Botlatóköveket helyeztek el Budapesten - Sose feledjünk! - Nobel-békedíjat érdemelne Gunter Demnig

Hogyan lehetne "visszahozni" a koncentrációs lágerekbe elhurcoltakat oda, ahonnan elvitték őket?
Csaknem fél évszázaddal a nácik szörnyű gaztetteit - a megaláztatásokat, az üldöztetéseket, a deportálásokat, a kínzásokat, a megsemmisítéseket - követően töprengett ezen Gunter Demnig német szobrászművész.
S aztán egy, a kölni szintók - német, illetve nyugat-európai cigányok - kitelepítésére emlékező művészi megmozdulás során belévillant a botlatókő (Stolpersteine) fogalma-tartalma, amely macskakőre rögzített réz emléktáblácska.
Ilyet azoknak a házaknak a bejáratánál rak le, ahonnan a néhai áldozatokat elhurcolták. Ahol korábban még - utoljára - szabadon lakhattak.
Így a járda szintjébe süllyesztett botlatókövek - képletesen szólva - vissza-, hazahozzák őket oda, amíg emberi életet élhettek mindaddig, amíg az ordas erők meg nem jelentek értük.

Európa tizennégy országának több mint ezer városában negyvenezer botlatókő hirdeti az elhurcoltak nevét, születési dátumát, meggyilkolásuk idejét, s egyben azt is: ilyen soha többé ne fordulhasson elő a földkerekségen!
Láttató, éreztető, gondolkodtató kövek; a napokban öt ilyet helyezett el a művész Budapesten, közülük az egyiket Gordon Zsuzsa színművésznő édesanyjának emlékére a belvárosban.

"Itt lakott Dr. Gartner Pálné, szül. Szöllősi Magdolna, sz. 1907, megölték 1945 Lichtenwört lágerben".
Günter Demnig tette le a saját maga készítette emlékalkotást; fúrt, faragott, illesztett, mint ahogyan azt mindenütt - az elhurcoltak otthonának bejáratánál - szokta tenni.
Megrendítő pillanatok voltak.
Kis csoport - alig húszan lehettünk - meghatottan emlékezett, s a buszokon, autókban utazók, a gyalogosok is érzékelhették az emelkedettség s egyben a fájdalom légkörét.
Óriási hangzavar volt a forgalom miatt, és mégis, mintha a csend is "meg-megszólalt" volna.
A buktató végleges beillesztését követően úgy is érezhettük, hogy hazatért dr. Gartner Pálné.
Megérkezett.
Velünk van. Mindörökre.
A réztáblácska mementó.

"Ebben a házban laktunk", emlékezett Gordon Zsuzsa érdemes művész, kétszeres Jászai-díjas színésznő. "Harminchat éves volt édesanyám. Három magyar nyilas vitte el; a kerületből ezer asszonnyal együtt. Kristályéjszaka volt számunkra 1944. november kilencedike..."

(A kristályéjszaka - Kristallnacht - egy Franciaországban szolgáló német diplomata meggyilkolása miatt megtorlásként elrendelt, központilag megtervezett és irányított, országos zsidóellenes erőszakhullám volt Németországban, 1938. november 9-10-én. A zavargások során több tucat zsidót megöltek, zsinagógák és zsidó üzletek százait rombolták le, de a rendőrség nem avatkozott be az eseményekbe. Nevét a betört kirakatokból szertehulló szilánkoktól kapta.)

"Nagyon köszönöm Gunter Demnig úr kölni szobrászművésznek ezt az emlékművet, amit elhozott nekem ide, az anyukám emlékére. Odatette, ahol utoljára szabad akaratából élt... Én csak tizennégy éves voltam és nem vittek el, de ezen a lépcsőn fogtam utoljára a kezét, és az egyik nyilas azt mondta nekem, hogy 'takarodj a pokolba!' és belökött a folyosóra... Az én kristályom az anyukám volt, akit elvettek tőlem... Bízom benne, hogy ez a réz ermléktábla senkit nem fog zavarni, senki nem fogja ellopni... S aki elolvassa a rajta lévő feliratot, az jobb emberré válik!"

Gunter Demnig szobrászművész kifejtette, hogy a kilencvenes évek elején a valamikori kölni láger szintók - akik, mint említettük, nyugat-európai, illetőleg német cigányok - áldozataira emlékeztek, azokat az utakat festették fel, illetve jelölték meg szalaggal, amelyeken az áldozatokat a táborba hurcolták. A művészhez odament egy öreg hölgy, csodálkozó arccal: "de hiszen itt soha nem laktak cigányok!".

(1933-ig ugyanis az ottani zsidók, keresztény és cigány lakosok egy közösségként éltek, nem vették észre, mert egyáltalán nem az volt a fontos, hogy ki, milyen származású, vallású. Utána szabadult el a pokol... 1933. január 30.: Paul von Hindenburg német kancellárrá nevezi ki Adolf Hitlert. 1933. február 27.: felgyújtják a Reichstagot, a német parlament épületét. 1933. március 22.: megnyílik az első koncentrációs tábor a Hetedik Birodalom területén - a dachaui  láger...)

Ez idő tájt, tehát a XX. század utolsó évtizedének elején, pattant ki az a bizonyos ötlet, hogy kövekkel kellene jelezni az elhurcoltak lakhelyén - merthogy Auschwitz és a többi egykori láger messze van - kinek-kinek a nevét is rögzítve, hogy milyen szörnyűség történt velük. Gunter Demnig ma is vallja: "Egy embert csak akkor felednek, ha neve feledésbe merült".

Beadott egy pályázatot európai művészeti projektre, ám nem igazán számított arra, hogy ez valamilyen komolyabb eredménnyel járna. Közben Kölnben - egy evangélikus lelkész támogatásának köszönhetően - bemutatta az evangélikus templomban (Antoniterkirche) az első kétszáz követ, melyeket a lefényképezett lakhelyek elé tettek. A saját pénzéből fedezte a költségeket.
A botlató-projekttel - amit mégiscsak méltányolt a pályázatokat elbíráló bizottság - 1996-ban Berlinben szerepelt a "Művészek kutatnak Auschwitz után" elnevezésű kiállításon. A tárlat ideje alatt ötvenegy macskakőre rögzített emléktáblát helyezett el a német főváros Kreuzberg negyedében - illegálisan. Előtte levéltárakban, könyvtárakban, archívumokban kutakodott, hogy hol laktak a holokauszt áldozatai. Később e munkába bekapcsolódtak múzeumok, iskolák, s természetesen a túlélők, továbbá a deportáltak hozzátartozói is.

Mint ismeretes: a nemzetiszocializmus barbarizmusának, tébolyának hat millió európai zsidó esett áldozatul. A nácik más csoportokat is üldöztek vagy próbáltak megsemmisíteni, cigányokat, oroszokat, lengyeleket, fogyatékosokat, homoszexuálisokat, politikai vagy vallási ellenállókat, az összes áldozat száma 9-11 millióra tehető.

Három hónappal később, miután Gunter Demnig letette - gerillaakciója során - azt a bizonyos félszáz botlatókövet Berlinben, derült fény arra bejelentés nyomán (nem új keletű: a feljelentgetéseket illetően Európa a legbuzgóbb kontinens volt mindig is; ne tudnánk?), mi is történt valójában. Önkormányzati bizottság "szállt ki" a helyszínekre, "jó, jó, de ezt és azt a követ tegyék kicsit errébb, arrább, itt el lehet csúszni, amott meg nem...". Akadékoskodás magas fokon. (Azért ez sem ismeretlen fogalom Közép-Kelet-Európában.) De végül csak legalizátlta a hivatal a "felejtés útjába állított" macskaköveket.

1997. Köln: Demnig úrnak valaki segített a várostól abban, hogy előadásokat tarthasson a botlatókövekről. Az ottani elhelyeztetési engedélyeztetés gépezetének fogaskerekébe azonban homokszem került. Egyetlenegy neonáci volt még akkor a kölni önkormányzatban; sorra-rendre megtorpedózta, hogy az áldozatok egykori lakhelye elé lerakhassák az emlékköveket. 2000-ben kapott zöld utat a projekt.

A sajtó Európa-szerte hírét vitte az emlékezés és az emlékeztetés e nem mindennapi nemes, szép módjának. Ausztriában 2007-ben tették le az első botlatóköveket, ugyanabban az esztendőben Magyarországon is megvolt a "premier". Hollandia igencsak nehezen úgymond állt kötélnek, ám miután egy város rábólintott, nyomban akadt követő: nyolcvanhárom...

"Igen örülök, hogy a fiatalok részéről borzasztóan nagy az érdeklődés" hangsúlyozta Gunter Demnig. "Egy gimnazista lány úgy fogalmazott a botlatókövekről, hogy azok nem azt jelentik, hogy elesünk bennük, hanem azt, hogy az agyunk meg a szívünk 'valahol' megáll. A hollandoknál generációs kérdés is az, hogy a történelmüket és a saját történetüket szeretnék megismerni; ki, mit tett annak idején? Hogyan jöhettek bizonyos dolgok létre?"

"Az ember automatikusan megáll egy botlatókőnél és elolvassa, mi van rajta; nem lehet kikerülni", hangsúlyozza Landwehr Klára, a budapesti KultUnio Alapítvány elnöke, aki a botlatóprojekt önkéntes magyarországi segítője. "Ez nagyon finom módja annak, hogy emlékezzünk, sose feledjünk. A Budapesti Geothe Intézet fiatalokból álló csapata elhatározta, hogy a magyar fővárosban tisztítja a réz emléktáblákat. Jó ebben a projektben közreműködni; bizony az elején még nehéz volt elfogadtatni. Külföldön is sokan ellenezték... Pedig ez egy misszió. S ha olyan partnerekre talál az ember, ez az élet más területeire is vonatkozik, akik tényleg pozitív gondolkodásúak, jobbat akarnak, akkor az szárnyakat ad. Ha pedig nehézség adódik, akkor meg tovább kell csinálni; csak azért is!"

Hazánk számos - mintegy másfél tucat - településén helyeztek már el botlatóköveket; Balatonfüredtől Kőszegig, Szegedtől Szombathelyig. Most "még csak" Európa tizennégy országában találhatók; "Itt lakott", "Hier wohnte"... Szeptemberig további három államban, Svájcban, Oroszországban, Franciaországban tesz le láttató, éreztető, gondolkodtató köveket a német képzőművész.

"Nobel-békedíjat érdemelne Gunter Demnig!", vetette fel Gordon Zsuzsa.
Sokunk szívéből szólt.

Spanyol vonatbaleset - Szent Jakab; El Camino - Vándorútjaink...

Idősebb Szent Jakab a védőszentje Spanyolországnak, a zarándokoknak, a kereskedőknek, a gyógyszerészeknek és a szatócsoknak is.

Ma - július huszonötödikén - van Szent Jakab apostolnak az ünnepe, akinek - hagyomány szerint - a földi maradványai (a IX. század óta) Santiago de Compostelában találhatók; a Galícia autonóm közösség fővárosa mellett történt az utóbbi negyed század legtragikusabb európai vonatbalesete szerdán, az ünnep előestéjén.

Eddigi információk: hetvenheten haltak meg, száznegyvennél is több a sérült...

Madridtól mintegy hatórás a vonatút Ferrol városáig, amely az Atlanti-óceán partján, a végzetes baleset helyszínétől - Santiago de Compostelától, ami Jeruzsálem és Róma után a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja - már csak úgy hetven kilométerre fekszik.

A szerelvény utasai közül a legtöbben a szülőhelyükre - az óceán partvidékére -  igyekeztek, hogy együtt tölthessék a mai ünnepet szeretteikkel.
A sors előrehozta a végállomást; az ünnep helyére gyászt és mérhetetlen fájdalmat satírozott.
Sokak számára maradt el örökre a találkozás a családtagokkal, a barátokkal - a nagy vízzel.

Jézus tanítványainak egyike volt az idősebb Jakab, aki az első volt az apostolok közül, aki vértanúságot szenvedett.
 "A Szent Jakab-út (El Camino) ősrégi zarándoklat, a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt.
Húsz éve az Unesco világörökségének része" (Wikipédia, a szabad enciklopédia).


Egyébiránt: július - Szent Jakab hava.
A legenda szerint, "ha július nem főz, szeptember nem eszik; tehát a júliusi szárazság szeptemberi ínséget jelent". S "ha július huszonötödikén délelőtt felhős az ég, akkor a tél első felében, ha pedig délután, akkor meg a tél utolján lesz tartós havazás"... "E hiedelmet valószínűleg Jakab fehér lova ihlette." (Balogh Júlia Szent Mihály havától Kisasszony haváig -  Novadat Bt. Győr, 1996)

Szent Jakab levelét (Jak 2,17) nem sűrűn emlegetik mostanság: "Tett nélkül a hit nem élő";
"Ugyanúgy a hit is, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog".


"...Nem tudhatod, meddig élsz, s lesz-e egyáltalán időd eljutni utad végcéljához... Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy." (Márai Sándor)

A betyárját, álljunk neki!

Amíg virágzott a gaz a hátsó kertben, addig még úgy-ahogy szép is volt. De amikor fölmagzott, akkorra nyomasztóvá vált. Slendriánságot sugallt.
A pajta oldalán lógó kaszához idén csak kétszer nyúlt a gazda, amikor átvitte a szomszédba kikalapáltatni, illetve amikor visszahelyezte.
Színházi előadásokon a falon függő puska előbb-utóbb el szokott sülni (a dramaturgia - az élet? - már csak ilyen).
Ez a kasza azonban nem moccant.
Aztán csak-csak megtörtént a "drámai" fordulat; a "betyárját, álljunk neki!" jeligével.
Egészen ügyesen haladt a csámpázással (így is nevezik a kaszálást); miközben jó szívvel gondolt a néhai szomszédokra, akik egykor megtanították e tudományra.
                                                                                               (szp - Vas Népe, Jó reggelt!)

Magyarok - hová s hogyan tovább?

Oscar-díjra jelölték anno Fábri Zoltán (1917-1994; háromszoros Kossuth-díjas rendező) Magyarok című filmjét, amelynek az ősbemutatója pontosan harmincöt esztendeje volt. A napokban vetítette az egyik tévécsatorna.
Nem lehet(ett) csak bele-belenézni, hamar odaláncolta (-láncolja) az embert a fotelhoz.
1943-ban, azaz sötét, komor korban játszódik a Balázs József író regényéből készült alkotás.
Egy kis faluból dolgozni indul egy maroknyi csapat Németországba, egy birtokra, merthogy az ottaniak a fronton vannak...Valakiknek el kell végezniük a paraszti munkát. Jó pénzért - kínnal és keservvel.

Ne legyenek soha többé olyan szörnyű idők, mint a negyvenes évek tájékán voltak!
A film főhősének fogalma sincs, miféle borzalmak történnek körülötte, a szűkebb-tágabb világban; de aztán nincs mese, érzékeli az iszonyatos embertelenséget; utóbb meg ő magát is, hiszen nincs kivétel, "bedarálja" a történelem...

Útrakelni ma sem könnyű.
Aki próbálta, próbálja, tudja. Aki (még) nem; sejti. Ez is nehéz kenyér.
Ámbár meglehet: az itthoninál nem nehezebb...
És, hát ki ne tudná: a kényszer nagy úr.
No, meg a távlatok, a perspektíva, a boldogulás lehetősége, a szárnyalás - meg a: "tényleg rám van szükség" érzése- csuda boldogító dolgok ám!

Munka nélkül vegetálni, pályázatokat készíteni, küldeni tíz, húsz, száz... helyre; választ egyetlenegyszer sem kapni; persze, hogy jár az agy: hová kéne ki-, elvándorolni?
Uzsgyi!
Hát, persze, mennyi mindent kell mérlegelni...

Fábri Zoltán filmrendező egyszer azt mondta. "...akár egyetlenegy ember is lehet a történelem főszereplője, még akkor is, ha történetesen nem ismeri az ábécét".
Ergo: a saját felelősségünk át nem ruházható!

A mi életfilmünk főszereplője - természetesen - mi magunk vagyunk.
Hogy milyen a viszonyunk a rendezővel, a stáb többi tagjával...
Mindenekelőtt: önmagunkkal?

A Magyarok című filmben ekképpen beszélgetnek:
"- Mire kíváncsi maga?
-... magamra meg a körülöttem élőkre... Az emberek közt akkora szakadék van, mint amilyen messze van az ég meg a föld."

Fábri rendezte A Pál utcai fiúkat (1969) is, amit szintén jelöltek Oscarra.
Nemecsek Ernőről, a történet főszereplőjéről ki ne halott volna még?
Példaképpé nemesedett.
Azt (is) erősítheti bennünk, hogy tisztesség, becsület mindenekfölött. A többi...
Hogy - itt és most - nem ez a trendi?

Bizony jó lenne erre (naiv óhaj?) a XXI. század elején - Kelet-Közép-Európában is - rácáfolni, végre-valahára!

A Magyarok főhősnője igen-igen nagyot sóhajt:
"Egyszer még talán könnyebben is élhetünk".

Úgy legyen!

Útravaló pogácsánk: verspályázat - augusztus huszadikáig lehet "kisütni"

Verspályázatot hirdet a szeptemberi pogácsasütő verseny alkalmából a Haraszti Hetvenkedések szervező bizottsága (Vas megye, Harasztifalu). A téma: a pogácsa. Nevezni augusztus 20-ig lehet.

A pogácsa, mint útravaló, továbbá mint vendégváró falat, a magyar paraszti konyha egyik, sokféle változatban készíthető remeke a témája annak a nyilvános verspályázatnak, amelyet a XII. Haraszti Hetvenkedések - pogácsasütő verseny - alkalmából először írnak ki a harasztifalui szervezők. A legkiválóbb, legtalálóbb, legfrappánsabb költemények elhangzanak szeptember első szombatján (hetedikén) a Haraszti Hetvenkedések színpadán (kívánságra akár szerzőik előadásában); utóbb a zsűri gondoskodik róla, hogy azokat a még szélesebb közvélemény is megismerhesse.
Bárki, bárhonnan pályázhat a jelképpé nemesült, a XIV. században eredetileg hamuban-parázsban sütött lepénykenyér (pogácsakenyér) kapcsán írandó (avagy már meglévő) saját költeményével.
Ki ne tudná, hogy a hosszabb-rövidebb portyára induló szegény vándornak - leánynak, legénynek - "hamuban sült" pogácsát rakott a tarisznyájába az édesanyja. Ez bátorítást, féltő szeretetet, gondoskodást, de egyben a megújulás vágyát, reményét is kifejezte, valamint azt: hazavárunk. És persze soha ne felejtsd el, képletesen szólva, hogy honnan indultál el.
Mostanság, a modern kori vándorlás, a hazai, avagy a külhoni életkezdés, a továbbtanulás, a munkába állás előtt sem baj, ha a tarsolyban meglapul egy-egy apró, kerekded "emlékkő".

Ballagó diákok - kisebbek és nagyobbak - szütyőjébe is ez kerül(t); egy-egy szem vörösesbarna, négyzethálósan rovátkolt apró péksütemény. Élményidézőnek,s hogy kiben-kiben csiholja - évtizedek elmúltával is - a diáktársak és a pedagógusok szeretet-tüzét, úgymond ébren tartsa az alma materhez való ragaszkodást.
S nem utolsósorban a kerekded leveles, vagy omlós szerkezetű étek a vendéglátás örömét - a másik s egymás megbecsülését - is jelképezi. Alighanem manapság erre vagyunk a leginkább "kiéhezve".

A magyar konyhamesterek, -művészek találékonyságára is ráirányíthatják a figyelmet a pályaművek, hiszen a legleleményesebb változatokban készítenek pogácsát; tepertő, (sertés)zsíros, vajas, krumlis, sajtos, túrós, kapros, hajdinás, tökmagos... Továbbá sonkás, kolbászos változatok ismeretesek. )Aztán mákos, mézes - ízlés kérdése...)
Mindezeket sem lenne haszontalan "megénekelniük" a harasztifalui versversenyre pályázni szándékozó XXI. századi - rím- és szófaragó - poétáknak.

Két kategóriában hirdetünk győzteseket a hetvenkedéseken. A fiatalabb generációkéban (15 éves korig), illetve a már többet tapasztalt "korosabbakéban" (99 éves korig). A pályázatra augusztus 20-ig várjuk a verseket a szenko@t-online.hu-ra, valamint a következő postacímre: 9784 Harasztifalu, Fő utca 82. Kérjük a borítékra ráírni: "Pogácsa".



Máris megérkezett az első rigmus a kisiskolás Francsics Fruzsinától (Harasztifalu):
"Sütöttem pogácsát,
kihűlt a kemence,
hoztam volna Nektek,
de megette a Bence!"

Fruzsikánk! Köszönjük szépen!

Karrier külföldön (is), avagy Ferrari Violetta példája - 2x2 néha 5

Budaörsi otthonában látogattuk meg Ferrari Violettát.
Csendesen telnek a színművésznő napjai.
A szemei fényesen ragyognak most is.
Csodálatos jelenség.

Nagy (idő)utazást tettünk - ezúttal is.

Egy ország Vilcsikéje volt évtizednyi ideig, 1956-ig. Major Tamás kedvence volt a Nemzeti Színházban. Filmjeit napjainkban is havonta sugározzák a tévéadók: Dalolva szép az élet (1950), Civil a pályán (1951), Föltámadott a tenger (1953), 2x2 néha 5 (1954), Különös ismertetőjel, Gázolás (mindkettő 1955)...
Farkas-Ratkó-díj (1952), Jászai Mari-díj (1955).
Három(!) évesen lépett először színpadra a Hódmezővásárhelyen született magyar-olasz kislány a városi teátrumban. A hattagú család - három bátyja volt: Stefano, Dante László, János - fenntartásához immár ő is hozzá tudott járulni. "Olyan szegények voltunk, mint a templom egerei."
A következő ötvenkét esztendőt szinte folyamatosan színházban, illetve film-, később tévéstúdiókban töltötte. Tizenkét éves korában a plakátokon az ő nevével hirdették az előadásokat. 1945-ben - tizenöt évesen - felvételizett a Színművészeti Akadémiára. 1949-től a Nemzeti Színház vezető színésznője.
Bajor Gizi őt tekintette utódjának, Tolnay Klári így beszélt róla: "Azt hiszem, zseni".
1956. október 23-án kiállt a nemzeti színházi öltözőjének ablakába, és teli torokból üvöltötte - Major Tamásra utalva -: "Azt vigyétek, azt a kopaszt!". Káderlapokat hozott el második férjével a minisztériumból, így a forradalom leverésekor nem volt más választása (akkor legalábbis azt hitte), mint elhagyni az országot.
Rövid bécsi tartózkodást követően - ahová '56 karácsonyán édesanyja vitte utánuk alig öt hónapos csecsemőjüket - Németországban telepedtek le. Vilcsike (ekkor még) egyetlenegy szót sem tudott németül.
1958-ban magyar akcentussal beszélő lány megformálásával robbant be a köztudatba, történetesen a darab szerint egy hódmezővásárhelyi fruskát kellett alakítania... Következett egy süketnéma lány szerepe a televízióban, s ennek alapján(!) kérték fel az Irma, te édes! musical címszerepére. Aztán nem volt megállás; meghódította egész Németországot, utóbb Ausztriát is. Eljátszhatta a Caesar és Cleopatra női főszerepét Berlinben. Amúgy "Kleopátra" nagy monológjával felvételizett anno a budapesti színiakadémiára...
1963-ban megszületett a második fia, majd' tíz évvel később elvált.
Gordon Zsuzsa - érdemes, kétszeres Jászai Mari-díjas művész - a mai napig a legjobb barátnője. Egyszer Bécsben megnézte Vilcsikét, s majd' elakadt a szava: "Aki nem tudja, hogy magyar anyanyelvű, annak az lehet a meggyőződése, hogy a legtökéletesebben beszélő német ajkú színésznő!". S még itthon tapasztalhatta:  "Nála önzetlenebb kollégát soha nem ismertem".
Vilcsike 1985-ig "rótta köreit"; kifulladásig. Pánikbeteg lett. Tíz esztendő kellett a gyógyulásig, de már soha többé nem vállalt szerepet.
A kilencvenes évek derekán települt haza, majd mégis Münchenbe kívánkozott vissza; utóbb végleg otthonra lelt Budaörsön, ahol díszpolgári címet kapott.
Ferrari Violetta életpályájával azt is bizonyítja: ha valaki valamit nagyon-nagyon akar, akkor azt meg tudja valósítani. Csak azért is.

A 2x2 néha 5-ben Kerekes András (Zenthe Ferenc) ekképpen vélekedik: "Az igazi repülős nem ismer akadályt". Nagy szocreál mese - filmoperett amúgy a műfaji megjelölés - ez a csaknem hat évtizede készült film. És mégis, van valami különleges bája. A tüneményes Ferrari Violettától, a csupa jót sugárzó Zenthe Ferencig. Hegyi Barnabás "élő"  fotográfiáitól; még a műtermiekéig is. Meg a többiektől: Kiss Manyi, Solti Bertalan, Makláry Zoltán, Kállai Ferenc, Kazal László. Továbbá: Szabó Sándor; Vilcsikéék történetesen vele és a feleségével egy kocsiban hagyták el az országot a forradalom leverése után. Aranyos és milyen csinos-vonzó Gyurkovics Zsuzsa is a 2x2...-ben. Jó látni Kovács Károlyt, Szepesi Györgyöt - önmagát "hozza" rádiós riporterként (néhány nappal ezelőtt telefonált Vilcsikééknek, annak apropóján, hogy egy filmjét vetítette valamelyik csatorna) -, iskolaszolgaként bűbájos Peti Sándor, villanásnyi időre fölbukkan a drága-kesernyés Kibédi Ervin.

S még valami 1951-ből: Ferrari Violetta Soós Imrével - aki halálosan (ezt, tragédia, szó szerint kell érteni) szerelmes volt belé - énekli a Hej halászok, halászokat. Vilcsike a felvétel elején így szól: "Milyen szép a Balaton!". Soós Imre (akit ő a barátjának tekintett): "Nézz körül jobban; milyen szép a világ!".
Akkor és ott így is érezhette a színészfenomén. Utóbb pedig...

Drága Vilcsike!
A közönség szeretetét, ugye, érezni lehet most is!

Szóval: vannak dolgok, amikről nem beszélünk; hallgatunk.
Mert így való, mert így korrekt.
S mérhetetlenül nagyokat sóhajtunk.
De, nincs igazság. Nincs!
Fogjuk egymás kezét; még picurka erőt is érezni a szorításban.
A szemben még mindig ott a csillogás, valamiféle mosoly is az arcra rajzolódik.
De közben nagyon fáj.
Búcsúzáskor nedvesség-csillámok...

Ferrari Violetta Fényes Szabolcs Melletted nincsenek hétköznapok című dalát is énekelte anno:
"...amit a szíved adott, az maga a boldogság."

Ez, csak ez marad(jon) meg!

Utcára kerül Benkő Sándor, a nagydíjas fotós

"Ha valamit csinál az ember, azt vagy tegye szívvel-lélekkel, a tőle telhető legjobban, vagy inkább hagyja abba." A mai napig ezt vallja Benkő Sándor fotós, aki  "Az év fotóriportere" címet - egyben a Magyar Sajtófotó pályázat nagydíját - 2003-ban érdemelte ki Utolsó nap a tűzősoron című sorozatával.
Harminc éve van a pályán, egyik alapítója és a képszerkesztője volt a Tér-Kép című független nyugat-dunántúli hetilapnak, amelynek próbaszáma 1988. december 19-én jelent meg.
Utóbb több mint húsz esztendeig - mostanáig - vezette a Vas Népe fotórovatát. A munkáltatója, a Pannon Lapok Társasága fölmond neki; emblematikus képei nélkül a vasi megyei lap már nem lesz, mert már nem lehet olyan, mint eddig volt. Egy korszak - fájdalom! - lezárulni látszik. Hacsak nem valami fatális félreértésről van szó. (Az abszurd magyar létben minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet; Örkény István után - szabadon...)

Képeinek zöme sorsokról mesél - írtam az egyik tárlata kapcsán (Budapest, Mai Manó Ház, 2004.); amúgy kiállításainak se szeri, se száma.
Benkő Sándor művei élet-történetek egy-egy kockába sűrítve. Látunk valamit, pontosabban valakit, akiről megsejteti velünk a fotográfus, milyen az élete. Mi mindenen mehetett át. Milyen a jelene, mennyire reménytelen a jövője.
A kiszolgáltatott ember fájdalma "beszél" képeinek jelentős részéről. Átjárja őket a fotós humánuma, ami korántsem jelenti azt, hogy szépítene. Nem. "Csak" velük van. Hogy mi is velük lehessünk. Nem részvétből. Hanem hogy tudjuk: az élet sokszor kegyetlenül nehéz. Bele is lehet borzongani. Miközben meg is lehet szeretni azokat, akik méltósággal viselik a sorsukat. Ki tudná megmondani, hogy akkor miért adnak mégis erőt? Talán mert az áramkörök tényleg létrejönnek, új minőség születik. Félve mondom, de biztosan tudom, s valahogy így nevezik: művészet.
Tudathasadásos állapot kint is lenni, bent is lenni. Azonosulni a témával, miközben azt madártávlatból is fürkészni. A nagydíjas Utolsó nap a tűzősoron című sorozat a mezsgyén egyensúlyoz, ott vagyunk, és mégsem, miközben valamennyi kocka felkavarja a bensőnket. Nem csak azért, mert mi is bármikor úgy járhatunk, mint a tűzőnők: utcára kerülhetünk.
                                                                                                                                                           (szp)

Időutazás

Az illatok és az ízek rendszerint képesek arra, hogy újra és újra átélhessünk bizonyos, egykor megélt, megtapasztalt dolgokat. Már-már elfeledetteknek hitteket, a múlt batyujának mélyrétegeiben rejtezőket. S lám, egyszer csak megint a felszínre bukkannak. A szamóca történetesen remek "időfutár", már maga a megpillantása - mezei, erdei úton, árokparton, gaztanya mélyén - bizseregtető érzés; fel-felidéz emlékképeket. Leginkább a gyermekkorból. Igen, ott és akkor (is) majszoltuk önfeledten e csemegét. Csipegetjük most is. Viszünk haza tenyérben, pikszisben, édesedjen gyerkőcünk szájíze.

                                                                             (szp - Jó reggelt Vas megye! - Vas Népe, 2013 júliusa)


/A szájíz megkeseredéséről: miután az ember  fia leesik a lóról, ráesik a csuklójára, mentő, megyeszékhely egyetemi oktatókórháza. Összeillesztik a csuklót, gipszet tesznek rá. Másnap kontroll, ránézésre minden rendben. Újabb röntgen már nincs. Végleges gipsz, nyolc nap múlva várják vissza.
A Budapesten gyógyító - szakmai körökben magának rangot kivívó - amúgy sebész barát ránéz (vidéki otthonában) a felvételekre. Ingatja a fejét, itt valami nem stimmel...
Röntgenkontroll egy kis egészségügyi intézetben. Az asszisztensnőből kibuggyan: nagyon nincs jól...
A sebész: nincs mese, viszem magammal a gyereket Pestre...
Ott kiderül, hogy a véglegesnek szánt gipsz alatt nem illeszkednek rendesen a csukló csontjai... Vállig nem is kellett volna begipszelni a lurkót; ugyanis a könyökével - ami már sebesedik - semmi gond, mint azt korábban feltételezték (vajon mi alapján?).
Hármas szakmai konzílium: ha nyolc napig így maradt volna gipszben, lerohadt volna a gyerek keze...
Helyreillesztik - valóban oda, ahová kell - a csontokat. Nyitott gipsz. Folyamatos kontroll, három nap kórház.
Ideiglenes gipsszel haza.
Két nap múlva várják a fővárosban, hogy eldönthessék, hogyan tovább?
Valahol ez is egy bődületes időutazás.../

Nemzeti Színház - Budapest

Postai úton érkezett - megrendelésre - egy kiadvány, a címe: Nemzeti Színház 2008/2013

A következők is olvashatók benne (részletek):"Kedves Nézőnk! ... Mégis azt szeretném, ha tudná, igazán tudná, hogy ha Ön, Önök nincsenek velünk, nem tartanak velünk az úton az elmúlt öt évben, akkor semmi, de semmi sem sikerült volna. és ma nem egy igazán nyitott, szabad és magyar, valódi jelentéssel bíró nemzeti, európai Nemzeti Színháztól búcsúznánk el.
...
Alföldi Róbert
a Nemzeti Síznház főigazgatója 2008-2013"

"Kedves Néző!
...
Nem tudjuk eléggé megköszönni kitartó érdeklődését, támogatását szeretetét - Ön nélkül nem sikerült volna jó színházat csinálnunk. Hiszen ez volt a cél: izgalmas, korszerű, nyitott, integráló, a párbeszédre mindig készen álló Nemzeti Színházat teremteni és hatni. Hatni a világra, ami körülvesz minket, hatni a közgondolkodásra, közérzetünkre. Tisztelni az embert, a gondolkodás, a véleménynyilvánítás, az alkotás szabadságát.
...
Gálos Orsolya
kommunikációs vezető
Nemzeti Színház 2008-2013"
(Kiadja - Nemzeti Színház Nonprofit Zrt.)


Elektronikus úton érkezett az a hírlevél, amely a Nemzeti Színház 2013/2014-es évadtervéről tudósít.

"Nagyszínpadi bemutatók:
Tamási Áron Vitéz lélek (2013. szeptember 27.)
Paul Claudel - Arthur Honegger Johanna a máglyán (2013. november 29.)
William Shakespeare Ahogy tetszik (2014. február 7.)
Petőfi Sándor János vitéz (2014. március 7.)
Witold Gombrowicz Operett (2014. május 16.)

Gobbi Hilda Terem:
Ion Luca Caragiale Zűrzavaros éjszaka (2013. október 19.)
Pilinszky János KZ Oratórium (2014. január 27.)
Galambos Péter -Kovács Cohner Róbert Boldogságtöredék (2014. március 22.)
Weöres Sándor Psyché (2014. április 26.)

Kaszás Attila Terem:
Maxim Gorkij Éjjeli menedékhely (2014. június 8.)
...
Budapest, 2013. július 5.    
Nemzeti Színház"

Gordon Zsuzsa - József Attiláról, Jávor Pálról, Darvas Ivánról

A Budapesti tavasz (1955) Jutkájaként írta be magát a filmtörténetbe Gordon Zsuzsa érdemes művész, kétszeres Jászai-díjas. Szombaton ünnepeljük a születésnapját.
Sokszor beszégettünk, illetve beszélgetünk. A gondolatait, emlékezéseit idézve kívánunk neki jó egészséget, a Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig!

"Édesapám, dr. Gartner Pál ideg- és elmegyógyász professzor volt, rengeteg könyve jelent meg. József Attilával mint betegével volt kapcsolata. Adott dedikált verseskötetet édesapámnak, ma is megvan. Egyszer az ölébe ültetett, és akkor kérleltem. 'Tessék nekem elmondani a brumma, brumma, brummadzát!' Erre ő: 'Mondd te, mert szépen mondod!'. Kisgyerek voltam ugyan, ám mégis mély hangom volt. Mondtam. Így ismertem én József Attilát. Nagyon sok versét tudom, van is egy összeállításom, amit mindig szoktam mondani. Imádom a verseit."

"A Jávor Pált is jól ismerte apukám. Amikor gyerek voltam, elvitt a Nemzeti Színházba egy ifjúsági előadásra, aminek a Jávor volt a főszereplője. Bevitt az öltözőjébe, és én teljesen meg voltam hatva, hogy egy ilyen nagy színész... Később, amikor már színésznő lettem, és ő hazajött Amerikából, ahhoz a színházhoz (az Ifjúságiba, illetőleg a Petőfibe) szerződött, ahol én is voltam. Simor Zsuzsa, az igazgatónő behozta az öltözőbe, és mondom neki: 'Művész úr, mi ismerjük egymást, édesapám, dr. Gartner Pál gyerekként bevitt magához az öltözőbe'. Azt mondja a Jávor: 'Te voltál abban a gyönyörű szép, sötétkék bársonyruhában, fehér csipkegallérral nálam, az öltözőmben?'. Mondom, igen, és teljesen elájultam, hogy erre emlékszik. 'Nagyon szép kislány voltál!' Azt feleltem: 'Igen, most is az vagyok!'. Nevetett. Aztán odaszerződött, és sokat játszottam vele. Amikor először fellépett, egy Tabi László darab főszerepét játszotta, Mezei Mária volt a partnere, én másod női főszerepet játszottam. Valami olyasmit éltem át, amit még életemben soha. Hetekkel a premier előtt hosszú sorok kígyóztak a jegypénztár előtt (ez úgy a hatvanas évek elején lehetett). Amikor pedig bejött a színpadra, ilyet se azelőtt, se azóta nem hallottam, húszperces taps volt. Állva tapsolta a közönség. Őrjöngtek érte. Édes, aranyos volt.
Élete utolsó előadása előtt - már gyomorrákja volt - jégkockákat evett, mielőtt színpadra lépett. Hideg volt a keze, csont és bőr, nagyon sokat szenvedett... Onnan vitték be a kórházba, két hét múlva meghalt. Csodálatos színész volt! Évekkel később a rádióból valaki elküldte nekem az előadásról készült felvételt (Maugham A királyért című darabját játszottuk), és a megboldogult férjemmel meghallgattuk. Elképedtünk azon, hogy micsoda nagy színész. Akkor, a színpadon nem is vettem észre, hogy valójában mekkora is."

"Számomra Darvas Iván volt az egyetlen európai magyar színész. Kafka három novelláját dolgozta át későbbi, immár utolsó társulatomnál, a Radnótiban. Csodálatos, izgalmas próbák voltak vele. Egész életemben nagyon utáltam próbálni, nem tudom miért, csak játszani szerettem. De a Darvassal imádtam próbálni. A Metamorfózisban - átváltozásban - játszottam életem első anyaszerepét. Álattá változik a fiam, akit Simon Péter alakított; hasonló típusú színész, mint a Darvas, fiatal változatban. Iván tervezte, rajzolta meg neki az állatot, amivé válik. A filmgyár egyik részlege készítette el; bele kellett bújnia. Megérkezett az állat, amit kitettek a folyosóra, egy asztalra. Rosszul lettünk a félelemtől. Majd belebújt ez a kolléga, állattá változott, s négykézláb mászkált a színpadon. Dermesztő volt.
Másnap reggel öt órakor csöng a telefon a lakásomon, az Iván volt: 'Te, Zsuzsi, légy szíves, nyolcra gyere be, tízkor főpróba, közönség lesz, előtte valamit kell csinálni!'. Végigtelefonálta az egész társulatot hajnalban. Nyolcra bementünk. A Darvas megállt és kijelentette: 'Gyerekek! Én egy őrült vagyok. Nem lehet belebújni egy színésznek egy valamibe, mert színész szem nélkül nem színész, és szem nélkül játszani sem lehet. Úgyhogy ezt az egész állatot eldobjuk, a Péter egy fekete kezeslábas trikóban lesz, a karjáról fekete szőrök fognak lelógni. Nektek kell azt eljátszanotok, hogy ő egy állat. Szóval azt játsszátok el, hogy - arra gondoltok: ő az. S akkor állat lesz'.
Ez valami olyan csodálatos volt! Hogy ez az ember elismeri saját magáról, hogy amit addig elképzelt, az mégsem jó... Fantasztikus előadás, s életem egyik legjobb alakítása volt. Mert én tényleg állatnak láttam azt. Az Ivánnak ez a szuper agya, kultúrája!
Nagyon elsirattam, mert nagyon nagy vesztesége a magyar színjátszásnak."
                                                                                                                                                           (szp)

Ne adjuk fel!

Mindenkit az minősít, mit tesz le az asztalra. Milyen értékeket, amelyektől önmaga is több lesz, s amelyek a szűkebb-tágabb környezetében élőket is építik.
Eközben meg kell(ene) próbálni szívet és fejet cserélni, azaz mások érzéseit elfogadni, mások agyával gondolkodni. Kölcsönösen tisztelni egymást, nem lenézni, bedarálni, leigázni, megalázni a másikat.
S meg kellene tanulni, miután hibáztunk, azt mondani: bocs', tévedtem!
Egyre nehezebb - tollforgatónak - is lenni, mert a szavak többsége elkopott, frissítésre vár. Ám csak az igazi tettek lehelhetnek beléjük új életet.
De ne adjuk fel, higgyünk abban, hogy akár egy sajtóorgánum, avagy történetesen egy blog - több önmagánál. 
                                                                                                                                                           (szp)