2013. június 21., péntek

Downton Abbey II. – avagy mint kacsa a nokedlit

Még csak le se kell nyomni a torkunkon; habzsoljuk mi azt önként és dalolva. Már ha nézünk tévét. És miért is ne lennénk a rabjai? Kell a mákony. Azaz a sorozat.
Függőségünk határtalan. Átlagosan úgy négy-öt órát töltünk a bekapcsolt kultúrdoboz társaságában. Megy az agymosás és a szívlúgozás. Folyamatosan, folytonosan. Rutinból.
Csoda, hogy hovatovább már szinte nincs is egy önálló gondolatunk, ötletünk, elképzelésünk, épkézláb tervünk? Mindent kitalálnak helyettünk, megvalósítanak(?), persze értünk, s aztán két szék között – rendszerint – az anyaföldbe csapódunk.
Maximum a távkapcsolóért nyúlunk ki a gödörből; menteni, ami még menthető. Aztán újra és újra rá kell döbbennünk, hogy ez mégsem a segély-, hanem a sekélyvonal. De már megint, mint oly’ sokszor, késő.
Hogy lehet bennünket ennyiszer, de ennyiszer átverni? Mi, úgy látszik, erre születtünk. Tessék csak nyugodtan beprogramozni minket; alázattal kérjük is! Lőjetek, ide lőjetek! Nem talált? Majd segítünk célozni. Merre (ne) mozogjunk? Emiatt aztán végképp nem kell aggódni! Mindent megteszünk azért, hogy a Homo sapiens, mint olyan, kisatírozza önmagát.
Elvonókúrára kéne menni. Egy zárkába, egy olyan cellába – avagy inkább: a természetbe -, ahol önmagunkkal randevúzva talán még fölfedezhetnénk lángocskát bennünk. Jé, valami dereng! Valamit szerettem volna, valamire vágytam, valami küldetésféle…
De nem. Inkább megint: széria. Jöhet! Életprogramot – tényleg: hol is van az a bizonyos lét-terv, már ha valóban volt? – ehhez igazítani. Családi eseményt, beszélgetést; az eszmecsere, a társalgás meg a párbeszéd kifejezés a szavak panteonjában nyugszik már réges-régen, akárcsak a merengés, a töprengés, a teremtés…
S egyszer csak a horizonton – a képernyőn – föltűnik egy kosztümös, angol-amerikai tévéfilmfüzér, a Downton Abbey. Egy nagybirtok. És - a kasztok. Akiknek van valamilyük, és akiknek nincs. (Nem a fej és a szív bel tartalmáról van szó.) Kiváltságosok és szolgák. Az 1910-es évekből.  A 2013 emberének is. Nehogy véletlenül elfelejt(hes)se, hogy aki nem (mégsem) képes a saját sorsát a kezébe venni, aki nem teremti meg - mert egyszerűen nincs rá módja - a megélhetésének a feltételeit, akinek a felmenői és brancsbélijei nem kaparták ki számára a gesztenyét, az másodrangú földlakó; levegőnek tekintendő, legföljebb lábtörlőnek használandó, ha éppen úgy hozza az úri kedv. Nincs új a nap alatt.
A Downton Abbey mostanság a világ egyik legnézettebb sorozata. Besöpört Golden Globe-ot, Emmy díjat. És örömmel jelenthetjük, hogy – ha igaz - már a negyedik évad felvételeit rögzítik.
Mikor az ember azon kapja magát, hogy a negyedik epizód zárójeleneteinél máris vágyik a folytatásra; akkor kicsit (megint) szégyenkezik. Ismét jól megfogtak; hat a narkotikum. Mennyire manipulálhatók vagyunk. A negyedóránként sugárzott reklámzuhataggal, az újabb és újabb sorozatajánlatokkal éppúgy.
Még csak nem is kell lenyomni azokat a torkunkon. Nyeljük, mint kacsa a nokedlit.

                                                                                       (Szenkovits Péter – Vas Népe, 2013. március 5.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése