2013. december 16-án látogattam meg Vilcsikét Budaörsön, egy otthonban.
Akkor még nem tudhattam, hogy az utolsó találkozás...
E hasábokon igyekeztem érzékeltetni a fájdalmat...
1956-ig egy ország Vilcsikéje volt, aki addig és azt követően - Ausztriában és Németországban is - bizonyította: ha valaki valamit nagyon akar, akkor azt meg tudja csinálni!
Még 2004-2005-ben hetente kétszer-háromszor megfordultam budaörsi házában; beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk; 2005 nyarán a Vas Népében 52 részes folytatásban jelent meg élettörténete.
Később is tartottuk a kapcsolatot, sok-sok közös élmény megadatott, a tervezett Ferrai-könyv további epizódokkal egészült ki, mind a mai napig...
Tegnap lezárult.
Vilcsike - 2005-ben - ekképen összegzett:
"A gyermekeimmel és a parnereimmel is jó volt együtt játszani. Felnőttként az egész is egy nagy játék volt. Azt szokták mondani, egy színész, egy nagy színész az nem lehet normális, az nem lehet, hogy a fejére tesz egy papírkoronát, és akkor azt mondja, hogy én vagyok a nem tudom én kicsoda. Ebben ez az óriási. Meg le kell venni magáról a bőrét, mindig, ahogyan a kígyó vedlik; én nem adhatom önmagamat, Vilcsikét. Az nem megy... Amikor Németh Antal az Ophéliámra azt mondta, hogy ő még ilyet nem is látott az egész világon, mint a kis Ferrari, s ezt tényleg így mondta: az szép volt, nagyon szép".
Drága Vilcsikénk! A kis Ferrari örökké él és mindig velünk marad!
Ferrari Violetta temetése 2014. február 8-án, szombaton 11 órakor lesz a buadörsi sírkertben.
a kurva anyád cikkíró
VálaszTörlés