e arról a jámbor néző, hogy neki már csak (szinte)
mindenről ugyanaz(ok) jut(nak) az eszébe? Hiszen nem hagyhatja odakint, a mozi
ruhatárában hazájának, Európájának, földtekéjének benne/körülötte kavargó múltját,
jelenét, jövőjét; nem mintha attól kellene tartania, hogy valaki elcseni onnan,
mert hát, kinek is kellene? Mindenkinek megvan a maga (kényszer)zubbonya/keresztje,
mi értelme lenne lenyúlni meg még cipelni a másét is…
„Nékem csak, Budapest kell, / hol az ember, kora reggel
szívesen kel”, énekli/táncolja/viháncolja a háttér-képeken Mezei Mária, Kiss
Manyi, Psota Irén a lift-szerelvény fogságában, félúton ég és föld között,
amiként ezt teszi a XXI. századi rabszolgasors „páternoszterében” rekedt
Csákányi Eszter, Ónodi Eszter, Törőcsik Franciska.
Soha sem ment egyedül („Egyedül nem megy” – Ripacsok, Sándor
Pál, Garas-Kern) árván, facéran; miért
lenne ez ma másképpen? A mindenkori kulcsszavak, talán: szolidaritás,
nyitottság, beleérző képesség, közösségteremtő erő… - társastánc!
A legszebb magyar és egyetemes filmes hagyományokat követi, éleszti,
teremti újjá, ha úgy tetszik, maivá a Swing. Kapaszkodó lehet(ne) csaknem
valamennyiünk számára. (Ős egoisták kíméljenek – vagy inkább: húzzanak el!) S aki
a kezét elsőként nyújtja felénk, az minden idők egyik legragyogóbb színésznője
a Swingben (Emmiként) éppúgy, mint idekinti életünkben: Törőcsik Mari. Íme,
akinek sikerült, aki meg tudta/tudja csinálni. Miközben mindig és mindig atommáglya-erejű
csapattagként vált/válhatott elsővé az elsők között. Emberi-művészi alázatból példát
mutat(ott) generációk sorának: csak így szabad!
Bodzsár István producer, Fazekas Csaba rendező, Garas Dániel
operatőr – s a már említetteken túl: Kulka János, Mészáros Béla, Csuja Imre,
Bezerédi Bendegúz, Szatory Dávid, Nagy Mari, Gáspár Tibor, Spindler Béla és társaik – olyasmiben
úgymond részesültek és részesítenek bennünket, amit e fogalmak (bármily’ nagy
szavak legyenek is) közelíthetnek csak meg valamelyest: kegyelem, megbocsátás, megtisztulás.
Ráadásul: advent idején.
Derűsödik a lelkünk, picurkákat szipogunk (is); nem ezért
érdemes?
www.alon.hu szp
www.alon.hu szp
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése