2014. március 3., hétfő

Művi kincsvadászok - George Clooney és csapata: Műkincsvadászok

Ha van elegendő pénz, a talentumban sincs hiány, az energiák is összeadódnak, ám a végeredmény mégsem elképesztő, nem remeg a bensőnk; akkor koppan az emberfia. Esetünkben a néző. Nem nagyot, mert alapvetően azért nincs gond a Műkincsvadászok című amerikai-német kalandfilmmel. Csak... Ha – előzetesen – arról ábrándozott a publikum (egy része), hogy megrendítő, szinte hibátlan műalkotásba ugorhat fejest, úgy, de úgy elmerül(het), hogy közben semmi, de semmi más nem számít, fölfrissül, megújul, majd szabadon (szabadabban) szárnyalhat; ilyen szempontból csalódás George Clooney legújabb mozija.
De, miért is kell oly’ nagy követelményeket támasztani? Hogy utóbb meg puff legyen… Csudába a túlzott igényekkel, csitíthatnánk magunkat; ódivatú szokás maximalizmusra szomjazni, ki nem legyint mostanság az ilyesmire. Hát, éppen ez az. Ha mi, halandók szó nélkül elfogadnánk a posványt, dagonyáznánk a sártengerben, és még elégedetten röfögnénk is – hasunk vakargatásakor - az ilyen-olyan csélcsap kondás megelégedésére; akkor aztán minden további nélkül kés alá kerülhetnénk, be is darálódhatnánk akár. Fölzabálna bennünket ez a kor. Ám tálcán azért mégse kellene fölkínálni magunkat egyik kanászkurzus számára sem.
George Clooney-nak és csapatának persze nincsenek ilyen sanda szándékai. Ők az örökkévalósággal (minden  viszonylagos) kokettáltak, korszakos jelentőségű filmet szántak letenni a köz asztalára. Persze abban az értelemben emlegetni fogják ezt az alkotást is a jövő nemzedékei, hogy ekkora ziccert vajon miért nem sikerült a legmesszebbmenőkig kihasználniuk a tehetségesebbnél tehetségesebb (zseniális?) művészembereknek.
Adott egy diktátor, Hitler, aki mindent meg akar magának kaparintani. Egyrészt azt semmisít meg, amit akar, másrészt, pedig azt nyúl le, amit nem szégyell (bár ez utóbbi fogalmat nem ismeri). Kiirtaná az emberiség jelentős részét, azokat, akik nem önnön maga tükörképei, de amijük van, amit teremtettek, azt azért lesöpörteti a padlásokról. Az egyetemes értékű/érvényű szobrokat, festményeket, amelyek mind-mind arról is tanúskodnak: mitől ember az ember. A lényünk nem kell, viszont a lényegünk – életünk értelme - igen. Enyhén szólva: aljasság.
No, egy maroknyi – hét(!) fős – műértő csapat vissza akarja szerezni a zsákmányt. Minden áron. Erre szövetkeznek. És egyben példát adnak/mutatnak: patkányoknak nincs jövőjük e földlabdán. Ha kell, a saját életüket is föláldozzák. 
Nem is ezzel van a gond, természetesen, George Clooney filmje kapcsán; egyébként ő a rendező, az egyik főszereplő és forgatókönyvíró, továbbá az egyik producer. S valóban sztártársakat (nem szappanbuborék-glóriás senkiket) toborzott, igen helyesen. De emitt-amott – a kutyafáját! - mégiscsak megbicsaklik a hitelesség; dudvaként üti föl a fejét a műviség, hol itt, hol ott. Nem nagyon zavaró, csak éppen annyira, hogy a katarzisok sorozata elmaradjon. A csudába is!
Majd legközelebb. A következő Clooney-alkotások bizonyára (akárcsak a korábbiak) meg-megrendítik a bensőnket. És csak-csak kismirglizik az emlékezetünkből e mostani koppanást/puffanást.

                                                                                                        (Vas Népe, 2014. március 5., szerda)





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése