2014. november 11., kedd

Gera Zoltán (1923-2014) - "Itt a közönséget egyszerűen lenézik"


Gera Zoltán töprengés-töredékei a Magyar Színész című önismereti, közösségi, érdekvédelmi lap első számából valók. Az újság 1990 nyarán – tehát kis híján negyed századdal ezelőtt – látott napvilágot. A sajtóorgánum (felelős szerkesztője voltam) szoros kapcsolatban állt az akkori Magyar Színész Kamarával, amelynek egyik vezetőségi tagja Gera Zoltán volt.

„Ez egy belterjes fülledtség, amit a diktatúra hozott létre, s ez kizárja az érdekeknek azt a kiszellőzött, szabad hullámzását, felismerését, amelyben a fő partner a zsöllyében ülő néző. Neki folyton sorrendet adnak, mert befolyásoltattak igenis a lapok is. A manipulációs mozgások olyanokat dugtak a közönség orra alá, akik esetleg nem is kellettek volna neki annyira.”

„Borzasztó, de igaz az, hogy nem lehet a színésznek presztízse addig, amíg a közönségnek nincs. Annyiszor tapasztaltam, hogy itt a közönséget egyszerűen lenézik. Hogy kvázi hülyékből áll.”

„Nem tud ránézni a saját sorsára sem az, aki éhes. Pedig a sorsra való rálátás egy olyan kilépés önmagából, amely lehetővé teszi, hogy elhelyezzük magunkat ebben a világban, magunk fölé hajolunk, tehát a színházi világ fölé hajolunk; ha az emberek ráismernek a sorsukra és a sorsukat veszélyeztető buktatókra, tényezőkre, a fölbukkanó sanszokra, hogy miképpen lehet itt szolidaritással bizonyos dolgokat megragadni, akkor ebből születik valami mozgósítottság.
A színész, egyelőre súlyos neuraszténiás. Szidja a múltat, azokat az apukákat, akikben csalódott, mint gyermek. Ezek az apukák voltak olyan aljasak, akik önmagukat tornázták föl apukákká, önmaguk ’csináltak’ gyermekeket, infantilizáltak; gyermekesítették az alájuk tartozó területet, ágazatot, és ebben a helyzetben, most, amikor a gyermek magára ébred, sír, átkozódik, vagy szitkozódik, de hogy hogyan tovább, azt már nem tudja megfogalmazni.
...a mai színészek ébredjenek rá arra, hogy milyen etikai és szellemi felelősségük van a színpadon. Nem akarok ilyen papi dolgokat mondani, de a Thália papságát vissza kell valahol hozni.
Meg kell persze kérdezni: kell-e a színház ma, és mennyiben? Tessék megállapodni abban, hogy ha ez egy csak üzleti szellemű társadalom lesz, akkor a színház itt és most a szórakoztatóiparnak egyik kiegészítő ágazata lesz. Ha pedig ennél többet akarunk, akkor igenis följebb kell lépni, s kicsit a művészet és a vallás mezsgyéjén tudunk emelkedni. Nem pedig a lilagőzös koncepciókon, amelyeket nem ért meg a közönség. Szóval a közönséget meg kell kérdezni, bár valószínűleg kérdés nélkül is válaszolni fog. Kérem: nem kell annyira.
…Tehát a közönség – szerintem – azt fogja válaszolni: a legkevésbé se kell most olyan nagyon a színház, mint egykor kellett. Lehet, hogy majd a jövőben kell. No de akkor erre a valóság-felismerésre úgy kell reagálnunk, hogy amennyiben kell az a kicsi, az már érdemelje ki a közönség elismerését, és akkor ’ahun’ szalad a visszanyert presztízs, és ’ahun’ szaladunk mi is megtanulni, hogy ez a közönség, amely ítélkezett, tiszteljük őt és keressük igenis a kegyét. (Nem az alantas ízlés kegyeit!) Meg kell keresnünk, meg kell becsülnünk. És ha a közönség azt mondja: kérem, sok vagytok; akkor ezen el kell gondolkodni. Sok vagytok, sok a problémátok – nekünk még több van. Ha kevesebbek vagytok, talán több lesztek nekünk.”

                                                                                              (szp - Magyar Színész, 1990. 1. sz.)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése