2013. szeptember 25., szerda

Csomós Mari: Teremteni - Boldog születésnapot!

Ma ünnepeljük Csomós Mari színművésznő kerek születésnapját.
Kiérdemelte a Jászai-díjat (1973); érdemes művész (1978), Aase-díjas (1993).

1996-ban kapott Kossuth-díjat.
Abban az esztendőben beszélgettünk Vele budapesti otthonában.

- Négyéves korában Szerencsre költöztek - a Sárospatak melletti Vajdácskáról -, ahol később, harmadikos elemistaként fontos dolog történt Önnel.
- Akkor kaptam életem első szereplési lehetőségét. Egy mesét mondtam el társaimnak, s aztán nagy csend lett az osztályban... Utána gyakran kellett nekem olvasni a meséket. Persze sok minden más is érdekelt. A Rákóczi-várban lakott az egyik barátnőm, a Szabados Irénke. Vele nagyon sokat barangoltam, kazamataszerű rejtekhelyeink voltak, amelyekről csak mi tudtunk. A három fiútestvérem pedig mindig futballmeccsekre járt - bizony engem fiúsítottak -, én meg utánuk lógtam. Szegény apán is szerette a focimeccseket.

- Ugorjunk nagyot az időben. Vidéki lányként hogy érezte magát a budapesti színművészeti főiskolán?
- Nagyon gátlásos gyereklány voltam. Abban az időben kellet felfedeznem egy nagyvárost a maga hatalmas házaival, gyönyörűségeivel, csúnyaságaival együtt. A főiskola általában menedéknek számít, de amikor az ember annyira érzékeny, szorongásokkal teli, akkor nem mindig mámor...

- "Inaséveit" Veszprémben töltötte, amikor mondta Önnek Horváth Jenő rendező, hogy 'két ember között mindig harc van, hagyjuk a szentimentális lelkünket". Ez tényleg így van?
- Igen. Egy életre meg kellett jegyeznem. S ez nemcsak drámai értelemben, a színpadon van így, hanem a többi kapcsolatunkra is vonatkozik. Hiszen mindig akarunk valamit a másiktól, vagy legalábbis szeretnénk. Úgy gondolom, hogy a szeretetért és a barátságért ugyanúgy meg kell harcolni. A másik - a szó jó értelében - ugyanúgy ellenfél a legnagyobb szeretet kellős közepén is. Akiért harcolni kell.

- Egyszer azt nyilatkozta: "Természetes, hogy valakinek mélypontjai is vannak, ilyenkor azon kell gondolkodni, hogy ezeket miként lehet beépíteni a munkába".
- Úgy gondolom, hogy ezt talán nem is tudatosan építi be az ember, hanem azok a dolgok, amelyeken nap mint nap keresztülmegyünk, azok beépülnek a szerepbe. Nem lehetek, s nem is vagyok kívülálló....

 - Gothár Péter így jellemezte Önt: "Ritka ember, az egész lényét sugározza, munkára, tehetségre kényszeríti a környezetét". Erre Ön így reagált: "Súlyos dicséret.".
- Valóban az. Nem tudom, hogy ez menyire kényszerítés nálam. Én tényleg adom magam, de tessék tőlem kívánni, hogy adjam. Tessék visszajelezni, segíteni, inspirálni engem is.
- A nagy elődök mire inspirálják?
- Szerencsém volt, hogy a pályám során nézhettem őket, s rengeteget tanulhattam tőlük; a színészetnek az etikáját is, amit nemigen tanítanak. Például Makay Margit; bement a Nemzetibe, fölvette a jelmezét, s az előadás kezdetéig nem ült le, nehogy meggyűrődjön... Én például, ha tehetem, elég korán, öt, fél hat körül szoktam bemenni a színházba. S akkor mindig nevetünk - van még néhány ilyen színész -, egymásra nézünk, s mondjuk: bizony, a régi iskola. Mert mi még láttunk olyan nagy színészeket, akiktől megtanultuk, hogy kell elkezdeni a színházat magába szívnia az embernek. Major Tamás, Gobbi Hilda, Máthé Erzsi, Horváth Józsi bácsi...
- Ön az otthonában mindössze egy színészképet tett ki, s azon Dajka Margit látható. Ennek nem akármilyen jelentősége lehet...
- Megismételhetetlen, egyszeri csoda volt. Mindent magas szinten játszott. Nem tudok róla többet beszélni.

- Kortársai mit szóltak a Kossuth-díjához, amelyről Ön azt mondta, hogy "soha nem jöhet velem, ha dolgozni megyek"...
- Az egyik kollégám, akivel régóta nem találkoztunk, mondta egyik nap, hogy úgy gondolja, ez nagyon nyomasztó lehet. Én erre megkérdeztem tőle: miről beszélsz? Nem mint Kossuth-díjas szállok fel a trolira (nagyot nevet), s nem mint Kossuth-díjas megyek be a színházba. Az gyönyörű dolog, hogyha elérünk valamit, s azt érezzük, elismerik. Annak csak örülni lehet. De helyettem a díj nem fog bemenni a színpadra, nem fog szerepelni. A vasajtón túl nincs semmi, csak a szerep, csak a partnerek. S a közönség lent nem arra kíváncsi, milyen díjam van, hanem arra, hogy aznap este mit tudok teremteni. Nemcsak a díjat, hanem az esetleg rám törő depressziómat is itthon kell hagyni. A munka szerintem az egyetlen leghatásosabb módja a depresszió oldásának.
- Nemrégiben játszotta a Csongor és Tündében Mirigyet, amelyről így vélekedett: "Nehéz munka volt, de így lett hozzá közöm".
- Így már felelős vagyok érte, és persze a többiekért is. S ha a Nem félünk a farkastólt játsszuk a Radnótiban, és ennek sikere van, már a siker maga is kötelez. Az az ember, aki oda beül, azért jön, mert azt a jót akarja látni, amiről ő hallott. Akkor én nem tehetem meg vele, hogy rosszul csinálom.


Drága Művésznő!
A Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig!








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése