2016. szeptember 27., kedd

Játsszunk! - Sor(s)vezetőnk: Törőcsik Mari és Jordán Tamás


Vénasszonyok nyara. Vasárnap. Felolvasás.
A szombathelyi Weöres Sándor Színházban majdhogynem teljesen mindegy, milyen szöveget silabizál Törőcsik Mari és Jordán Tamás. A telefonkönyv névjegyzékét – foglalkozás megjelöléssel akár – szintúgy rájuk bízhatnánk.
Akkor sem hibáznának.
Értelmezés. Hangsúly, hangerő. Artikuláció. Levegő vétele, visszatartása, etc., etc.
A szavak, szavak. Azok, amik.
Rend. Tiszaság. Világosság. Áttekinthetőség.
Idebent igen.
S odakint?
Plakátdömping. Végeérhetetlen szívtaposás, agylúgozás. Szózuhatag-(vér)zivatar. Kibetűzhetetlenség. Áttekinthetetlenség. Közértelmezhetetlenség.
Homály.
S mi marad nekünk? A tudomány, a művészet…
Teátrum.
Játsszunk !
Sor(s)vezetőnk: Törőcsik Mari és Jordán Tamás.
Amíg ők áramoltathatják belénk az Életet – „…csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy…” (József Attila) -, addig átvészelhetjük e káoszt.
2016-ban, őszi vasárnapokon.

                                                2016. szeptember 27., kedd
                                                www.alon.hu

2016. szeptember 13., kedd

Florence: Meryl Streep - Tessék jelezni!


Hamis vagy nem hamis, ez itt a kérdés.
Ha fals, hát fals. Kéretik jelezni. Jobbító szándékkal.

A drága Florence Foster Jenkins 1944. október 25-én úgy adott áriaestet a New York-i Carnegie Hallban, hogy valójában nem tudott énekelni. Vijjogott, szirénázott. Ál dalszínészként. Háromezer néző előtt. És mégis. Avagy: mégsem. Mégis lehetett szeretni. Mégsem bukott meg.
Ezer ingyenjegyet juttatott – saját pénzéből - a tengerészgyalogosoknak. Hát, persze, hogy tudjuk, nem sokkal korábban, 1944. június 6-án volt a normandiai partraszállás. Örömet akart szerezni a hősöknek. Sikerült.
Kalapemelés.
Talmi vagy nem talmi. Ez itt a kérdés. Vajon van-e annyi vér a pucánkban, hogy ezt meg merjük-e mondani, „érted haragszom nem ellened” jeligével ebben a mai, közép-európai dalszínházban, ahol a nagyszínpadon színlelt, hazug, megtévesztő, silány produkciót mutat be a szólista. A csapattársak vajon miért nem merik figyelmeztetni, hogy szinte az összes hangja hamis? Talán csak nem azért, mert a dilettáns dalnok teletömi a bugyellárisukat? Ezért a félsz, a némaság meg leginkább a hajbókolás, ahelyett, hogy tiszta vizet öntenének a közélet poharába? „Tisztelt kolléga úr, kéretik lelépni a színpadról, s valami tisztességes állás után nézni – mondjuk Nagy-Britanniában, étterem konyhájában, tányérokat mosogatni, távol a hazától, a szeretteitől. Tanulja csak meg, mi a magyarok istene!”
És mi nézők, miért nem fütyüljük ki, hurrogjuk le? Miért nem hallgatunk a szívünkre, az okos szóra? Minket nem illet meg a valódi, az igazi, a hiteles, a tiszta művészet?
Élet.
Dehogyisnem! Hát akkor? Mi a csudától cidrizünk orrunknál fogva vezettetve?
Stephen Frears rendező, ő jegyzi a Veszedelmes viszonyokat és a Királynőt is, Florence – A tökéletlen hang című amerikai mozifilmje a legjobbkor került hozzánk. Talán-talán még nem késő (sosem az!?), hogy kinyissa a szemeket, a füleket, jé, itt olyan művi műsor megy a mi adófizetői pénzünkön, aminek átverés-íze van. Hoppá!
Meryl Streep(1949) Florence mesés! Vérbeli profiként bújik egy dilettáns bőrébe. Mi mindent tud ez a csoda-színésznő! És persze, hogy mosolygunk azon, hogy fordítva ez képtelenség. Pancserból sosem lesz mester, mi több alkotó, még akkor sem, ha szolgahada ezt akarja belé s a „népébe” sulykolni. Nem, nem és nem! Engedtessék már meg kifütyülni, poshadt paradicsomot (szezon van) feléje hajigálva az említett pályamódosításra sarkallni! Hugh Grant (1960) férj-menedzserként szédületes. Vannak kacskaringós útjai. Persze (meg)élni akar, ezért ajnározza agyon hitvesét. De nem gonosz, „csak” számító, nem rabló, nem offsohre-lovag. Vissza-vissza tud találni az eredendő tisztaságához. Ritkaság. A nyámnyilának ható zongorakísérő Simon Helberg (1980) csúcs fazon. Van abban is valami megható, mint az egész filmben – nem abban, ami most éppen idekint fut -, hogy zsenik milyen harmonikusan fogadják maguk közé azt, aki szintén eredeti.
Hát nem erről kellene szólnia az életünknek, a közös teremtésről? Száműzve egyszer s mindenkorra a talmit.

Mi s ki a hamis vagy nem hamis?
Ez itt és most a legfőbb kérdés.
Kéretik jelezni. Hajszálpontosan.

                                                      2016. szeptember 13., kedd
                                                                 www.alon.hu

 

 

 

2016. augusztus 29., hétfő

Friss nápolyi szelet - Weöres Sándor (Karnevál)Színház: Nem fizetek!


Olykor-olykor meghülyülünk. Akkor is, amikor nincs pénzünk, s akkor is, amikor – legalábbis úgy hisszük – van. Gyarlók vagyunk meg gyanakvók. Emberek. S aztán persze, ha ezt a képünkbe is vágják, ráadásul korrektül s profin, akkor zavarba jövünk. Jé, hiszen én szaladgálok, mi kergetőzünk agyalágyultan a színpadon. Ennyire el tudunk szállni? Igen. Az idiótaság ragadós. Nézzünk körbe, mit érzékelünk utcákon, tereken, útszéleken mostanság? Üvöltő idétlenséget, esztelenséget majd’ mindenütt. Jujuj!

Nem a tükörrel van baj. A Nem fizetek! könnyednek tűnő nápolyi komédia, de benne van – akár cseppben a tenger – ez az egész mindenség, ami bennünk és körülöttünk kavarog. Kissé kínos ugyan, hogy a szerző, Eduardo De Filippo ennyire ismer bennünket, Réthly Attila rendező szintúgy, a pazar szereplőhad nem kevésbé. De talán-talán elindítják bennünk a hangyát: barátocskám, nem baj, ha néha s ideig-óráig tökkelütött vagy, elnézzük neked, de ne feledd, előbb-utóbb nem menekülhetsz a valóság elől, színt kell vallanod! Föl kell ébredned! Ki kell mondanod, jé, én barom, elragadott a csordaszellem, bőgőkórus stop!
Mertz Tibor Ferdinando gazdaként hajszálnyira megrajzolja ezt az ívet. S a Weöres Sándor Színház – a karneválteátrum – egész társulatának a lényege a precizitás. Mindenki és minden a helyén van. Hát, nem az-e a legnagyobb bökkenő idekint, e korhadó létdeszkákon, hogy szinte senki és semmi sincs ott, ahová való lenne?
Ugye, a példának mekkora ereje van kutyakomédia esetében is? Pontosan, szépen, ahogy a csillag… Igen! S egyszer csak, már lassan vége is a nyárnak, azt veszi észre magában a néző, hogy ez a Nem fizetek! miképpen is szólal meg önnön magában. De sebaj, bocsánatos bűn a kései ocsúdás (az önfelmentés/em/ diszkrét bája, hm), a lényeg, hogy előbb vagy utóbb, de, az ég szerelmére, essen már le a tantusz!
Itt tényleg mindenki abban jó, ami rá szabatott. Okafogyott a sorrendiség. És mégis, azért a vérző szív elsőbbséget élvez. Sodró Eliza. Nem adjuk! A csudát nem, igaza van a direktor úrnak, hadd szárnyaljon! Tehát vérzést kéretik csillapítani, tessék szíves mosolyogni, Kovács Adélnál jó kezekben lesz a művésznő a Radnótiban! Gonda Kata pedig most debütált. Sikerrel. A törzsgárda előtt megint le a (nem „csak” nyári szalma)kalappal! Németh Juditért, Nagy Ciliért, Albert Zsófiért ki ne rajongana? Horváth Ákos, Endrődy Krisztián, Jámbor Nándor, Balogh János: a láncban nélkülözhetetlen szem. Akárcsak Kálmánchelyi Zoltán, akinek – úgyszintén - annyi, de annyi színe van, hogy az elképesztő! Jordán Tamás papja, hu-ha, de penge!

Olykor-olykor meghülyülünk, már csak ilyen emberféleségből faragtattunk. A Nem fizetünk! velencei metszésű tükre – másképpen: friss nápolyi szelete - rádöbbent bennünket arra, hogy végre-valahára térjünk észre!

                                                       2016. augusztus 29., hétfő     

 

2016. július 31., vasárnap

A Billy Elliot /The Musical/ elképesztő siker a Magyar Állami Operaházban - Nincs lehetetlen


Lélekig hatoló produkciót hozott létre Szirtes Tamás rendező és csapata Lee Hall és Sir Elton John Billy Elliot című musicaljénak magyarországi átültetésével, újraalkotásával. Olyan erőket mozgósítanak bennünk, melyek az emberi lét lényegének legfőbb védjegyei. Szeretet, kollegialitás, szolidaritás, családi, baráti, közösségi összekovácsolódás. Teremtés.
Egy nehézsorsú fiú az ördögi téboly ellenére mégis, csak azért is megalkotja önmagát. Művésszé válik. Hogy értelmet adjon az őt inspirálók, segítők erőfeszítésének, küzdelmének, szenvedésének is. Bizonyítsa, hogy az ember olyan értékek letéteményese, amely összehasonlíthatatlanul nívósabb bárminemű politikai paktumnál, basáskodó banditáknál. Nincs lehetetlen.

A tánc, az ének, a próza olyan egységben képes ötvöződni az Operaház színpadán, hogy a legelső pillanatoktól szinte varázserő ragadja magával a nézősereget. És minden porcikánkkal egyek vagyunk a szereplőkkel, azaz saját magunkkal, akik az élet deszkáin egészen pontosan olyasmiket élünk meg, amiket most a dalszínházban.
Hát, persze, hogy előkerül a zsebkendő, mert időnként katarzis, megtisztulás áramol végig testen, s lelken. És még a kis apró csermelyeket föl sem itatjuk arcunkról, miközben a mosoly is rajzolásba lendül.  A kutyafáját! Hát, ez bizony igazi élet, lét-tükör féleség.  
2016. július 30-án, szombaton délidőben Stohl Andárs játszotta az apát (a többes szereposztás a zökkenőmentes széria miatt elengedhetetlen), megrázó átéléssel. Két fiát egyedül nevelő bányászként olyan esendő, kiszolgáltatott ember, mint a vidékünkön élők milliói. Küzd, küzd, küzd. A létért, a tartásáért, a gyermekei jövőjéért. Bitang jó színész Stohl András! Akárcsak – de ki ne tudná? – Csákányi Eszter, aki nagymamaként megidézte valamennyiünk nagyiját. A tánctanárnő Auksz Éva volt. Pedagógusok százezreinek legnemesebb jellemvonásait villantja föl, úgy, hogy közben megerősít: egész lényünkkel lehet, szabad, kell szolgálni a következő nemzedékeket. A már a csillagrendszerekben időző anyát Krassy Renáta idézte meg, oly’ igen szerethetőn! S a legfőbb szereplő, a Gyermek: McAllister Baileyt láthattuk ez alkalommal. Azt is belénk táplálja ez a hótiszta kislegény, hogy mindenkinek, de mindenkinek – kivétel nélkül – küldetése van e Földön. És igen, kutya kötelességünk segíteni nekik abban, hogy kitűzhessenek maguk elé életcélt, megtalálhassák, kifejezhessék önmagukat, hogy aztán a szűkebb-tágabb földközösséget táplálhassák, ne hagyják elveszni bennünk sem a reményt, hogy igenis, érdemes!

Életben tartó ez mi magyar Billy Elliotunk. A címbéli A musical – nem, nem túlzás. Szirtes Tamás rendező, Tihanyi Ákos koreográfus és népes, szintén rendkívüli kvalitású alkotótársaik olyan csapategységbe vonnak bennünket a Magyar Állami Operaházban, amire mindig is vágytunk.
Megerősítik abbéli hitünket, hogy mégsem vagyunk itthon egyedül. Hogy össze lehet s kell fogni. Közösen mi mindent tudunk mi teremteni!
Nincs lehetetlen.
                                                      2016. július 31., vasárnap 
                                                      www.alon.hu