2013. augusztus 18., vasárnap

Rátalálni önmagunkra az időben - Mallorca

Cseresznyét, barackot szedni jobb-e vagy narancsot, citromot? Nézőpont kérdése. Akinek egyik adatik meg, az – meglehet - a másik után vágyik. És fordítva. Ilyenek (is) vagyunk.
Mallorca magyar megyényi mediterránium. Még inkább oranzs- és citromsziget. Barcelonától úgy kétszázötven kilométerre fekszik nagyjából keleti irányban. Minden vetületből áttekinthető manapság a Baleár-szigetek központja, természetesen; a világhálón keresztül ránk zúduló adatdömping csak egy dologra vár (ebben az esetben is): szelektálásra.
Merrefelé vágyik a lélek fizikai kabátjában, még inkább valójában is? Hogy azután a vándor bizonyos dolgokat talán másképpen érzelmezzen, más nézőpontokból figyelje, fürkéssze saját magát is. Mikre hangolódna rá leginkább; mik azok, amiket mellőzne, mert azokat az impulzusokat – avagy a hasonlóakat – itthon sem szereti.
Útikalauzból persze nem baj, ha több is van a hátizsákban; nyilván vannak, akik kedvelik a fakultatív programokat, mások sem idegenkednének tőle, ha nem éreznék zsebmetszésnek az értük kért díjszedést. Másrészt meg sokkal, de sokkal izgalmasabb meg persze olcsóbb is, ha helyi buszokkal kacsázzuk körbe az ismeretlenből – jó esetben szinte pillanatok alatt - baráttá váló mikro térséget.
S aztán egyszer, kétszer, háromszor (soha nem lehet elég a jóból! – a rossztól elég hamar megcsömörlünk, ki ne tudná? – legalábbis aki még nem felejtette el) rábukkanhatunk olyan zseni elődök nyomára, akik persze bárhol a világon hatással lehetnek (s bizony vannak is) ránk. Ám mégis ott sétálgatni, nézelődni, merengeni, ahol valaha ők maguk is jártak, éltek, időztek, az azért más. Még ha nem is ugyanabban az évszakban bolyongtak errefelé, mint mi. Hanem történetesen télen. Az egyikük cidrizett. Igen-igen. Főleg akkor kapott hideglelést, amikor három orvos is váltig állította, hogy reménytelen esetről van szó (tüdőbaj), közel a halál kapuja. Hát persze, hogy a tudorokat a pokolba kívánta a páciens. És neki volt igaza. De bökjük ki végre a csodaember (akit amúgy valóban csodagyerekként tartottak anno számon): Chopin (1810-1849).
1838. november 8-án – te jó ég, 175 esztendővel ezelőtt!– érkezett Palma de Mallorcára (Barcelonából) galambocskájával, George Sand - lányneve: Aurore Dupin - írónővel. (Ez a tubica sok mindenről híres-hírhedt volt, nem utolsósorban arról is, és ez ugyan nem a pletykálkodás helye, de ne hallgassuk azért el: számtalan neves kortársának, Balzacnak, Lisztnek,  Flaubertnek, Heinének, Stendhalnak, eccetera, eccetera – az ágyában „tollászkodott”. Na, ja.)
Itt s 1939. február 13-ig, (szinte) egészen bizonyosan, hű volt (aktuális) kedveséhez. A szigetről Egy tél Mallorcán című könyvében így ír Sand: „Ez a legszebb hely, ahol valaha is éltem.” Három hónap nem nagy „tétel”, ráadásul gyakran eleredtek az ég csatornái; nyolc nap meg aztán tényleg nyúlfarknyi, de bízvást állíthatjuk: nem jelent különösebb erőfeszítést azonosulni e vélekedésével. Abszurd helyzet persze, hogy végül majdnem úgy menekültek el, mert kivételesen hideg volt, ráadásul a helybeliek nem rejtették véka alá, hogy nincs ínyükre Sand férfias viselkedése (az emancipáció egyik élharcosa volt) meg a bagózása sem. A valldemossai kolostor ráadásul annyira nyirkos volt, hogy valósággal – ahogyan azt mondani szokták volt - Chopin csontjáig hatolt. El lehet képzelni, főleg a legutóbbi telünk után. Hát: iszkiri! Alkotásra azért futotta az ott-lét idején is. Mallorcai leghíresebb műve: a Desz-dúr prelűd, avagy amiként Sand elnevezte: az Esőcsepp.
Joan Miró katalán képzőművész-óriás harminchét esztendőt töltött itt; 1983-ban halt meg, kilencvenéves korában. Erősen érződik ma is a jelenléte (múzeum, szoborpark, alapítvány); nem mellékesen szinte mindenét Palmára (Mallorca fővárosára) hagyta. Legendás e kijelentése: „Én nem találok ki semmit, én mindenre rátalálok”.
Harminckilenc évig élt Mallorcán Robert Graves (1895-1985), angol költő, író. Alkotó-, egyben lakóháza – a sziget egyik „csúcshelye” - ma mindenki előtt nyitott. A lélegzet meg-megakad. Valami olyan óriási értéke az emberiségnek Graves, amit halandó nem igazán tud fölmérni. Legfeljebb valamicskét sejthetünk meg belőle, miközben a konyháját, a tányérjait, a fűszereit, az írógépét, a könyvtárát, a „frissen” vasalt ingeit (43-asat viselt), a kerékpárját vizitáljuk. Járt nála a mi Devecseri Gáborunk (költő, író, műfordító, klasszika-filológus – 1917-1971; Homérosz-fordításért kapott Kossuth-díjat, megzenésített Állatkerti útmutatóját alighanem mindenki ismeri, szereti). Találkozásuk első napján alaposan összevesztek; évekre szóló barátság szövődött közöttük.
S más műfaj: Agatha Christie (1891-1976). Utólag esik le a tantusz (sebaj!) a barangolónak, hogy itt játszódik az egyik Poirot-regény, A Pollensa-öböl (forrás: Novák Barna Mallorca – Magyar Szemmel sorozat, 2004).  A krimiírás fejedelemasszonya 1929-ben időzött errefelé. Az édes-drága jó Poirot épp egy minapi tévés epizódban hordott le egy kissé figyelmetlen hordárt, valahogy így: „maga nem méltóképpen gyakorolja a hivatását”. Hát, előfordul ez így a földkerekség bármelyik szögletében.

És még mi minden (egyéb is) Mallorca! Vasárnapi szentmise Palma katedrálisában. „A szentély feletti szép rózsaablak állítólag a legnagyobb a világon, átmérője 13,3 méter.” (Tum Burns Mallorca – Cartographia, Budapest, 1994). Formentor félsziget, a szárazföld legészakibb pontja. A hajtű kanyarok okozta izzadtságcseppeket „letörli” a látvány. Sóllerbe vonatozni a „C-vitamin expressz”-szen; alagutak, narancs- és citromligetek… Valahol mindig éppen ekkor szüretelnek. Nekünk a cseresznye, a barack, a mallorcaiaknak a citrusfélék adattak meg. Lehet, hogy így van jól?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése