Romokban heverő alkotmány,
avagy Szigliget - közép-kelet-európai - alkotóháza
Szigliget, alkotóház – szikes berek, tákolmány.
Ez valóság. Nem mese.
Ötvenes évek? Ugyan már! Eleitől fogva… Árpád-korabeli a
kisszerűség, de, persze, még korábbi, „eredendőbb”: paradicsomi örökség(?).
Élünk vele/benne azóta is (oda/vissza) rendesen.
Michael Fryan - Hamvai Kornél Szigliget című bohózatát a
szombathelyi Weöres Sándor Színház mutatta be, Balikó Tamás rendezésében.
Kezdjük legelébb is a mi jó (teremtő, még szép!) atyánkkal,
akinek szenteltessék csak meg a neve: gondnok urammal/elvtársammal. Amikor,
ahogyan ő parancsolja, miként a mindenkori felettesei (el)várják tőle, annak
úgy kell lennie! Bár nem mindig tudja pontosan (dehogynem!?), momentán kik is azok.
Az ő gondviselése idején – az idők kezdetétől az idők végezetéig(?) - aggodalomra
semmi ok(unk). Mindig megmondja a tutit. Akkor is, ha nem. Gond egy szál se.
Egy zsúfolt kígyófarmon összesen nincs annyi vedlés, mint amit ő akár pillanatok
alatt produkálni képes. Diktátor(os), megszámlálhatatlan – kifogyhatatlan –
fűszerkeverék-tartalékkal. Szóval van utánpótlás dögivel. Mindenkor az aktuális
oda föntről, a pillanatnyi ide lentre: netek - csak internetezzetek - csonyókáim!
Darányi Pál, gondnok le- és bedarál(na) mindenkit, de leginkább örökmozgó öndaráló.
Hát, művészet a semmit mindig összezúzni (magunkban is). Én semmi, te
semmi…; „Semmik vagyunk s minden
leszünk!”, „Az ám, hazám!”. Annyira visszataszító figurát „sóz a nyakunkba” Trokán
Péter, olyan, de olyan gyomorforgató alakot, aki már többször átgázolt elődeinken,
rajtunk és a Jóisten mentse meg tőle az utódainkat! Nem „csak” fölfelé nyal,
lefelé tapos, hanem maga a sátánfajzat, aki persze – ha kell – negédes is tud
lenni; a szirupja vulkáni lávaként összeéget mindent, de mindent körülötte
(kénköves pokol), amit emberinek lehetne nevezni.
A nézőkeserűségen nehezen kerekedik fölül, hogy amúgy
bohózatot, a saját szkeccsünket látjuk. Jó, jó, szabad(na), lehet(ne) kacagni
is, de valahogyan mégsem igazán akaródzik; nem a hahotázás miatt indul el
bensőnkben az erecske, s ha nem vigyáznánk, nem nyelnénk nagyokat sűrűn, akár
elérne az óceánig…
Van fokozás, hogyisne lenne; hát, mi ne tudnánk, bolygóbéliek,
hazai pályán? A drámaíró, Lukics Mária – Kiss Mari „gondozásában” - a
tehetségtelenség kozmikus kisugárzója, aki érvénysüléséért csak annak nem teszi
szét a lábát, akinek van még valamicske gusztusa; kevesen akadnak/akadtak
ilyenek a világtörténelemben s a honi gerinctaposdában. Tarló (azaz tapló)
János író, a fiatal generáció képviseletében – Orosz Róbert skicce – szintén „antierényeket”
mutat, hogyan nem szabadna téglának (a gyengébbek kedvéért: besúgónak)
állni/szegődni. Ismerős, barát, rokon figura? Vagy is-is. Ha mi ezt egyszer a
klubban elmesélhetnénk…
A bölcs, koros – a látszat ellenére korántsem kóros - Boncz
Kálmán író Jordán Tamás; ha valaki, Kálmán „bácsi” aztán tudja, kiknek a képére
miféle álarcok sültek/sülnek rá (hol van már a tavalyi bőr?). Malacsik István, mindenes
– Bajomi Nagy György ugyancsak brillírozik -, az istenadta nép: mindig, minden (dagonya)szerepre alkalmas?! Avagy: ezen a cúgos vidéken meddig kell még szél-lököttnek tettetni
(ámbár már nem is olyan nagy kunszt, megy ez…) magunkat? Meddig lesz még ez a
túlélésünk záloga? Egyáltalán: élet ez így?
1953-at firkantanak a burleszkben; savanyú/sanyarú vígság. Lesújtóbb,
hogy abszolút nem tréfadolog.
Miféle csoda szükségeltetik ahhoz, hogy e szikes berek
tákolmányából alkotóházat varázsoljunk, Szigligeten…?
(szp)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése