2016. december 3., szombat

A Dédi a Weöres Sándor Színházban - Egyre falánkabbak a zsarnokok, de...


A végtelen tág gyomrú matróna családjára íratja a házát, cserébe kosztot s kvártélyt kér/követel/kap, majd szépen lassan (nem: tempósan!) kizabálja/kiűzi utódait e világból. Az élemedett némbert férfi játssza a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, történetesen Jordán Tamás direktor. Jól áll neki az öreglány. Hogy mi mindenre képes egy vérbeli teátrista, ha belegondolunk, kész őrület! Mindnyájunk bőrébe-lelkébe belebújik; fölmutatja, íme, ilyen meg amolyan is a halandó! S bizony, ördögfajzattá tud válni.
Roberto Cossa A Dédi című tragikomédiáját Valló Péter rendezte. Pontosan, precízen. S agyafúrtan adagol. A csuda tudja, mi a titka, de zsenialitás íze van a rendezéseinek.
Igaz, az első felvonás végén még valami olyasféle villan a nézőbe, pontosítsunk: belém, amire - esetemben - még nem igen volt példa a WSSZ-ben. Nem kellene inkább hazamenni? Tinédzser partneremnek ínyére lenne a cikázó gondolat, a büfében mégis inkább elvetjük. (Szódát iszunk.) Innen szép nyerni! – jeligével maradunk.
És, lássunk csodát! Ahogy pörögnek a történések, egyre inkább értelmet, s érzelmet kapnak bennem a szünet előtt látottak. Utólag. Rá kell, jöjjek: remekül megágyaztak már az első etapban, de csak most esik le az a bizonyos tantusz. Kezdenek (bennem/bennünk?) helyre billenni a dolgok. Azzal együtt, hogy, bármennyire faramucin hangzik, totál kizökken minden. Mint az életben. Semmi és senki sem csak az, ami, avagy aminek látszik.  
Az én, saját olvasatomban immár: ez a hadiperszóna (finom vagyok) maga a diktátorok díszpéldánya. Aki nem ismer irgalmat, ha a saját érdeke nem érvényesülhet. Éjjel s nappal. Nem érdekli, hogy mindenki mást tönkretesz, kizsigerel, megnyomorít.
De, miképpen lehet az ilyen sátáni fajzat eszén túljárni?  Miért uralkodhat kénye-kedvére szűkebb-tágabb közösség/b/en? Hogyan lehetne hatástalanítani, a partvonalon túlra küldeni a despotát?
„Ez a kérdés, válasszatok!” (PS)
A Dédi környezetében élők nem ismerik az ellenszert. Igaz, próbálkoznak, de örökkön kudarcot vallanak. Aztán a legvégén kivétel nélkül mind bele is pusztulnak. A zsarnok pedig él és virul.
Jordán Tamás valóban félelmetes banya, s annyi, de annyi áthallása (-látása) van alakításának, hogy fel-felidézve azt, ne legyünk restek, ne legyek rest újólag elismerni: olyan ember- s életismeret-anyag gyűlt össze benne, s mindezt annyira magától értetődően ábrázolja, olykor idézőjelesen, máskor meg szimbolikusan, és a csuda tudja, miféle fantasztikus egyéb módokon is, hogy ilyesmire csak a legnagyobb művészek képesek.
A Dédi nénje Kiss Manyi. Tudom, tudom, de: nem tehetek róla, a laptopomba most mégis e nevet pöttyentettem be, holott a szemeim előtt: Kiss MARI! Még azért annyit egy ország Manyikájáról (1911-1971), a törékeny s mégis színész-óriásnőről, hogy így vallott: „Addig pedig játszom mindig és mindenhol, mindennel és mindenkivel, mert ezért születtem”. Kiss Mari ugyanakkora klasszis, mint ő volt. Nem röhej, még inkább: nem letaglózó, hogy Kiss Marit az 1992-ben kapott Jászai-díja óta nem ünnepli az állam, bárki is pózoljon/trónoljon éppen fent/alant? A folyamatos, gondos, szerető figyelmet, tenyéren hordozást réges-régen megszolgálta! Akárcsak Trokán Péter. Ráadásul ő idén hetvenkedik. De nem a kora miatt érdemes a legrangosabb elismerésekre, hanem mindazokért, amiket deszkapártiként évtizedek óta ad. Teremt. A kiskésit!
A Dédiben is mindketten példák arra, miképpen lehet elevenre szülni figurát. Színekkel, ízekkel, mozgással/bénázgatással, hanggal, gesztusrendszerrel. Nem az ilyesmikért érdemes teátristának lenni?
Nekünk meg színházba zarándokolni.
Süt belőlük – Jordán Tamásból, Kiss Mariból, Trokán Péterből – a szenvedély. A Dédi unokájaként méltó partnerük Endrődy Krisztián (Carmelo). Hitvese Bálint Éva. Hibátlan ő is. Akárcsak Bajomi Nagy György (Carmelo öccseként). A dédunoka Hartai Petra szintén rendre mértékadó.
A dédik/diktátorok fölzabálnák a jövőt, generációk sorát lennének képesek befalni. Mihamarább el kell vennünk az étvágyukat; össze kell zsugorítanunk az emésztőrendszerüket!                                                   

                                               2016. december 2-3.
                        www.alon.hu

 

2016. november 29., kedd

Soul Exodus: küldetés(tudat) karácsonyra - Premier előtti vetítés a Savaria Moziban


Önismereti tréning. Hogy kell a csudának? Nem: az embernek. Ettől vagyunk azok, akik. Elkezdődött úgy egymillió éve, intenzíven tart körülbelül ötvenezer esztendeje. S hogy meddig…?
Miért vagyok én? Mi a feladatom? Honnan jöttem? Kik ők itt, ott meg amott körülöttem? Milyen a viszonyrendszerünk, miképpen alakul, formálódik, változik idővel mindez bennem, bennük; mindnyájunkban? Miben, mekkora a saját felelősségem?

Bereczki Csaba rendező új alkotását, a Soul Exodus-t a hivatalos december közepi országos premier előtt vetítették a Savaria Filmszínházban.
Dokumentumfilm. Nem kell megijedni: egyetlenegy pillanatig nem unalmas. S nincs kocka, rezdülés, megszólalás, ami ne lenne őszinte, hiteles. Már ezért be kellene iktatni megnézését, felénk/belénk áramoltatását adventi programunkba (is).
Újjászületünk-e tőle? Ha szeretnénk, ha képesek vagyunk még rá, akkor igen.
Öt negyedik-ötödik generációs amerikai zsidó zenész keresi a gyökereit. Bereczki Csaba korábbi dokumentumfilmjében – Életek éneke (2008) - erdélyi magyar/cigány zenészek kutatják ugyanezt, vallanak önmagukról. Tisztán, kendőzetlenül. Számadást készítenek rólunk, nekünk is.
Az 1966-ban Margittán (Bihar megyében van, harminc kilométerre a magyar határtól) született, Nagyváradon felnőtt, rendkívül megnyerő Bereczki Csaba a Soul Exodus szombathelyi vetítését követően arról is morfondírozott, hogy a szavakon túl/mellett/előtt(?) van két bődületesen fontos kapocs a világgal, egymással: a zene és a vallás. Az egyik néző mindehhez hozzáfűzte: meg a tánc.
Hát, hogyne.
És a film! Éppenséggel ez. Nemes Tibor operatőr, a szombathelyi Zányi Tamás hangmester/-művész meg a producer Sándor Pál és csapatuk becses, maradandó ajándékot készített számunkra.
A krónikás azért van zavarban, no: azért vagyok tanácstalan kissé, mert szavakkal ugyan így-úgy körül tudom írni, mit is adott számomra – mennyire, de mennyire sokat! - a Soul Exodus, de nem valószínű, hogy akárcsak jómagam megérezném a szóalakjaim valós jelentését, autentikus lenne a közlésem. Kevésnek bizonyul a nyelvismeretem.
Megnéztem a youtube-on az Életek énekét, hogy aztán talán könnyebb lesz a Soul Exodusról írni. Tisztított az a Bereczki-mű is, katarzist kaptam szintúgy. De a legbensőbb dolgaimat, dolgainkat agyonhasznált meg aztán kiforgatott fogalmakkal körbeírni, úgy, hogy azt jelentsenek, amiként bennem/bennünk élnek, égnek; piszokul nehéz. Röstellem. De miért is kertelnék?
Így hát marad az ajánlóm. A Soul Exodus olyan remekmű, amelynek helye van az emberiség mindenkori karácsonyfája alatt. Önazonosság, öntudat, kötődés, elszakadás. Menekülés. Vándorlás. Kisemmizettség, közöny. Be nem fogadás. Ember embernek vérfarkasa. Újrakezdés, szeretet, barátság, hűség, tisztesség… Mind-mind benne van.

Emberismereti tréning.
Amitől azok lehetünk, lehetnénk, amiért küldetésünk van e Földön.
Hogy meddig…?

                                    2016. november 29., kedd
                                              www.alon.hu

 

 

2016. november 22., kedd

A csemegepultos naplója a Weöres Sándor Színházban - Bukásra állunk, de... - Ötvös András káprázatos!


Kifújja, máskor meg kiöklendezi magából a lét sűrítményt (állagát nem könnyű definiálni, hiszen amorf) Gerlóczy Márton író (1981) és Ötvös András színész (1984).
A tükörkép, amit hétfőn este mutatott Ötvös András a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Göttinger Pál (1983) rendezésében, az Orlai Produkciós Iroda jóvoltából, nem hagyja nyugodni a nézőt utóbb sem.
Mi lehet a baj velünk? Velem?
Nem csak az, hogy nem engedünk közel s be hozzánk másokat, de magunkat, az úgynevezett valós énünket is – ebben az egyben aztán precízek vagyunk - kirekesztettük a saját életünkből. Eldeformálódtunk valahol, valamikor. Pitiánerségünk nem ismer határokat. Másrészt pedig mégis nyitottak maradtunk majd’ mindenre, ami: szemét. Bóvli. Bulvár. Férc.
Bábukká, robotokká hagytuk magunkat átkalapálni. Annyi önállóságunk sincs (régóta már), hogy eldönthessük, mikor sóhajtsunk, fújjunk nagyokat, arról már nem is beszélve: dugjuk le (végre-valahára) az ujjunkat gyomorszájig, hogy aztán minden szenny szabadon szakadhasson föl/ki belőlünk.
Hol vagytok eredeti gesztusok? Álmok? Ötletek? Tervek?
Akiknek pedig vannak, mondjuk egy csemegepultosnak álló írónak s deszkákon kulizó színművésznek, azokat pedig megtűrjük még ugyan, de lemosolyogjuk: mi a csudát akarnak ezek itt velünk (értünk) kezdeni, nem veszik észre a balgák, hogy számunkra minden úgy jó, ahogyan azt belénk kódolta/kódolja a mindenkori haszonélvező, az ördög/sátán és a brancsa?
Hagyjanak bennünket csak békében olyasmivel, mint valóság, igazság, érték. Felelősségvállalás. Tartás. Gerinc. Micsoda marhaságok!
Ötvös András, a Katona József Színház művésze – ki tudja, hányadik réteg-felismerésként – arra is rádöbbent bennünket: mégsem reménytelen. Hiszen András maga is a saját szemünk előtt (nem, ez nem káprázat!) cipel el egy hegyet. Nem úgy csinál, mintha, hanem viszi, viszi, viszi. És egyszer csak, íme, valahol a távolban: pirkad. Nincs lehetetlen.
Kéretik összeszedni magunkat.
Fújjunk, öklendezzünk. Fújjunk, öklendezzünk… Menni fog ez.
Aztán: gyerünk!

                                       2016. november 22.

                         www.alon.hu

 

 

 

 

 

 

2016. november 19., szombat

Legendás állatok és emberek megfigyelése - J. K. Rowling megmaradt (az egyik) pótszülőnknek


Emlékezet-törlő hálózat az egész világ.
S mi az ember? 
A Legendás állatok és megfigyelésük című brit-amerikai fantasztikus filmalkotás nem kevesebbre ösztönöz, mint arra, hogy újra definiáljuk önmagunkat. Harry Potter szülőanyja, Joanne Kathleen Rowling (1951) sokadszorra teszi ezt velünk. Értünk.
Sugallja: szabadságra születtünk. Igenis ki kell törnünk a rabságból, el kell szakítani bizonyos béklyókat. Hiteles emlékezet nélkül persze nehéz útnak indulni, de így vagy úgy, mégis: neki, neked, nekem kell a kezembe vennem sorsmadarunk irányítását. Hát, persze, hogy eleinte – meg közben is, majd’ mindig – be vagyunk rezelve. Na és? Ezen is fel kell tudni emelkedni, biztat Rowling, aki, alighanem ma milliárdok jeles, jelképes pótanyukája e dinnyén. Gyermekeim az úrban: nincs lehetetlen! Se a héjon, se alatta, se fölötte. 
Hadat üzen a tunyaságunknak. A tehetetlenségünknek. A kiszolgáltatottságunknak.
Miért is vagyok itt? Mi a feladatom?
New York, éppen a nagy gazdasági világválság kirobbanása előtti pillanatok. A konzervgyári munkás föllázad, kezébe venné a sorsát, megálmodott, saját kis pékséget szeretne tető alá hozni. Banki hitelből. Pénzt, persze, hogy nem kap. Takarodj vissza rabszolgának!  
És ekkortól történnek a csodák.
Elképesztőek. Mágikus, groteszk lények, s képességek; mi minden! Veszélybe kerül a valós és a varázslatos világ szintúgy. Ránk zúdulnak valami olyan irdatlan mennyiségű információk, no és a spekulációk, kitalációk variációi, hogy néző legyen a mozi-székben, aki nem fészkelődik. Gonosz/gengszter természetesen, természetellenesen uralkodni akarna most is minden/ek/ fölött, ám ott van (még), hála Isten, a tisztának megmaradni akarók/tudók csapata, amely tagjai úgy váltják meg önmagukat, hogy közben rólunk sem feledkeznek meg. Arról sem, hogy amit kaptak a sorstól, a Jóistentől, azt a közjóra fordítsák.
Hát, ez ilyen egyszerű is – lehetne.
Káprázat a köbön a David Yates rendezte alkotás. A főhős, Eddie Redmayne nem játszik. Van. Él. Klasszis csapat legjelesebbje.
Még a friss, amerikai, rémálombeli választási kampány időszakából azt is eszünkbe juttatják, hogy bődületes kavarodást, felmérhetetlen károkat okoznak a fejekben a nagyon is köztünk lévő, rajtunk élősködő, uralkodó manipulátorok.
A populizmusétvágy, a téboly tényleg megállíthatatlan?  Agyakat lúgoz/tat/ok, tehát vagyok? Ekkora birkák – ilyen legendás állatok - azért mégsem lehetünk!  
Nem tagadom, akadt, amit nem értettem. Kifelé a cinemából, tinédzser fiam kérdésére, hogy vajon mi/ke/t nem? – hebegtem-habogtam. Miközben még mindig volt utánpótlása a szemem sarkától kanyargó erecskének. Meglehet, azért is, mert a konzervgyári leigázott mégis csak – vannak, hát, persze, hogy vannak: csodák! - fölszabadult, sütődét, pékáru boltot nyitott, és boldog kuncsaftok tértek be hozzá.
Érkeztek haza.  
S egyszer csak megpillantotta néhai szerelmét; amnézia-mentesítés ide vagy oda.
A jó Rowling: gyerünk, gyerekek, teremtsetek magatoknak, egymásnak szép, új és maradandó emlékeket!
Íme, az ember.

                                     2016. november 19.
         www.alon.hu

 

2016. november 16., szerda

Érkezés: égiek földi háztűznézőben - Amerikai sci-fi: vízió a javából


Ki, milyennek képzeli a földönkívülieket?
Ha egy (szép?) napon látogatók érkeznének… Honnan is?
Legelébb (addig) is össze kellene fognunk saját magunkkal, egymásra kellene hangolódnunk; azután jöhet(né)nek.
Isten hozott Titeket!  

Érkezés. Arrival. Denis Villeneuve rendező amerikai sci-fije. Seregnyi kérdést tesz fel, s jó néhányra bizony van – igazán elfogadható – válasz-variációja, miközben beindítja belsőnk gépezetét.
Serkent. A művészet – mert ez az! – az egyik leghatásosabb noszogató, hogy újra és újra helyezzük el magunkat, egymást a világegyetem koordinátarendszerében.
Újszülöttünk, csecsemőnk cseperedik, s utólag visszapörgetve belső filmünkön az eseményeket, érzékelhetjük/láthatjuk, nem kizárt, itt a megoldás (egyik) kulcsa: e világra jövetelünk első időszakában, 0-6-8 évében valami olyasféle lakik még bennünk, ami arra utal a makulátlansággal, az őszinteséggel, a nyíltsággal, az előítélet mentességgel, szinte az egész kódrendszerrel, hogy ekkor még vannak információink , „Minek nevezzelek?” (Petőfi): odaátról. Utóbb sikerül mindezt alaposan/tökéletesen(?) smirglizni az emberfiából.
Hogy aztán majd, megint előhívja belőlünk a szükség. Mire/ha történetesen megérkeznek a Látogatók. Vagy mégsem jönnek (illetve igen, de észre se vesszük őket…), de krízishelyzetekben, s e földi portya végezetével szintúgy eljuthatunk a kiindulópontra. /???/
Fantasztikus az Érkezés. Mármint a filmbeli is. Amy Adams-szel meg főképp. Egy arc mire képes! Eltöpreng(het) arról is a halandó-néző, hogy a szavak, egy dolog. Mi minden más lehet sokkal, de sokkal fontosabb. Látszólag paradox, hiszen Dr. Louise (Amy) nyelvész, őt kérik/bízzák meg, hogy a Látogatóinkkal próbáljon szót érteni. Ahány nyelvet beszélsz… Ám, ha nincs szíved, ha nem éltél meg (és ez nem csak az évek számának a függvénye) bizonyos létdimenziókat, örömöket/tragédiákat…  Louise-zal a legszörnyűbb történik, ami emberrel történhet, elveszíti a kislányát; de rövidke élete során mi mindent kap tőle újra/vissza a mama, aki nem mellékesen tudós is… Ha a rezgéseid hamisak, mesterkéltek, akkor megette a fene az egészet!
A ragyogó forgatókönyv Eric Heisserer, a rendkívüli, letisztult képi világ Bradford Young érdeme. Amiképpen ők képzelik, jelenítik meg az Érkezőket is! Semmit nem von le ebből, hogy még millió egyéb forma létezhet.
Nézzünk csak a tükörbe: két lábon járó – és most a többi porcikánkat ne részletezzük – mik is vagyunk? Földközelben úgy nevezzük magunkat: emberek. De ha majd a galaxisban portyázunk, „…Ha a merengés alkonyában / Szép szemeidnek esti-csillagát / Bámulva nézik szemeim…” (P. S.)
Bizarr? És akkor?

Lenyűgöz az Érkezés. Nem „csak” a miatt, amit sugároz, sugall, hanem amit elindít bennünk. Velünk. Értünk. Egymásért.
Mi itt(hon), e gömbünkön szeretnénk boldogulni, boldogok lenni. Közösen. Aztán már(is) – jó, azért közben is - érkezhetnek a Vendégek.
Izgulunk kicsit (nagyon!). Ők (m)ilyennek képzelnek minket?
S vajon milyennek lát bennünket a Jóisten?

                                                      2016. november 16.
                               www.alon.hu