Örökös. Méltóvá vált édesapja életfelfogásához,
hivatásszeretetéhez, szakmai kvalitásaihoz. Luka Enikő csaknem évtizednyi ideje
vette át elhunyt édesapja szőlőjének és borospincéjének gondozását a Sopron
melletti Fertőrákoson. Luka József odafentről elégedetten, megnyugvással
szemlélheti, hogy leánya kifogástalanul törődik a reá maradt hagyatékkal.
„A bor berontott az életembe. Rengeteg ismerőst adott. Csomó
csodára és olyan tulajdonságra világított rá, amiben korábban nem biztos, hogy
hittem”, meséli Luka Enikő, miközben egész lénye ragyog. Nem elégedettséget,
inkább kiegyensúlyozottságot, egészséges magabiztosságot, talán így is
nevezhető: boldogságot sugall.
„Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mosolyogva és egyenes
háttal csináltam végig. A borkóstolóimon el is szoktam mondani, hogy a
borászatot valahogy el kellett indítani, vagy folytatni kellett – mindegy,
hogyan fejezem ki magam - apu halála után. S csak azokon az embereken múlik, akik
fogékonyak erre a történetre, hogy ezt tudom-e folytatni. Hogy megveszik-e ezt
a terméket, elfogadják-e. Vannak a világon nem csak két euró ötvenbe kerülő
borok, amik tömegtermékek. Értékelik-e azt, amikor egy családnak az egész
történetéről szól a borkészítés. És ez, azt hiszem, bevált. Amúgy meg gyakran
mondogattam magamban, hogy nagyon-nagyon borzalmas ez a világ; mert annak és
tényleg annak láttam, s látom néha ma is.
Naponta úgy tízszer maghaltam, s aztán utána megszokásból is
meghaltam... Igazából akármi rossz történt velem, összeomlottam, de összeszedtem
magam, és újra kezdtem az egészet. A legnehezebb az volt, hogy szembe kellett
nézni azzal a ténnyel, hogy az apu már nincs. S hogyha én nem megyek ki a
szőlőbe, akkor annak vége. Ugyanúgy a borok is tönkremennek. Ez egy körforgás.
A szőlőből az év egyetlen hónapján, szinte napján sem lehet ’kilépni’. Nem
lehet azt mondani, hogy, teszem azt, április elején abba lehet hagyni. Soha nem
lehet. Mert amikor azt hisszük, hogy az egyik munkát befejeztük, akkor már
kezdődik a másik. Ha valaki ezt a hivatást választja, annak ezt tudnia kell. Ez
olyan, mint hogyha egy kutyát etetünk tíz évig, majd utána úgy döntünk, hogy
most már nem kap több ételt.
Amikor az embernek azt mondják, hogy le kell fejteni tíz
hordó bort, s közben még a zöldszüretet is el kell végezni valamelyik szőlőben,
s mindez egy hét múlva legyen kész; nem tudtam elképzelni, mi, hogyan lesz.
Akkor tanultam meg azt az alapvető, jó kis életfilozófiát, hogy teljesen
mindegy, mi a feladat: el kell kezdeni. Annyit megcsinálni, amennyi az erőmből
futja, aztán holnap folytatni tovább. Történetesen így kellett először beállni
az egyhektáros szőlőbe, ahol ötvenegy sor van. Beálltam az elsőbe és két hét
múlva értem az utolsó végére. Előtte soha nem tudtam, hogy az ilyesmi igazából
mit is jelent; amit apu nap, mint nap csinált. Mi csak azt láttuk, hogy elmegy,
aztán valamikor hazajön. Meg, hogy fáradt. Még tőle, majd utána az osztrák
tanácsadónktól tanultam meg három alapvető fogalmat: a precizitást, a
tisztaságot, a szorgalmat. Ha ez a három dolog az élet minden területén
működne, akkor szerintem minden sokkal jobb lenne. Persze mindent lehet tisztán
tartani így is, úgy is. Van egy nagyon kedves barátom, aki - a ház, illetve a
pince építésénél a műszaki ellenőr volt - egyszerű falusiasan szólva
kifejtette, hogy háromféle kőműves van: „illen”, „ollan” meg „amollan”. És
ebben annyi igazság van. Ez azt jelenti, hogy nem ismerek pardont. Ha
tisztaságról beszélünk, akkor négykézláb, kiskefével végigsúroljuk a lefolyót.
Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem lesz olyan illat, mint amilyet szeretnék.”
Illetve, amilyet a bor szeretne… - jegyezzük meg halkan.
„Pontosan. Vagy hogyha süt a nap, és negyven fok van, akkor
én nem mondom azt, hogy juj, menekülök a nap elől. Fölveszünk egy
szalmakalapot, aztán megyünk tovább. Hogyha nem tisztítjuk meg az
oldalhajtásoktól a szőlőt, akkor vége. Nem lesz olyan termés, mint amit
szeretnénk. Vagy van mellettem is olyan ember, aki ezt szintén elhiszi, és úgy
csinálja, ahogyan kell, vagy pedig csak „amollan” lesz minden. Szerencsére az
osztrák tanácsadónk végtelenül türelmes. Ő is olyan típus, aki hisz a
csodákban, s azt gondolta, hogy ebből az egészből lesz majd valami. Aztán évek
multával vallotta be, hogy azért annyira nem hitt benne, de legalább próbálta
felém azt az érzést sugallni, hogy hisz abban, tudjuk folytatni azt, amit az
apu elkezdett… Tehát attól a három dologtól lesz jó a bor. Meg attól, hogy
pont, épp a miénk.
Fontos az is, s hiszek ebben, hogy a nőknek sokkal több
teret kellene adni; államigazgatási, önkormányzati, illetve minden szinten.
Mert ahol egy nő hatalmat kap… Egy női arc, jelenlét, kis női lélek pontosan
ahhoz kell, hogy gördülékenyen működjenek a dolgok. Az nem megy, ha elkezdek
üvölteni, már pedig követelem, hogy ez és ez történjen. Hanem olyan finom
lépésekkel éreztettem azokkal is, akik mellettem álltak, hogy legyetek szívesek,
segítsetek; ez egy iszonyúan nehéz munka, de ha mellém álltok, akkor majd
együtt sikerül. Egy dolog, hogy hónapokon keresztül én sem aludtam semmit. De a
végeredmény az lett, ami. És ennek örülök. Jó érzés.
A visszajelzés pedig csodálatos dolog, a nélkül nem működik
semmi. A gyerekeknek az iskolában is igenis fontos, hogy kapjanak piros pontot.
Ha van három piros pontjuk, akkor az egy fekete jobban fáj… Minálunk mondjuk öt
szuper jó elismerés volt, s akkor jött egy valami olyan, ami rosszul esett. Történetesen
esetleg az irigység okozta, ami néha tényleg testet ölt, és olyanokba is
belefúrja magát, akiktől az ember soha sem gondolná, nem várná.
A legnagyobb elismerés a franciaországi, 2004-es bordeaux-i
aranyérem. A 2002-es zweigeltünk nyerte a világ legnagyobb vörösborversenyén. Volt
olyan évjárat, olyan bor, ami nem, vagy nem úgy sikerült. Nem lehet állandóan
aranyérmes bort készíteni. De, ha ezüstérmet nyerünk - most már, sok év
tapasztalata után tudom -, az is nagy elismerés. Egyébként könnyen, igen egyszerűen
el lehet rontani a borokat. Már azt is megtapasztaltuk…”(Tüneményesen kacag.)
S merre, hogyan tovább?
„Olyan keretek között kell ezt folytatni, hogy ez örömet
okozzon. Ne csak nekem, hanem annak is, aki itt dolgozik mellettem. Most
gépesítettünk; én mindig, az utolsó filléremet is visszaraktam a borászatba. Tavaly
traktort, soralj tisztítót vettünk, most csonkázó gépet szeretnék vásárolni, és
szépen sorban… Kicsit könnyíteni szeretnénk a munkánkat, ugyanakkor mégsem lesz
ez által egy géppel művelt nagybirtok, mert erről szó nincsen.
A bor mellé talán érdemes lenne még valami más terméket
kitalálni, készíteni. De az is lehet, hogy egyszer csak leülök festeni, és
akkor az már elég lesz ahhoz, hogy azt mondjam: kiteljesedés, vagy hogy a
boldogságszint fokozása… Meg kellene ügyesen maradni ugyanilyen kicsinek, mint
amilyenek most vagyunk, s ezt az egészet ugyanígy kellene folytatni. Magas
szinten.”
(Szenkovits Péter - LABLINE folyóirat, I. évfolyam, I. szám – 2011)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése