2017. november 23., csütörtök

Emberművész/művészember - A Jóisten éltesse Törőcsik Marikát születésnapján!

 
Példakép. A mostani zivataros időkben még inkább.
Újjászületés-sorozata bámulatos. Káprázatos.  
Hatvankét esztendeje – a Körhinta-keringő óta - folyamatosan szembesít önmagunkkal, e világgal, s inspirál: nem szabad föladni!
Még szép! Ezeknek /a mindenkoriaknak/…
Merthogy az élet igenis: csodálatos! Hogy nehéz, s nap, mint nap meg kell küzdenünk az örömpillanatokért?  Meglehet: így vál(hat)nak azok valódi kincseinkké.
Milliók-milliók Marikája. Nincs olyan érzékelés-/tudatréteg, melyekbe ne jutna el játszi könnyedén; mindenkihez - magától értetődően - bejáratos. Meghitt otthona van bennünk, s mi Vele érezzük magunkat itthon.
Európában. E földtekén.
Tiszta. Egyszerű. Pontos.
Önmagunk megismerésére, egymás értékeinek felismerésére, a másság becsülésére sarkall.
Emberművész. Művészember.
Lehajtott fejű teli kalász. Kifogyhatatlan lét-/éléstárunk.
Mindenkori megtartónk.
Példakép.
                                         2017. november 23.

 

 

 

 

2017. november 17., péntek

Holt költők társasága (HKT): hit, közösség, tolerancia - Funtek Frigyes, Oberfrank Pál és Társaik teremtése a Veszprémi Petőfi Színházban

 
Ne tegyünk úgy, mintha különbek volnánk másoknál. S ne kelljen a háttérben/sarokban/kuckóban szoronganunk sem, mintha alávalóbbak lennénk a másiknál.
Isten/Jahve/Allah színe előtt egyenlők vagyunk. 
A nézőpont kifejezés egyes száma – sokunk számára legalábbis - értelmezhetetlen.
Tehát: nézőpontok. Szempontok. Néző- s látószögek. Álláspontok. Felfogások. Beállítottságok. Aspektusok. Megközelítések. Vélemények.
Perspektíváink.
A harmadik világégés jeges elő-fuvallatakor még inkább. Amikor a robotok már-már rombolni is képesek (nem önszántukból), s némelyek komolyan fontolgatják a tényleges emberfej-átültetést. Holott leginkább a képzeletünket/gondolatainkat/érzéseinket kellene spannolni: legyünk képesek belehelyezkedni sokak, a lehető legtöbbek lényébe, sorshelyzetébe! Nézzünk csak onnan is körül, s lássunk!
Mennyire-mennyire sokszínű – gyönyörű - az ember!
Igaz, abban sincs kivétel, hogy ne kellene mindnyájunknak küzdenie. Olykor vért izzadnia. Végső esetben akár saját testáldozatot hoznia. Nem csak papíron/laptopban.
Ám előbb-utóbb, nem maradhat el a jutalom: a földközösségi boldogság.
Idea? Az. Lényegünket inspiráló, kiteljesítő, megtartó. Röpítő.

Tom Schulman Holt költők társasága című drámájának – 2017 őszi - európai bemutatója elképesztő siker a Veszprémi Petőfi Színházban Funtek Frigyes rendezésében, Oberfrank Pál, Kurely László, Gaál Attila Csaba, Fülöp Tamás, Koller Krisztián, Szalay Bence, Hevesi László főszereplésével.
Természetesen nem feledhető az 1989-es film Robin Williams-szel, Peter Weir rendezésében, a forgatókönyvíró magától értetődően Tom Schulman volt. Erősítette bennünk a szabadságvágyat, ami egyébként is gejzírként tört föl belőlünk az akkor még rendszerváltásnak remélt időszak Közép-Európájában. Nem sejthettük (akadtak ugyan kivételek), hogy hamarosan újra autokrata lesz itt a rezsim, s a párthűség, az alattvalóság, az irányíthatóság, a szolgalelkűség koordinálja ki-ki helyzetét. S bár a hagyományt, a becsületet, a tisztességet, az érdemet, a fegyelmet szajkózza mostanság is a hatalom, e szavak bulvárbuborékok, csak arra használatosak, hogy elkápráztassák/félrevezessék a bamba hadat.
Korszakos előadás a veszprémi Holt költők társasága. Miközben ott vagyunk a Welton Akadémián, saját dolgaink kerülnek terítékre.
Egyetlenegy hamis hang, kép sincs.
E műalkotás teljes egész.
Valóság.
Milyennek kellene lennem, s maradnom? Annyira pontos, megbízható Funtek Frigyes tükre, hogy belé-belépirul az ember, máskor meg be-beindul légzőszerveink csapadékképző rendszere. Nyelünk, miközben bólogatunk/mosolygunk, hogy mennyire szükségünk is van minderre, e kirekesztést sugalló/sulykoló/magasztaló, sokkolós, hátborzongató érában.
John Keating tanár úr: Oberfrank Pál. Az önmagunkban önmagunkat eligazítani segítő pedagógus. Bensőnk mestere. Aztán a viszonyulási pontoké, meg, te jó ég, mi mindené!
Kételkedem, tehát vagyok.
Itt és most. Tudjuk: múltat s jövendőt, de mi lesz velünk – veletek, gyerekek, diákok, korosabbak: maholnap?
Esküszünk, esküszünk, hogy kukaceledelek nem leszünk!
Még szép!
A fiatal színművészekből árad, hogy külön-külön s együtt, csapategységben szintúgy rendkívüli átadó-képességűek. Precízek, s a ritmust annyira érzik, lüktetik, továbbítják felénk, hogy képtelenség (lenne) áramkörön kívülinek maradni.

Velem, veled, ővele, velünk, veletek, velük.
Együtt. Közösen.
Lesz-e belőlü/n/k Isten fia, emberfi: vagy sem?
Ha már megteremtődtünk. De önmagunkat tovább tudjuk-e, merjük-e építeni? Olyanná, hogy érdemessé válhassunk arra, hogy megfogják a kezünket azok, akik – szintén - hisznek a sokszínűségben, egymás megváltásában, a befogadásban.
Az egyetemes, a földközösségi boldogulásban, boldogságban.
A lényünket, lényegünket inspiráló, kiteljesítő röpülésben.

                                           2017. november 17.

 

 

 

2017. október 20., péntek

Törőcsik Mari és Társai olvasztják bensőnk jegét/Aurora Borealis - Hernádi Juditék is ezt teszik/A félelem megeszi a lelket

 
Északi: borealis, nordikus. Fény: világosság, derű. Aurora Borealis – Északi fény: Mészáros Márta (Filmteam).
Félelem: aggodalom, rettegés.  Megeszik: felzabál, elpusztít. Lélek: szentlélek, ember-lényeg. A félelem megeszi a lelket – Rainer Werner Fassbinder/Alföldi Róbert (Kultúrbrigád/Átrium).
Mindkét műalkotás a bennem lakozó szörnnyel vívott irdatlan, folyamatos hadakozásaimról (is) szól. Behódolok-e a sátánnak, avagy a teremtő jó(m) előtt bontom le legbensőbb drótkerítéseimet?
Rajtam múlik.
Felelnem kell a világ, a Jóisten színe előtt.

Szerelem, szerelem…
Ötvenes évek. A haza kirekeszti, kitelepíti s bekeríti a honfitársakat.  Nem a mieink. Idegenek. Ellenségek. Csak. Nincs más (ki)út: menekülni. Drótvágás a kerítésen. A fiút megölik. A lányt meggyalázzák orosz zubbonyosok. Bécsben befogadják. (Nem első blikkre). Jóakaratúak mindenütt teremnek.
Hetvenes évek. Három (nagy)gyermekes, „árja” takarítónő szinte kirekesztve Németországból/-ban. Magányba zárva. Marokkói fiatalember: semmibe se veszik. Munkaereje kell, lénye nem. Egymásra lel a két kitaszított. A farkas falka rájuk veti magát; kis híján széttépi őket. Befogadni tudók azért itt (ott) is akadnak.

Törőcsik Mari a főszereplője az Aurora Borealisnak. Elképesztően hiteles. Fénylő. Csoda. A másik főszerepet – a lányát – megélő, szintén elementáris Tóth Ildikó így jellemzi Marikát: nem játszik, teremt.
Ott/itt van az egész lénye, élete előttünk. Nem tudunk s nem is akarunk betelni vele 1955 óta. Ezekben a napokban, órákban egy ország próbál hinni a csodában, s reménykedik, hogy adassék Neki még további földi lét! Jóllehet, persze, hogy tudjuk: halhatatlan. Amíg filmművészet létezik, amíg még lesz e bolygón szellem, érzelem, értelem, addig Ő hat.
A jobbik énünkért küzd szakadatlanul, rendületlenül!
Megrendítő s felemelő, hogy mint mindig, a legkiválóbb művész-utódjaival láthatjuk az Északi fényben is, akikkel együttszárnyal. Száguldanak az univerzumban.  Vonzva, húzva magukkal bennünket. A fénylő(bb) énünket. A már említett Tóth Ildikóval, s a fiatalkori főhőst - Máriát (Törőcsik Marit) - megszemélyesítő rendkívüli Törőcsik Franciskával: mesterhármas! Mészáros Mártával: mesternégyes!  S Cserhalmi György, Fekete Ernő, Wunderlich József: hű Törőcsik Mari-követők. Szintúgy iránytűk.
Akárcsak a bámulatos, briliáns Hernádi Judit (most takarítónőként) A félelem megeszi a lelket című szerelmi történetben, az Átrium Színházban (Budapest, Margit körút 55.). A nullaként, társadalmon kívüliként sem kezelt, pondrónak is csak alig-alig tartott asszony majdhogynem hontalanabb, otthontalanabb, kitaszítottabb idehaza/odahaza, mint az idegen, akit Bányai Kelemen Barna tökéletesen, magával ragadón, alázattal, hűen mutat föl/be. S a Törőcsik Mari által felénk s belénk sugárzott tisztaságot árasztja, a bonyolultságban az egyszerűséget keresi és találja is meg Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Szatory Dávid. Alföldi Róbert pontos. S a bensőnkben az eddig szunnyadó csillagot (alvó vulkánt?), a befogadó énünket élesztgeti, biztatgatja, teszi szerethetővé magunkkal bennünk; másokkal, sokakkal, egyre s egyre többekkel.

A bennem lévő északi-sarki jeget olvasztja az Aurora Borealis s A félelem megeszi a lelket.
Rajtam múlik.
Felelnem kell a világ, a Jóisten színe előtt.

                                    Harasztifalu, 2017. október 20. délutánján

2017. október 12., csütörtök

Trágyadomb vagy szárnyalás? - Bajomi Nagy György tündöklése s a "főhős" bukása az Oblomoff-ban; Szombathely, Weöres Sándor Színház

 
Akár bagatellnek is elkönyvelhetnénk a WSSZ legújabb bemutatóját, ha a saját földi létezésünket is csekélységnek fognánk föl. Ám Mihail Ugarov Oblom-off című színművének szombathelyi változata Valló Péter rendezésében (dramaturg Duró Győző) alaposan fölpiszkál/hat/ bennünket, már ha nem csupán vegetatív vibráció-sorozatnak tekintjük földi állomásunkat.  Hanem feladatnak. Küldetésnek.

Meddig húzható-halasztható a felnőtté válásunk? A saját kis belső – már nem is gyermeki, hanem gyermekded – világunk kényelméből mi tud bennünket kirobbantani? Rá tudunk-e állni arra a sínpárra, ami számunkra kijelöltetett? Aztán meg föl tudunk, merünk, egyáltalán akarunk-e jutni arra a gépmadárra, amellyel szárnyalhatunk másokkal együtt?!
Ide nekem/nekünk az oroszlánt is! Holnapra megforgatjuk az egész világot!
Vagy ej, ráérünk arra még?! – mindenre, mi építés, alkotás, teremtés.
Bajomi Nagy György (BNGY) játssza az énemet, Oblomovot. Hogy a csudába ismer, érez ennyire engem?
Feladvány vagyok. Rejtvény vagy te. Talány ő. Mi, ti, ők – szintúgy. Több sorsidő is kevés lenne a helyes megfejtések begyűjtéséhez, rendszerezéséhez, összegzéshez, etc., etc.
Rágódunk, szenvedünk, már csaknem teljesen belegabalyodunk saját magunkba, kis híján bele is döglünk.
És, egyszer csak: kapás van!
Csoda. Aphrodité.
Nincs mese, be kell dobni a ziccert! Szakadjon le az a fránya gyűrű palánkostul!
Képes vagyok-e rá?
Ha nem: trágyadombra velem.
BNGY lenyűgöző. Fából vaskarika, hogy jutalomjáték a főszerepe, mozgósít, összpontosít, nyargal, röpül - a figura pedig: elhullik.
Trokán Péter inasként segít, hogy minél jobban belénk hasítson: nézzél magadba! Az orvos, Kálmánchelyi Zoltán is átesik a „gyermekbetegségeken”, de csak-csak rátalál az útjára (mi ne tudnánk, mennyi kanyar meg szakadék fenyeget?), Szerémi Zoltán, a barát is ezernyi vetületet érzékeltet.   
Olga – Józsa Bettina egyetemi hallgató. Bele lehet/ne/ zúgni. És ő sem jégcsap. Olvadna, de végül minek, amikor Oblomov egyszerűen beszarik. Kapitulál a gravitáció előtt.
Hasíthatnák a levegőt; te jó ég!
Csonka Szilvia háziasszonya két lábon áll a földön. Vele is lehet/ne/ élni, de nem Oblom-off-nak, akinek potomság lenne meghódítani a mindenséget, csakhogy ő – kevéske ideig tartó föllobbanását leszámítva – elhasal. Öngólok sorozata. Csúfos vereség. Halál.

E bagatell a WSSZ-től felszít.
Földhöz ragadt kiszolgáltatottak, tét-lenek maradunk; vagy röppályára állunk, élünk?

                                                     2017. október 11-12.

 

2017. október 7., szombat

Zubin Mehta: mindörökké humanista - Az ENSZ Béke/Tolerancia díjasa és a Bécsi Filharmonikusok "kiegyezős" hangversenye a Müpában

 
Korunk legismertebb dirigense, Zubin Mehta (1936, április 29., Bombay/Mumbai) humanista, békekövet adott koncertet a Bécsi Filharmonikusokkal a budapesti Müpában, 2017. október 3-án.

Zubin Mehta az ENSZ Béke és Tolerancia életműdíjasa.  Németország nagykeresztjének birtokosa, Izrael-díjas, a New York-i Kennedy Center kitüntetettje.
Legelső ausztriai koncertjét 1956-ban - a határon átszökött honfitársainkat befogadó - menekülttáborban adta diáktársaiból verbuvált alkalmi zenekarral. Liszt Magyar rapszódiája is fölcsendült.
Bécsben 1958-ban debütált.
Megnyerte a liverpooli karmesterversenyt. 1960-tól a Montreali Szimfonikusok, 1962-től a Los Angeles-i Filharmonikusok zeneigazgatója 1978-ig.
„Egész pályafutását végigkíséri a vágy, hogy a zenén keresztül az emberek közötti megértést, a barátságos egymás mellett élést, az előítéletek legyőzését hirdesse.” (Figaro, 2014. március 25.)
Vallja: „A zene tényleg legyőzi a határokat. Ha a Közel-Keleten, zsidó és arab közösség előtt Beethovent vezényelek, a koncertteremben béke van. Nekünk, művészeknek sokkal többet kell tennünk azért, hogy azok az emberek, akik krízis helyzetben élnek, a zenén keresztül egymásra találjanak.”
1961-ben vezényelte először az Izraeli Filharmonikus Zenekart, amelynek 1969-től zenei tanácsadója. 1977-től zeneigazgató; jövő októberben búcsúzik az együttestől.
1978-tól 1991-ig a New York-i Filharmonikusok zeneigazgatója és vezető karmestere. Ilyen hosszú ideig ott senki sem irányított. Nyolc esztendeig a müncheni Opera zeneigazgatója. A legnagyobb „házak” - Metropolitan, Covent Garden, milanói Scala, Chicago - ünnepeltje.
1994-ben Mozart Requiemjét vezényelte – szarajevói muzsikusokból álló zenekar élén – a Szarajevói Nemzeti Könyvtár romjainál.
1999-ben Mahler Feltámadás-szimfoniáját dirigálta a Weimar melletti buchenwaldi koncentrációs táborban a Bajor Állami Zenekar és az Izraeli Filharmonikusok közös együttese élén.
Nem rejti véka alá: „Csodálkozom az izraeliek  türelmén, amit a jelenlegi kormány status quo politikájával szemben tanúsítanak. Semmi nem történik, semmi nem halad. Én, aki nagyon jól látom Izrael helyzetét a nemzetközi viszonylatban, azt mondom, nagyon elszigetelődtek”, mondta nemrégiben a Haaretznek adott interjújában. (Haaretz: „Izrael földje”; 1918-ban alapított újság, angol és héber nyelvű kiadása az interneten is olvasható.)

Diktatúrákban nem játszik.
Kedvező jel, hogy - újra - eljött hozzánk!
Mint mindenütt, a Müpában is az emberek közötti együtt érzés jegyében muzsikált a legendás múltú együttessel, amellyel szoros kapcsolatokat ápol. Négy bécsi újévi koncertet is dirigált (1990, 1995, 1998, 2007).  
1867-2017. Mi más is lehetett volna mostani kiállásának az apropója, mint a kiegyezés százötvenedik évfordulója?
Magának a szónak számos a jelentése: „egyezség, megegyezés, megbékélés, egyezmény, konkordátum, paktum, alku / kompromisszum, megalkuvás”.  (Magyar Szókincstár, Tinta Könyvkiadó – Budapest, 1998). Alighanem majd’ mindegyik értelmezés így-úgy érvényes az 1867-es kiegyezésre, akárcsak a mi saját, privát ki- s megegyezéseinkre.
Akad töprengenivaló.
Lényeg a lényeg: valószínűleg nem volt még arra példa, hogy a Bécsi Filharmonikusok Erkelt (Erkel Ferenc, 1810-1893) játszottak volna valaha is. Most az Ünnepi nyitányával kezdtek; a Himnusz és a Szózat egyik-másik hangja is fölcsendül benne.
Hazádnak rendületlenül!
Mehta sosem tagadta meg a gyökereit, mindig is párszinak, a perzsák leszármazottjának vallotta magát. Indiai állampolgár és az is marad mindhalálig. 
Ottani zenei alapítványa édesapja, Mehli Mehta nevét viseli (aki könyvelő volt, ám mégis csak megvalósította az álmát: hegedűművész/zenetanár lett, s megalapította a Bombayi Szimfonikusokat), kétszáz indiai gyermek köszönheti neki, hogy megismerheti a nyugati és a keleti - zenei - hagyományokat.
Fölcsendült Joseph Haydn (1732-1808) B-dúr sinfonia concertanteja. Az osztrákok és a magyarok, azaz a szomszédos népek barátságát jelképezve. Ringatózás. Optimizmus. Büszke tartás; de sohasem kérkedés és nem kirekesztés! Derű. Tréfa. Felhőtlen öröm.
Energia.
Mind e közben Zubin Mehta eleganciája, finomsága átitatta a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet. A közös lélegezni vágyás, a közösség-formál/ód/ás igénye, létszükséglete.
Simogatás lélektől lélekig.  
Szusszanás után Bartók Béla (1881-1945): Concerto. Az emigrációban, New Yorkban, menekültként – önként vállalt száműzöttként, migránsként, hiszen az itthoni kirekesztő, fasiszta légkörben rég megfulladt volna - alkotta meg 1943-ban, a második világégés derekán. A premier 1944. december elsején volt. (Bartók a végét ’45 februárjában újraírta – mindkét változat élő; forrás: Wikipédia)
Gyökerek. Népi-nemzeti ihletettség.
Az otthontalanság kibírhatatlansága. Bődületes honvágy.
Szorító magány. Szaggató sóhaj.
Árván marad a pásztorsíp.
Sistergés. A mindent elnyomó bitangok hangzavara.
Apokalipszis.
A negyedik tétel, „a félbeszakított közjáték, amelyben a kíméletlen erőszak és a tönkresilányított hazafias eszmények tragikusan egyenlőtlen küzdelme zajlik”.
Miközben egy honfiú – géniusz – igaz hazáért kiált!
Bődületesen aktuális Bartók – Zubin Mehta! Pulzusunkon tartják az ujjaikat, diagnoszta-fejedelemként.
Nekik hiszünk.
A zárótételben fokozható a fokozhatatlan. Pokol. Gomolygás. Fékevesztettség.
Hát, de mi mégiscsak itt(hon) vagyunk. És maradunk.
S utóbb, amire még nem volt példa, s ezt a vélekedést nyugodtan fogadjuk csak el Csengery Kristóf szakírótól: Bartók e művét koncerten még soha nem követte promt ifj. Johann Strauss (1825-1899) Kék-Duna keringője.
Ugye, mégiscsak, lehetséges boldogulni, boldognak is lenni e Kárpát-medencében?!
A közös itt-létezésünk gyönyörűségére ébresztett rá Mehta és bécsi csapata.
S arra éppúgy, hogy ne söpörjük újra meg újra a szőnyeg alá a akna-szemetet.
Magyarnak, jó szomszédnak, európainak, glóbusz-szívűnek tudjunk, merjünk maradni.  

Zubin Mehta végtelenül szerethető személyiség. Bizonyára több ezren lehetünk, s vagyunk így: mikor (kétszer éreztem) találkozott a tekintetünk, a ráadás időszakában (ez is „bécsi szeretet-szelet: nass” volt), tapsvihar idején: biztatása ekképpen is áramlott felém/felénk. Belém. Belénk.   
Hogy ne adjuk fel, hiszen ő sem teszi, hogy a csudába is tehetné - nyolcvankettedik évében sem.
Határtalan humanistaként. Békekövetként.
Isten követeként. Küldötteként.

                                                       2017. október 4-7.