Bukásból is lehet okulni - A hülyéje a Weöres Sándor Színházban

 (Nem) szégyen a bukás, de hasznos… Miért ne vallhatná be olykor-olykor - a néző is, hogy a hiba az ő készülékében volt/van? Ő sül(t) fel. Elvégre nagyon is halandó, esendő. És nincs értelme sumákolni. Az önbecsapás olyan (lenne), akár három nap után a vendég (mint, az a bizonyos hal): büdös.

Borongós őszi/téli estére végre-valahára sikerül összetrombitálnia – a „hülyéjének” - három fős családját, a jegyszerzők jóvoltából príma helyre szól a bilétájuk, minden klappol(na): Feydeau-vígjáték Hamvai Kornél fordításában a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, parádés szereposztásban, a remek Réthly Attila rendezésében.

Indul a deszkaparti, (előbb-utóbb) mindenki a fedélzeten, ki-ki a legjobb formáját hozza/adja. A szemtanú konstatálja, hogy a teátristák sorra-rendre újabb és újabb, kisebb-nagyobb fiókokat húzogatnak/nyitogatnak ki a bensőjükből (-ben), ilyen-olyan szelencékre bukkannak, energiával nem spórolnak: tehát, tényleg bővítik komédiázó eszköztárukat: „Kérem szépen, tessék csak nézni, ez a színárnyalat is hozzám tartozik!”.

A néző (b)ámul ugyan, hiszen jólesik neki az újabb felismerés-sorozat, biccent, örvend picinykét, de továbbra is ólomsúlyok préselik székéhez, melyektől momentán szinte nem bír moccanni se test, se lélek. Pedig röpülni jött, nem gubbasztani; ám mindhiába Thália papjainak igyekezete: ezúttal csak részleges/időleges szárnypróbálgatásokra futja a szemlélő „szerepében”. Holott… Dadogjuk már ki végre: játszótárs szeretett volna lenni, áramkör részese, innen ki-, amoda bekapcsolódni. No, ezúttal ilyen a nyilvános főpróbás formánk, kesergünk… Persze, már elégszer koptattunk lelátói ülőkét ahhoz, hogy mégis – csak azért is – bezsebeljük (de önző az emberfia!) azokat a színi szuveníreket, melyek e komor, zord időket csak-csak segíthetik túlélni.

Kertész Péter a harmadik felvonásban lép színre, nevezzük egyszerűen csak így, családtag-szolgaként: azt plántálja/oltja belénk, hogy igenis létezik még folyamatosság, hűség, felelősség, tartás; humor, szeretet… Az áldott jó Gerómék nélkül alighanem már sehol sem lennénk. S hogy a csudába bírják ilyen rendületlenül/rendíthetetlenül? Alázattal, de nem megalázkodva, nem is megaláztatva! Miképpen lehet mindennek ellenére – ami itt és most is zajlik „idekint” - tisztának (hu-juj…) maradni? És meg tudnak nekünk bocsátani, a nem kevésszer stikkes, félcédulás, elmeroggyant hülyéiknek, mert hiszen tudják-érzik, bármekkora szamarak - kretének, imbecillisek, hatökrök… - vagyunk, azért mégsem velejéig romlottak, nem kell, nem szabad lemondani rólunk. (Akinek nem inge, ne vegye magára!) Érdemes a következő generációkba feccölni.  És lám, itt vannak a követők, most (történetesen) leszűkítve Kertész Péter színi játszótársaira: Bajomi Nagy György, Balogh János, Nagy Cili, Csonka Szilvia, Trokán Péter, Vlahovics Edit, Horváth Ákos… - és a fiatal(abb) csapattársak között sem akadt kakukktojás. S jó volt látni a második felvonás utáni szünetben a színházépület előtt friss levegőt szívó egyetemi hallgató Matusek Attilát (civilben), aki a Parasztopera vőlegényeként tett tanúbizonyságot arról: a Kertész Péter nevével/művészetével fémjelzett korosztály egyik méltó utóda.

Mindezekkel együtt egy-egy bukás (akár „hülye” nézőként…) sem lehet akkora szégyen! (Csak „csendben”: megeshet, ludas maga az 1896-ban először – Párizsban – színre vitt Feydeau-darab /is/, merthogy: avítt, kopottacska – nem a mondandó, hanem a megírása/tálalása miatt -, még így, tupírozva is...?) Ha ki-ki levonja, emitt és amott a megfelelő konzekvenciákat, akkor még okulásul s (újjá)épülésünkre is szolgálhat a fiaskó, ergo: hasznos lehet.
                                                                                                                                                          szp
                              www.alon.hu