2017. január 19., csütörtök

Az ötödik pecsét a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban - Bátorságszérumot csöpögtet belénk


Mi múlik rajtam? Ha már éppen errefelé portyázok világűri kalandozásaim során.
Például ne hagyjam szó nélkül, ha valaki/ke/t megfélemlítenek, megaláznak, gyötörnek, meghurcolnak. Kirekesztenek. Ha bárki/ke/t le akarnak radírozni, mert: csak.
Mindig van választási lehetőségem. Patkánybérenccé válok, vagy sem.
Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című művét 1976-ban álmodta filmre Fábri Zoltán. Amíg létezik cinema e földtekén, addig hat ez az alkotás, amely a saját felelősségemet boncolgatja.
Öt férfi cserél eszmét egy csendes zugban – kocsmában - a vészkorszakban. Elegük van a vezér és bandája sátáni aljasságaiból. Kritizálják (ha csak egymás/maguk között is) a rendszert. Persze félnek, nem merik fölemelni szavukat nyilvánosan. Nem állnak ki az üldözöttekért, nem lázadnak fel az ember(i)ség védelmében.
Ki-ki egy feladványon morfondírozik: a következő életében (ha van/lenne ilyen) teljhatalmú zsarnok avagy megalázott rabszolga lenne-e? Feketén-fehéren. Árnyalatok nélkül. Vegytisztán. Totálmocskosan.
Ilyenformán persze eldönthetetlen a dolog. De, ha mégis…
Az öt úgymond kisemberből egy - spicli. Nem túl rossz arány(?), „mindössze” húsz százalék.
A torzlelkű tömlöcbe juttatja a másik négyet.
Verik s porig akarják zúzni, alázni őket. Ha megütn/én/ek egy megkínzott, már félholt ellenállót, s ez által maradék önbecsülésük is megsemmisül: hazamehetnek.  Ha nem, halál fiai. A négy férfiből három képtelen meglendíteni karját-kezét, a lázadást, a halált választja. Egy meglegyinti „Krisztust”, aztán mehet Isten hírével. Ám ő sem kollaboráns, merthogy valójában embermentő; odahaza saját és befogadott – zsidó – gyerekek várják. Az életük az ő létén múlik.
Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színházban Hamvai Kornél alkalmazta színpadra Sánta Ferenc remekművét. Csiszár Imre rendezte. Fantasztikusan. Felemelőn, katarzist teremtőn.
Az órás Farkas Ignác. Azt gondolnánk, hogy a filmbeli Őze Lajos után reménytelen vállalkozás Gyurica úr bőrébe bújni. Nem így van. Amiként alkotótársai is olyan karaktereket teremtenek, melyek élnek, égnek a színen, a szívünkben. A könyvügynök Bellus Attila (a filmben Márkus László), a kocsmáros Kiss Ernő (Bencze Ferenc), az asztalos Balogh Tamás (Horváth Sándor), a fényképész Szakály Aurél (Dégi István). A színművészet olyan csodájával ajándékoznak meg bennünket, amiért újfent megérezzük, hogy teátrum nélkül lehet ugyan létezni, de…
Az ördög ideológusa-mindenese Sztarenki Pál (ez volt az utolsó filmszerepe Latinovits Zoltánnak). Elképesztő, hogy okos(nak vélt), értelmiségi(???) miképpen szolgálhatja – teljes arzenálját bevetve – a sátánt 1944-ben.
És 2017-ben? Nézzünk csak körül ezen a bolygón. Násztáncát lejti a téboly. Mert hagyják. Hagyjuk. Hagyom.
Kussolunk/kussolok.
Bátorságszérumot csöpögtet belénk a zalaegerszegi előadás.
Ránk fér ember(ség)söprő-járványok idején.
Hiszen bődületesen sok múlik rajtunk/rajtam.

                                                             2017. január 19.

 

 

 

 




 

 

 

2017. január 14., szombat

Megfogni egymás kezét s együtt teremteni - A III. Richárd a Nemzeti Színházban - Példát mutat Trill Zsolt, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza és Alkotócsapatuk


www.alon.hu

Mitől ember az ember?
Rangtól, hatalomtól, vagyontól? Hogy folyamatosan masíroztat vágóhídra százezreket, milliókat? (Leszámítva nyúlfarknyi időszakokat.)
Tényleg ez a földi életképlet: a kasztosodás, az elhatárolódás?
William Shakespeare III. Richárd. Budapest, Nemzeti Színház, 2017., január. Trill Zsolt, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza és Társaik szövetkeztek ifjú Vidnyánszky Attila rendezővel, Vecsei Miklós fordítóval, szövegkönyvíróval.
És az örök Shakespeare-rel!
Szembesítenek.
Ranglétra, hatalomhajsza, vagyonbesöprés.
Tőrforgatás bárkiben. Bárhol, bármikor.
Ezért kár (lenne) e röpke földi kitérő(m)ért.
Akkor, hát, mi végre is vagyok?

Az adaptereim még épek, egészségesek?
Képesek-e még szeretet-üzeneteket venni-adni? Van-e még arcom, afféle Nagy László-i? 
Kell lennie valaminek, amiért valóban(?) itt van most a helyem és nem bárhol, bármikor!
Tessék, kérem bekopogtatnom mellkasom tájékán: itthon vagyok?
Itt. Hon. Vagy. Ok.
Mi van veled-velem?
Ismét gellert kapok golyóként, mielőtt meghúznám (melyik énem is vagyok éppen?) bennem a ravaszt?
Matt. Megint nem egy sávon/vonalon utazom magammal. Vagy éppen száguldok vissza – porladok újfent - a soha nem volt jövő(m)ből.  
Mindezek miatt (is) határozhatott úgy a Trill, Eszenyi, Hegedűs D. Trió és Csapata: elég belőlem.
Fújj(ak) ébresztőt!
Megteszem-e? Vagy továbbra is hagyom kizsigereltetni, beáraztatni magam; eladom testemet-lelkemet a gonosznak.
Ugyanarra bíztat e honi művészcsapat, amire a napokban Meryl Streep is utalt, amikor az örökre távozott barátnőjét, Carrie Fischert (1956-2016 – a jó Leia Organa/Csillagok háborúja) idézte: „Fogd a törött szíved és alakítsd művészetté!”. S azt is nyomatékosította: „Ha a hatalomban lévő arra használja a pozícióját, hogy másokat zaklasson, mindannyian veszítünk.”
A tolerancia, a befogadás mellett is érvelt Mery Streep, amit ugyancsak sugall, sugároz Eszenyi Enikő, Trill Zsolt, Hegedűs D. Géza és sortársi teamjük. Tisztán. Elemi, elementáris erővel.
Amiként a Nemzetiben ugyanígy létezik/lélegzik a Brandban, a Galilei életében Törőcsik Mari, Trill Zsolt, Trokán Nóra, Zsótér Sándor rendező és – generációkat úgyszintén csapattá olvasztó - művészgárdájuk. Lenyűgözően. Meghatóan. Fantasztikusan inspirálón.
Ferenc pápa szintén gyakran hangsúlyozza: „A pásztorok azzal foglalkoznak, hogy a nyájuk szőrét bodorítsák ahelyett, hogy észrevennék, hogy a hívők világa odakint csatatérré vált, amelyen éhezők, kétségbeesettek, reményvesztettek várják az egyház segítségét”. (Forrás: Andeas Englisch A Vatikán harcosa – Ferenc pápa és a bátorság útja; a Lazi Kft. kiadása, fordította Kosztolánczi Krisztina, 2016). 
A világítótornyok, az egyetemes értékőrzőink irányt adnak, mutatnak. Felelősségünk ébresztői. Energiaforrásaink. Lényegünk, mivoltunk újra meg újra élesztői. Megújítóink.
Kell, hogy legyenek, Akikhez mérhetjük magunkat. S íme: Vannak!
A III. Richárd alkotó együttese – a szövetségeseket tavaly nyáron befogadó Gyula városával s a most otthonul szolgáló Nemzeti Színházzal, élén Vidnyánszky Attila vezérigazgató-művész úrral – történelmi példát ad, mutat.  Igenis meg tudják fogni egymás kezét, felelős művészként-teremtőként.
Ez az egyetlen, a helyes, a járható út/pálya.
Vállvetve küzdeni a létképtelenség, a kasztosodás, az elhatárolódás ellen.
A vagyon, a hatalom, a rang akkor, és csak akkor ér/számít valamit, ha szolgálok, szolgál(hat)unk vele.
Népet-nemzetet. Európát. Földközösséget.
Ettől ember az ember.                                         
                                                         2017. január 12-14.

2017. január 3., kedd

A Dohány utcai seriff sorozatlövetű sötétségoszlató - Weöres Sándor Színház: FÜGE Produkció-Kaposvári Egyetem, Kovács Márton és Mohácsi János Csapata


www.alon.hu        
                                                            Mordechai Reuveni emlékére


Meg lehet-e szokni az elsötétítést? Hogyne. Hiszen nincs nap, hogy ne lenne benne részünk. Ám ha ember szab emberre sötét kényszerzubbonyt, az elviselhetetlen. Föl kell(ene) lázadni.
Ülünk a teljes sötétben. Holokauszt túlélők visszaemlékezéseit hall/gat/juk. „Látjuk”. Weöres Sándor Színház, 2017. január másodika, A dohány utcai seriff. A FÜGE Produkció és a Kaposvári Egyetem missziós valóság show-ja (így nevezem a koromsötétben zajló „játékot” - szp). Alkotók: Kovács Márton, Mohácsi János.
Mintha mi is sárgacsillagosok, összetereltek, hajtottak/űzöttek lennénk. Ártatlanul megvetettként. Részvétet nélkülözőként. Marhavagonba préselve napokon keresztül hatvanad, hetvened, nyolcvanad magunkkal. Megfosztva régtől – a legelső bennünket gyalázó szó elhangzásától, megtűrésétől - emberi méltóságunktól. Vasútállomási válogató. Élet, halál. Élet, halál. De, leginkább halál. Gázkamra-vég. Krematórium.
Ennél világosabb s egyszerre fénytelenebb teátrumi előadást aligha éltem át.
  
Számomra különösen is súlyos. Újév napján kaptam a hírt, hogy atyai jó barátom, Mordechai Reuveni nincs többé; az izraeli Nazeret Ilit-ből kilencvenhárom évesen távozott, örökre. A Pedagógusok Lapjának 2016-os karácsonyi számában közölt tárcanovellámban idéztem Mordit. Akár a Dohány utca seriffben is hallhatnánk, „nézhetnénk”. Bennem minden esetre újra és újra peregnek e filmkockák is a WSSZ Márkus Emília Termében: „Tudod, élt egy hatgyerekes család Debrecenben. Az apa vízvezeték-szerelő volt. 1943-ban behívták munkaszolgálatra. Hamarosan eltűnt. 1944 áprilisában a mama és a hat gyerek, tizenöt éves volt a legnagyobb, egyéves a legkisebb, téglagyárban ’kapott szállást’, ahonnan vagonokban, nyolcvan zsidó sorstársukkal együtt Auschwitz helyett, a ’sors ficama’, Sankt Pöltenbe vitték őket. A nagylány 1945 áprilisáig gátépítésen, földművelésben, kőbányában dolgozott. Mikor a ruszkik közeledtek, Mauthausenba, gázkamrába küldték őket. Gyalog. Aki kidőlt a sorból, golyót kapott. A mama leült, kivette az imakönyvét, a gyerekek folytatták a menetet, már nem emlékeznek, hány napig, Günskirchenig. Ott szabadították fel őket az amerikaiak néhány nappal a háború befejezése előtt. Az angol hadseregben szolgáló zsidó ezred katonái elvitték őket Olaszországba, onnan jöttek Erec Jiszraelbe. Egy hónappal később levelet kaptak apjuktól, fényképpel, amin a mamával van együtt! Kiderült, hogy a mamát feldobták a hullákat összegyűjtő kocsira, elvitték Mauthausenba, de a krematórium már nem működött. Az oroszok vitték el Bécsbe, kórházba, onnan pedig Pestre, a Bethlen-téri iskolába, ami akkor ideiglenes kórház volt. A papa Terezienstadtban szabadult fel. Rohant Debrecenbe, ott nem talált senkit. Két hónap múlva valaki jött és azt mondta, látta a mamát a kórházban. A papa kereste is ott, sikertelenül. A mama találta meg. 1950-ben ideértek, egyéves kislánnyal. Vallásos kibucban telepedtek le. Haláluk napjáig itt éltek anyósomék.”

És akik Európában maradtak a vész után? Lengyelországban lengyelként, Magyarországon magyarként? Újabb és újabb pokoljárás, részleges napfogyatkozás; rövidebb-hosszabb boldog(abb) időszakok akadtak, ha ugyan...
S most sem süt a Nap ezen a bolygón. Csalóka, látszat.
Van félni valója a sűrű sötéttől az ember(i/ség)nek.
Ámbár: amíg születhet és meg is születik olyan alkotás, mint A Dohány utcai seriff, addig a remény sem pihenhet földalatti szuroksötét veremben kampóra akasztva. Bánfalvi Eszter, Boros Anna, Deák Péter, Keresztény Tamás, Lakatos Máté, Király Dániel, Lábodi Ádám, Némedi Árpád, Rainer-Micsinyei Nóra, Takács Nóra Diána, Tolnai Hella koromsötétben lázad föl a naptalanság ellen.
„Íme, hát…” (JA) - még sincs lehetetlen. 
Ember emberre szabott kényszerzubbony-sötétségek, közönyzuhatagok, rémségek ideje, kérjük tisztelettel, mégis csak – ugye(?) - lejárt!  Hogy a Nap napról napra bújócskázik (velünk), csupán ez az egyetlenegy helyén, s rendjén való dolog legyen, maradjon e világon.                          

                                                         2017. január 2-3.

                                                                                             

2016. december 24., szombat

Szenkovits Péter: Medvehagyma /tárcanovella/


Pedagógusok Lapja, 2016. 12. szám/december, 14-15. oldal

 
A völgyteknő végeláthatatlan medvehagyma-telep. Kész aranybánya.
Mániákusan, fanatikusan, fékezhetetlenül irtja.
Nyílt titok, kikkel dobatja piacra az árut. Valószínűtlen, vérlázító nyereséggel, mint rendesen mást is. Nem számít, hogy nem ő fektetett be.  
Kinyeste magából, életre szólóan, a morális ideát, hogy bánjon az anyatermészettel emberségesen, vigyázza a múltat, hajszálpontosan mérje föl a jelent, előrelátón oltalmazza a jövendőt.
Egy madár dalolva szalutál. Másik, harmadik, negyedik is.
„Elmentek ám ti!”
Duzzadnak a zsákok. Dagad a dölyfe.
Förgeteges füttysorozat: „Fuss, fuss, fuss!”
Fölkapja a fejét.
Mintha két vérebet látna. Galambfehéret, hollófeketét.
Menekül.
Ganajba bukik, trágyabogarak közé.
Halálverítékes.
„Ízekre szednek a fenevadak. A nyakamnál kezdik.”

 
Bekapcsol belső vetítője.
Az izraeli Názáretből kilencvenhárom éves atyai jó barátja, Mordi Reuveni jelenik meg: „Tudod, élt egy hatgyerekes család Debrecenben. Az apa vízvezeték-szerelő volt. 1943-ban behívták munkaszolgálatra. Hamarosan eltűnt. 1944 áprilisában a mama és a hat gyerek, tizenöt éves volt a legnagyobb, egyéves a legkisebb, téglagyárban ’kapott szállást’, ahonnan vagonokban, nyolcvan zsidó sorstársukkal együtt Auschwitz helyett, a ’sors ficama’, Sankt Pöltenbe vitték őket. A nagylány 1945 áprilisáig gátépítésen, földművelésben, kőbányában dolgozott. Mikor a ruszkik közeledtek, Mauthausenba, gázkamrába küldték őket. Gyalog. Aki kidőlt a sorból, golyót kapott. A mama leült, kivette az imakönyvét, a gyerekek folytatták a menetet, már nem emlékeznek, hány napig, Günskirchenig. Ott szabadították fel őket az amerikaiak néhány nappal a háború befejezése előtt. Az angol hadseregben szolgáló zsidó ezred katonái elvitték őket Olaszországba, onnan jöttek Erec Jiszraelbe. Egy hónappal később levelet kaptak apjuktól, fényképpel, amin a mamával van együtt! Kiderült, hogy a mamát feldobták a hullákat összegyűjtő kocsira, elvitték Mauthausenba, de a krematórium már nem működött. Az oroszok vitték el Bécsbe, kórházba, onnan pedig Pestre, a Bethlen-téri iskolába, ami akkor ideiglenes kórház volt. A papa Terezienstadtban szabadult fel. Rohant Debrecenbe, ott nem talált senkit. Két hónap múlva valaki jött és azt mondta, látta a mamát a kórházban. A papa kereste is ott, sikertelenül. A mama találta meg. 1950-ben ideértek, egyéves kislánnyal. Vallásos kibucban telepedtek le. Haláluk napjáig itt éltek anyósomék.”
Az emlék talán megmenti. Bizakodik.
Mozivásznán Gordon Zsuzsa színésznő, hajdani szövetségese tűnik fel: „Tudod, hogy édesanyám halálát soha nem hevertem ki. 1944. november 9. Harminchét éves volt. Három nyilas suhanc hurcolta el a házunk elől. De még előtte, nyáron megmentette az életemet. Bombatalálat súrolta az óvóhelyünket, ő ásott ki engem a romok alól. Az óbudai téglagyárba vitték. Főorvos apukám - ők elváltak -, ügyeletes orvosként mentőautóval ment érte. Kiabálta a nevét, édesanya azt gondolta, másik dr. Gartner Pálnéról lehet szó. Maradt. Talán hiúságból is. Hárman viszont kijutottak a betegszállítóval ’gartnerpálnéként’. Apukámtól hallottam így, de valahogyan nem tudtam elhinni neki. Aztán a kétezres évek elején egy agg, beteg ismeretlen hívott telefonon, hogy szeretne nekem elmondani valamit, nem akarja magával vinni a sírba. Ő is ugyanígy mesélte. Anyukámat kelet-ausztriai lágerben ölték meg. Később kerültek földi maradványai Kismartonba. 
A nagynénémet ’44-45 fordulóján az egyik budapesti kórház kórterméből ’Kun páter’ kiugrott minorita szerzetes, nyilas pártszolgálatos terelte ki az udvarra másokkal együtt. Megásatta velük a sírjukat. Két lány még a lövések eldördülése előtt zuhant bele a gödörbe. Ők lettek ’45 szeptemberében a koronatanúk. Én is ott voltam a tárgyaláson, és a halálos ítélet végrehajtásánál. Tizenhat évesen. És nem fordítottam el a fejemet.”
Zsuzsa 1955-ben Jutka bőrébe bújik a Budapesti tavasz című Máriássy Félix rendezte filmben.
Ezt is pergeti lejátszója.
A Dunába lövik a nyilaskeresztesek. Mire szerelme odaér, már csak cipők árválkodnak a rakparton. Középkorú nyilas válogat. Az egyiket, ami lyukas, bedobja a folyóba. A fiatalemberben ekkorra érlelődik meg, hogy fegyvert fog a fasiszta brigantik ellen. Ma a Duna-parti emlékműnél Jutka-Zsuzsa cipője balról a második női lábbeli.
2011 ősze, a Várkert rakparti Szántó Piroska Emlékmúzeumban a Megfogni egymás kezét (1956-2011) című vallomáskötet bemutatóján elszavalja József Attila ezerkilencszázharminchét januárjában írt Thomas Mann üdvözlése című versét. 
„…Most temettük el szegény Kosztolányit / s az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol – / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...”.
„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”
2013 nyara, botlatókövet (Stolpersteine, Gunter Demnig német képzőművész alkotása) helyeztet el egykori lakóházuk bejáratánál. Rajta réztáblácskán a felirat: „Itt lakott Dr. Gartner Pálné, szül. Szöllősi Magdolna, sz. 1907, megölték 1945 Lichtenwört lágerben”. „Ugye”, véli Zsuzsa hangját hallani a trágyatenger foglya, „aki ezt olvassa, az jobb emberré válik?”.
Jelenetsor 2014-ből.
Menetelés az Életért. Zsuzsa halad a többségében diákok alkotta német keresztény csoport élén, Budapesten. Előtte az egykori halálmenetet az ellenkező irányból, nyugatról kelet felé tartva gyalogolták végig a vendégek. Bocsánatot kérni jöttek Magyarországra a holokausztot túlélőktől, hozzátartozóktól, nagyszüleik bűneiért, akik részt vettek a zsidók üldözésében, öldöklésében.
Látja Zsuzsát, a Budapest Pride-on, a büszkeség napján. Egyetemes értékeken nyugvó, esély-azonos, tudásra épülő, teljesítményközpontú, közvagyon fosztogatását, szétrablását gátló, ködösítéstől és választási manipulációktól mentesített, nyitott, s előítélet, kiközösítés, félelem nélküli, empatikus, humanitárius elkötelezettségű, szociális feszültség-védett, szolidáris, méltányos, irgalmas, bölcs világ mellett teszi le voksát.
Szabadság, egyenlőség, testvériség.
Nézi Zsuzsát, amint riksában ül, fején szivárványos sapkaköltemény, integet, üdvözöl mindenkit, a másság, a sokszínűség tiszteletére, civil egységre, autonómiára, a demokrácia védelmezésére bátorít. Annyira szeret, s annyian szeretik!
Kivonszolja magát a szennyből.
2016, télutó. Buda, Széher út. Gyöngykagyló-nappalijában Csernus Mariann színésznő idézi s igézi meg Weöres Sándor Dob és tánc című poémájával.
"csönd / béke / csönd / béke / fény /csönd fénye / béke csöndje / fény békéje csönd / fényes csönd béke / csönd béke fény / béke csöndes fénye / fény csöndje / csönd csöndje fény fénye béke / csönd fény”
„ima irama / unalom fénye / csönd ünnep béke rend szállj / ima fény ünnep lengj béke / fény csönd / béke / csönd / csönd / béke / béke”
Ily’ háborítatlanságot a Grand Canyon-nál, a kínai falnál, s Izraelben, a Masszáda erődben hallott. Az előbbinél piciny mókus-szerűség szólongatta olyképpen, hogy szelíden szaglászta. Jólesett vele a testközeli elcsitulás. Pekingben nincs madárhang. Se szomorú, se vidám. A csivitelő had az ember-éhínség áldozatává vált. A fal visszhangozza e némaságot. A zsidóság ősi, hősi szimbólumát megtestesítő Masszádában, ahol az első zsidó-római háború végén kilencszázhatvan várvédő és családjaik tömeges öngyilkosságot választottak a rabiga helyett, mindössze két nő és öt gyermek maradt életben, feketerigó-szerű madárkák osztották meg vele legbensőbb békességüket.

 
Begyömöszöli behemót zsákjait az autóba.
Elindul.
Beér a legközelebbi faluba.
Madonnaarcú kismama mellett áll meg. Lehúzza az ablakot, köszön s figyelmezteti, legyen óvatos, mert kopók kóborolnak a környéken.
Tankol. Jó csomó medvehagymával ajándékozza meg a kutast. Hazafelé beugrik ide-oda. Tessék a friss tavaszi finomság! Lám csak! Gyerekjáték búcsút intenie vélt felsőbbrendűségének s a méltánytalanul magas nyereségének.
Így is akkora rakománnyal tér haza, hogy asztal, vájdling, fazék csordultig telik. Mos, vág, rak. Tesz üvegekbe dió- meg tökmagolajba, csomagolva fagyasztóba.
Már-már látni se bírja. Elege lett. Prédaleső egója lejárt.
Az immár jól összeérett s hűtött medvehagymával elindul, hogy szétossza a csemegét.                                            
                                                    /2016. augusztus/     

2016. december 20., kedd

Bányvakságban Kaszás Gergőék világítanak - a Weöres Sándor Színházban is


Törőcsik Mari fia járt Szombathelyen! Jó, színházi/színpadi gyereke, kétszer/esen/ is: Kaszás Gergő. De mégis!
1998-ban Szolnokon játszotta az édesanyját (Jelena Krucsinyinát) - egy ország Marikája - az Anatolij Vasziljev rendezte Ártatlan bűnösökben. Kaszás Gergő Grigorij Nyeznamov volt. 2007-ben Egerben Peer Gynt; Törőcsik Mari Aase. Kell-e ennél nyomósabb érv, hogy megnézzük Kaszás Gergőt szombathelyi teátrumi vendégjátékán?
A Szkéné Színház és a FÜGE Produkció vitte színre Székely Csaba Bányavakság című színművét 2012 novemberében. Most vasárnap érkezett meg a Weöres Sándor Színházba.
Igaz (tan)mese a korrupcióról és az idegengyűlöletről. Bár csak elmondhatnánk, avítt darab/előadás: valaha volt mifelénk sumákság, gyűlölködés, acsarkodás, striciség, patkányság, rablógazdálkodás, gazemberség, de bezzeg ma; ugyan már!
Ötvenes polgármestert játszik az ötvenegy éves Kaszás Gergő. Istenigazából „nemistudomhogyan”, de az biztos: inspirál arra, hogy később, immár idekint önmagunkat kezdjük picinyenként vizsgálgatni, kutatgatni, átvilágítani: miképpen, mennyiben s mennyire voltam/vagyok/leszek megkenhető, korrupt, kollaboráns? Agyelszívott idióta. Romhalmaz.
Melyek voltak – lehettek – a mozgatórúgóim egykor, amikor még meg akartam, szerettem volna forgatni az egész világot? S aztán miként deformálódtam? Ne, ne mutogassak! Megtehetném, persze, de alighanem a sorrend nem tévesztendő össze. Mikor is kezdődött az én, saját bedarál/tat/ásom? S miképpen próbáltam másokat a saját (ördög)képemre gyúrni? Tisztaság. Utóbb koszlerakódás. Ami belefér. Dagonyázás a langymeleg mocsokban. Miközben, még szép, hasonulgat/t/unk egymáshoz. Láb lábat mos. Trágyalében pancsolni, hurrá, ez ám a győzelem!
Polgármester uram(ék) már nem képes(ek) kievickélni. A még túlélő néhány hozzátartozó sem. Akárcsak az ellenlábas(ok).
Hívok egy igazságtevőt, leplezze le a konkurenciámat, a bitangot, de bibi van: kiderül, én vagyok a főhunyó.
Van ennél lejjebb?
S hogyan tovább?
Kaszás Gergő azt adja, amit vártunk tőle. Az igazat mondja, nem csak a valódit (József Attila után, szabadon). Bámulatos, hogy mennyi mindenről beszél akkor is, amikor hallgat. Pontosabban: ekkor közli a legtöbbet. A mindent. A hétszenvedését!
A nagyok között lehetsz te is nagy! – jegyezte meg a nyolcvanadik születésnapján egy ország Kabos Lacija. (Kabos László komikus, Jászai-díjas, érdemes művész; Sárvár 1923 - Budapest, 2004.) Megállapítása bányavakságunk idején is helytálló. Kaszás Gergő ugyanis aranycsapatban játszik. Még ha senki nem fújja kapásból (sem) az összeállítást. Na, bumm! Polgármesterének húgát Bozó Andrea, lányát Eke Angéla, a nyomozó rendőrt Tóth József, a mélymagyar ős barbár szomszédot Epres Attila szervírozta fel hibátlanul. Kifogástalanul. Mindez Csizmadia Tibor rendező s az őt segítő remek csapat érdeme is.
Egyszer egy kollégámnak azt mondta Kaszás Gergő: „Mikszáth és Móricz óta tudjuk, hogy a mutyi mindig nagyon jellemző volt erre az országra, de én szívből gyűlölöm a mutyi-világot, ami nagyon nagy kerékkötője az országnak. Nem is értem, miért nem tudják egyesek elképzelni, hogy a dolgok tisztán is tudnak működni.”
Bányavakság. Közép-Kelet-Európa kerékkötője.
Ámbár ha körülnézünk e labdacson… De nem vigasz, hogy másutt sincs egyéb; máshol se ilyenebbek meg olyanabbak.
A (szín)művészek, a tudósok, az értelmiségiek felelőssége, szerepe, kötelessége: megkérdőjelezhetetlen! Tessék kézbe venni a (vihar)lámpást, s fényleni, világítani szerteszét! Mint a Szkéné-FÜGE együttes.
Mint Kaszás Gergő. S az „édesanyja” a Nemzetiben a Brandban, a Galilei életében ma is: Törőcsik Mari!

                                        2016. december 19-20.
                                               www.alon.hu