2017. szeptember 22., péntek

Mindenkinek szívét érezni /Szép Ernő/ - A Vőlegény: tétmeccs - Kovács Patríciával, Szabó Kimmel Tamssal, Tóth Ildikóval, Takács Katival, Gazsó Györggyel, Novák Eszter rendezésében - Budapest, Belvárosi Színház

 
Hogy mi mindent ki kell fundálnunk – hja, kérem szépen, a kényszer nagy úr, tudjuk pár milliárdnyian e földtekén -, hogy végre-valahára révbe érjünk?!
Olykor-olykor színlelni vagyunk kénytelenek, képmutatónak is tudni kellene lenni, púderezzük a körülményeinket, hogy úgy fessenek a dolgaink, velünk aztán minden a legnagyobb rendben van, lubickolunk a polgári létben, mint hal a vízben.
S hátha – mégiscsak, egyszer – sikerül kievickélni a partra, lecserélhetjük kopoltyúnkat tüdőre, és szívhatunk szabadon, nyugodtan oxigén-dús levegőt. Belénk költözhet az érzés: nem vagyunk másod-, harmadrangú földlakók csak azért, mert nem hullott ölünkbe vagyon, nem vágjuk zsebre az ország pénzét, nem kötünk maffiózós/gengszteri, másokat kirekesztő, kizsigerelő umbuldákat.
Szép Ernő, újságíró, költő, drámaíró,1884-1953.  Ady Endre barátja volt. 1944-ben csillagos házba internálták, munkatáborba hurcolták nyilas brigantik. Egykori lakhelyének /Budapest, Liszt Ferenc tér 11./ falán lévő emléktáblán ez áll: „Én úgy szerettem volna élni, / minden halandóval beszélni, / mindenkinek nevét kérdezni, / mindenkinek szívét érezni”. (Wikipédia)
Vőlegénye arról (is) szól, hogy mindenki méltó lehet a boldogulásra, boldogságra. S nem szabad föladni se önmagunkat, se álmainkat, sem vágyainkat. Csak azért sem fogunk ülepnyalóként meg rabszolgaként vegetálni.
Léteznek csodák, ám azokért meg kell küzdeni, szenvedni. S előbb-utóbb a dolgok a helyükre kerül(het)nek. Békesség járhatja át testünket, lelkünket, szellemünket.

A Vőlegényt, az életünket halálpontosan érzékelő, tükröztető, zseniális Novák Eszter rendezésében tűzte műsorára – a Szentendrei Teátrummal karöltve - az Orlai Produkciós Iroda. OPI: Okfejtés, Profizmus, Invenció. Másképpen: Optimális, Pontos, Intenzív. Ugyan nincs benne r betű (mármint az OPI rövidítésben), ám alaperénye a Ritmus meg a Rend is.
Novák Eszter Vőlegénye bivaly erős szereplőgárdával „fut” mostantól a budapesti Belvárosi Színházban. Kovács Patrícia a lány, aki álmai hercegére vár, vár és vár. És aztán fel-feltűnik a nagy ő, az annak látszó. Csakhogy a pénzhiány, a nyomor, a nélkülözés szele (meg még mi minden) elfújja a remélt boldogságot. De megint itt van valaki, igen, nincs mese, immár az igazi, Szabó Kimmel Tamás. Aki persze szintén üres zsebű – hozomány után szaglászó, kajtató - flótás.
Újra: fuccs!?
Mégsem. Hiszen nem lehet, nem szabad, mert ilyen nincs, folyton-folyvást padlót fogni! Az nem megy, hogy nem kellek (soha) senkinek. Hiszen én is vagyok: valaki. És persze kiderül (nem könnyen, ugyebár), hogy végtére: ő sem akárki.
Szuper érzékeny Kovács Patrícia és Szabó Kimmel Tamás. Ezernyi bennünk lévő színt ábrázolnak, s ösztönöznek arra, világítsunk csak be(le) szépen saját zugainkba!
Létképlet sorozatokat – elementáris erővel - skiccelnek föl tökéletesen. Jelen-létük lenyűgöző. Élnek.
Kapiskáljuk egyáltalán, mekkora értékek? Orlai Tibor direktor-producer és Novák Eszter rendező tisztában van ezzel. Lélekrezegtető, ahogyan trambulint – rakétakilövőt - építenek számukra, ami valójában értünk, a nézőkért lép működésbe.
Irány a külső-belső végtelen!
Takács Kati mamaként, Tóth Ildikó testvérként-nővérként, Gazsó György papaként páratlan. Színészóriások. S összjátékuk bámulatba ejtő.
Szempárásan derülünk az abszurd, előző s mostani századelős, rumlis világunkon, földönfutós, levegő utáni kapkodásainkon.
Lét-, tétmeccsünkön.
Dicséret illeti team-társaikat is: Fillár Istvánt/Keres Józsefet (mindkettejüket megadatott látni a fiú apjaként), Szabó Irént, László Lilit, Hevesi Lászlót, Madácsi Istvánt. S Kárpáti Pétert (dramaturg), Lázár Zsigmondot (zene), Zeke Editet (jelmez), Valcz Gábort (díszlet), Csáfordi Lászlót (grafika), Skrabán Juditot (a rendező munkatársa).

Mindig – most is - ki kell valamit fundálunk. Ne legyünk restek, hogy a mindenkori elnyomók, „hatalmasok”, azaz: törpék ne rabolhassák el a többségtől az emberi lényeget, a teremtő hitet, az éltető energiát.
Révbe érhessünk - kasztoktól mentes, igazságos, szabad, békés, oxigén-dús környezetben élhessünk, alkothassunk - e páratlan, angyali/tündéri bolygónkon.                                                    
                                        2017. szeptember 21-22.

2017. szeptember 17., vasárnap

Nem maradhatunk tétlenek - Hegedűs a háztetőn/Alföldi Róbert - Nem hatalommal: lélekkel

 
Innen el kell menni! – hallik a fölszólítás az Alföldi Róbert rendezte Hegedűs a háztetőn búcsújajaként, ami természetesen ekképpen (is) értelmezhető/értelmezendő: nem, nem, honfitársaink, itt kell maradnunk! Elsősorban idehaza kell megvívnunk a harcainkat: lámpásként. S a fényt át kell tudni adnunk a következő nemzedékeknek!
A mi csodaszép Budapestünkön, a gyönyörűséges kisebb-nagyobb településeinken emitt-amott fel-feltűntek - az elmúlt hetekben - szíveket melengető plakátok, rajtuk hétágú menóra/gyertyatartó (lámpás - a zsidóság egyik legrégebbi jelképe) s alatta: Hegedűs a háztetőn.
Hirdeti, hogy itt és most (akárcsak a Hamletben) missziót teljesít színi csapat, mely ellenpontozni kívánja – a maga szerény eszközeivel – az otromba, a goromba, az erőszakos, a rémhírterjesztős, a manipulációs, a méreggel átitatott nép-, Európa- s civilizációellenes hadjáratot, amely szinte besötétítette az egész országot. Hisztériakeltési, gyűlöletkeltési, kirekesztési szándékkal.
A hatalmat minden áron kisajátítani/megtartani próbálóknak végre-valahára tudomásul kellene venniük, hogy ebből elég!

Az Alföldi Róbert rendezésében színre vitt Hegedűs a háztetőn-t eddig kétszer mutatták be Budapesten. Szombathely volt (szeptember 16-án) az első vidéki helyszín; következik Győr, Debrecen, Miskolc, Veszprém, Pécs, Zalaegerszeg, Nyíregyháza, s a jövő nyáron Szeged: Szabadtéri Játékok.
Tevjeként Stohl András a kételkedő önmagunkkal szembesít. Hogy őrületesen nehéz magunkban rendet tenni. S ez nem egyszeri feladat; folyamatos készenlétet igényel – s jelent - döntéssorozatainkat meghozni. A lelkiismeretünkre, s nem az érdekszférák szirénhangjaira hallgatni. Felelősnek lenni kisebb-nagyobb közösségeinkért. Képesnek lenni – jó szívvel - szétosztani azt a kevéskét is, amink van.
Édes, jó Istenünk!
Húzni „hagyományosan” az igát, tenni, teremteni. Miközben szembeszállunk a bennünk s a körülöttünk grasszáló gonosszal! Kételkedem (magamban is), tehát vagyok. És nyitok újra meg újra: a maira, a frissre, a korszerűre.
Végtére is, „csak” boldog/ok/ szeretné/n/k lenni, akárcsak mindenki e glóbuszon. De ehhez a bennünk meglévő falakat, kerítéseket téglánként, drótszálanként kell lebontogatnunk, hogy megláthassuk a másik, észrevegyük a mások (hasonló) kínjait. És eredményeit.
A távlatokat. A fénynyalábokat.  
Nem a bezárkózás, nem a kirekesztés a mi utunk; a nyitottság, a tolerancia, a belátás, az elfogadás. A szeretet.
Golde: Éder Enikő. Hű társ nélkül nem megy, nincs mese. S a fantasztikus gyermekek: Martinovics Dorina, Bánfalvi Eszter, Sodró Eliza, Pájer Alma, Kornis Anna. Hát, nem értük élünk? Dehogyisnem. Mit szólnának ők, ha behódolnánk? Mérhetetlenül nehéz szülőnek/családfőnek(?), Embernek lenni, hát még lámpásnak! Megalázkodni, azt már nem!
S a többiek! Csákányi Eszter, Szatory Dávid, Bányai Kelemen Barna, Fehér Tibor, Tóth Gabi, Náray Erika, Hevér Gábor, Lugosi György, Márton András, Patkós Márton, Makranczi Zalán, Juhász Levente, Misurák Tünde meg a táncosok, a zenészek, s valamennyi fénygondozó!
A lázadó, igaz Percsik szavai belénk telepednek: nem maradhatunk tétlenek! És kisatírozhatatlan: „az” nem számít. Értsd: a származás, a vallás nem/sem lehet, soha ne lehessen ürügy arra, hogy bárkikből is ellenséget fabrikáltathassanak bennünk/velünk - ellenünk!
A csendbiztos mentegetőzik: nem tehetek mást. Kérem szépen, hát álljon meg a patkánymenet; tényleg nem? Jobb szembe köpni magam-magamat, mint kiállni a kortársakért, az igazság/uk/ért, az igazamért?
Itthon, Európában, a világban.

„Itt élned, halnod kell.” Nekem, neked, neki, s nekünk, nektek, nekik! Mert miféle indokkal nem? Mert csak? Nem férek be a sablonba; és akkor mi van? Vagy, mert: (érted) haragszom? De hiszen nem – én sem - vagyok ellenség!
A menórát néző/látó Zakariásnak (aki kisprófétaként élt - szolgált/!/ - Krisztus előtt 500 körül) is mondva volt: „Nem hatalommal és erőszakkal, hanem az én lelkemmel.”
Így legyen.                                           
                                             2017. szeptember 17., vasárnap

 

2017. szeptember 11., hétfő

09/11 - a vég kezdete, avagy: minden kezdetnek vége?


A harmadik világháború – tizenhat esztendeje – elkezdődött.
A kitört szó/kifejezés talán nem helyénvaló, mint inkább az, hogy 01/9/11, másképpen: 2001. szeptember 11. a világbéke szüneteltetését jelzi/jelentheti számunkra.
Ismerjük, természetesen, a közmegállapodást, mely szerint a második világégést a németek 1939. szeptember elsejei lengyelországi lerohanásától számítjuk, mikortól az addigi – kettes számú - legnagyobb és legtöbb áldozattal járó hadviselés folyt bolygónkon.
Igen ám, de 2001. október 7-én az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia részvételével megkezdődött az afganisztáni hadviselés, „2003-ban pedig az USA – az ENSZ és a Kongresszus beleegyezésével – megtámadta Irakot nukleáris és vegyi fegyverek birtoklása vádjával” (Wikipédia). Ezek helyi jellegű harci ténykedéseknek is fölfoghatóak ugyan, csakhogy nehezen tudnánk meggyőzni magunkat s egymást arról, hogy a felszín alatt (sumákban) más világhatalmi (ambíciókat dédelgető) erők ne indítottak volna /ellen/ hadműveleteket ez időtájban. S nem csak azokban a térségekben, másutt is e bolygón.
Mára pedig a nukleáris világvége kapujához terelték, citálták az emberiséget. Azért az nehezen hihető, hogy kommunista államocska diktátora atomtámadással merne fenyegetni bárkit is, sorra-rendre lövöldöz(get)i pusztító próbalövegeit,  ha nem érezne a háta mögött támasztékot. Nyomatékot. Tolóerőt.
Valójában pitiáner(…) érdekek hatalmas hatalmi ambíciókat gerjeszt/h/e/t/nek. Nézzünk csak körül szűkebb s tágabb környezetünkben. Kirajzolódni látszódnak az erő(?)vonalak.  Melyik nemzetvezér ki(k) felé orientálódik. Ezért, azért, amazért. Kötelezi vagy kötelezte el magát. Népe, a kontinens, a világ, a jövő nemzedékeinek ellenében.   

Ideje igen-igen sürgősen tenni valamit, mert – akár pillanatok alatt - eszkalálódhat a „harmadik” csaknem minden földrészen. A miénken is. Ha nem itt legelébb.
Éppenséggel erőt meríteni volna lehetőségünk/módunk annak a 93-as számú repülőjáratnak az utasaitól/utasaiból, akik 2001. szeptember 11-én Pennsylvania fölött hősként szálltak szembe a gépeltérítő terroristákkal, visszafoglalták tőlük a járatot, nem hagyták, hogy a fanatikusok a Fehér Házba (vagy a Capitoliumba) csapódjanak ördögi pusztítókként.
Washingtontól tizenöt percnyi légi útra zuhantak le - a gonosz ellen szegülő - példaképeink.
Értünk is.  
Foglaljuk imáinkba a nevüket – bármely felekezethez, népcsoporthoz tartozók voltak s vagyunk mi magunk.

2001. július 10-én, tehát két hónappal 09/11 előtt, FBI-ügynök írásban jelentette, hogy „esetleg terroristák próbálnak beszivárogni a civil repülési rendszerbe” (Wikipédia).
Szintén 2001 nyarán, ugyancsak FBI-ügynök írta le: „…repülőgépek eltérítése lehetséges, támadásra kerülhet sor”. „Az FBI tudatában van a terroristák előkészületeinek New York-i épületek lerombolására.”
2001. augusztus 16-án (!!!)  pedig le is tartóztattak egy illetőt, akit ekképpen jellemzett szintén FBI-ügynök: „…olyan személyiség, aki képes bármivel belerepülni a Világkereskedelmi Központba”. Továbbá azt is jelezte, hogy „repülő is lehet fegyver”.
Mindez – húzzuk alá megint csak – négy héttel 09/11 előtt!
Tessék mondani, George Walker Bush (1946 – az USA 43. elnöke: 2001-2009) nyugodtan nyaralt – mondjuk - tovább?  Vagy mivel bíbelődött az elnök úr?
S utóbb vajon miért nem vonták felelősségre mulasztás(á)ért? És akkor még igencsak lírai e morfondírozás, tépelődés, gyötrődés.
No, és végül mi történt?
Írd és mondd: a hadiállapotban – nem, nem bukott meg, ugyan, dehogy; szó sincs róla! -, 90, azaz kilencven százalékra szökött a népszerűsége. /Tegyük rögvest hozzá, hogy a 43. prezidenst immáron úgy tartják számon, mint „az amerikai történelem legtámogatottabb és legellenszenvesebb elnökét” – Wikipédia/
Hát, persze, hogy GWB ezt a „kilencvenest” erős felhatalmazásként értelmezhette/élhette meg, s irány: Afganisztán! Ide nekem az oroszlánt is! Rendet vágunk a tálibok között! Megmutatjuk mi a világnak! Meg ám!
De, hogy történetesen a mélyben (vagy a magasabb szférákban, ha jobban tetszik) miféle áramlatok keveregtek-kavarogtak, és ismét uralkodói, világhatalmi ambíciókat dédelgetők (is), merre s miképpen terjeszkedtek/terpeszkedtek, szították a világ-, vallásháború tüzét, mindezzel is szinte pecséttel látva el a „harmadik” kezdő dátumát: 01/09/11-et…???

Éppen elegendő, túlontúl sok(k) már az is, hogyha 2001. szeptember 11-étől a bensőnkbe kúszott ez az újabb világháború-görcs, s nem hagy nyugton, békében - élni – bennünket azóta sem.
Ámbár ha összeszámolnánk 09/11 óta a hadiütközetek, továbbá a kitelepítések, az elűzések, a tömeges kivégzések, a sorozatos vérengzések, pusztítások miatti emberhalálok valós (világ)számát,  meglehet, kiderülne: tényleg a – harmadik számú – legnagyobb és legtöbb áldozattal járó hadviselés folyik bolygónkon a III. évezred legelején.
A második világháború 1945. szeptember 2-án ért véget (Japán kapitulációjával).
Ez a mostani vajon - még - meddig tart?

                                                       2017. szeptember 10-11.  

 

 

 

2017. szeptember 4., hétfő

Száz éve született Maléter Pál (1917. szeptember 4.- 1958. június 16.) - Számára a tettek voltak fontosak


Maléter Pál, az 56-os forradalom mártír honvédelmi minisztere, vezérőrnagya száz esztendővel ezelőtt született.
Özvegyével, Gyenes Judith-tal ma reggel váltottunk szót telefonon.
„Hívtak az M1 televíziós csatornától, hogy menjek ki a stúdiójukba. Nem mentem. A temetőbe készülök…”
„Eljut az ember odáig, hogy meghal, anélkül, hogy eltemetnék. Én 1958-ban eljutottam oda.  Ami szépet és jót megkaptam az élettől, én azt addig kaptam; s adtam talán én is…
Elképesztő számomra az, hogy ma, a századik születésnapon, és már örökre, nekem mindig a negyvenéves Maléter Pál marad meg…”

Gyenes Judith így jellemezte – korábbi beszélgetéseinkkor – Maléter Pált: „Mélyen szociális érzésű ember volt. Imádták e beosztottai. Tudta, hogy sokuknak nehéz a sorsa, úgy gondolta, hogy a rendszernek föl kell emelni a paraszt- és munkáscsaládokat, meg kell teremteni a lehetőséget, hogy művelődhessenek, tanulhassanak…”
„Mivel, eperjesi születésű révén, a felvidéki magyar kisebbséghez tartozott egykor, a hazaszeretet nagyon erős volt benne. Ezt ő nem hangoztatta, nem volt ilyen mellverős, számára a tettek voltak fontosak, s a bátorság, az emberszeretet.”
„Tetőtől talpig úr volt. A házasságunk harmadik évében is megkérdezte otthon: megengeded, hogy a zakómat levegyem? Nekem ő az etalon, milyen is egy férj, hogy kivel lehet, az én szememben, együtt élni.”

S hogy mit élt át Gyenes Judith 1989. június 16-án?
„Nagyon furcsa, érdekes eufória volt. Miközben és elsősorban gyász. Harmincegy év után. De mégis, az ember úgy állt ott a ravatalnál, hallgatta a beszédeket, s arra gondolt, hogy most valami borzalomnak vége van, és jön valami más, új, szebb, jobb, igazabb, igazságosabb. Ma persze már tudom, hogy a történelem nem így működik…”

                                                                           2017. szeptember 4., hétfő

 

2017. augusztus 28., hétfő

A minden jön el - Vízkereszt vagy bánom is én; Weöres Sándor Színház - Másodszor, másképp mondom...


„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen. / Sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem. / Mindig van új és még újabb, hát várd a csodát, / De sohase mondd, hogy nincs tovább.” (1980, szerzők: Döme Zsolt/Verebes István, előadó: Hernádi Judit; Mészáros Márta Örökség című filmjének betétdala.)
Mi minden (meg)változott szűk negyven esztendő alatt!
És persze mi minden mégsem.
„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen. / Nem jöhet új az életben hirtelen.” Avagy az új a régi?! Merthogy az oroszok megint – újra (még mindig?) - a spájzunkban vannak.
Éljen a megbonthatatlan magyar-szovjet/orosz barátság…? Az örök…?!
De tényleg: ez komoly?
Ha átcsúszna – valami csoda folytán - illetékes elvtárséknál az a népszavazási kezdeményezés, hogy ismét, megint lesmárolja-e a két népvezér egymást soros (hm) randevújukon, az együvé olvadás jegyében, mire voksolnánk? Igen vagy nem?
Alighanem a többség elsöpörné ezt a régi-új szerelmet: „sokáig, míg a Duna vize nem ér bokáig” (népi szólás). Paksnál sem.

Árva kukkot nem értettünk az egykori rádiós vízállás-jelentésekből. A mai királyi kommunikáció ugyancsak halandzsaként értelmezhetetlen. Normális gyomor számára (meg)emészthetetlen.
Hát persze, hogy mindez is bevillan(t) – második megtekintéskor (2017. augusztus 25-én, pénteken délután) – a szombathelyi Karneválszínházban, amikor is a Weöres Sándor Színház művészei Réthly Attila főrendező irányításával újra óriási sikerrel játszották Shakespeare nyomán a Vízkereszt vagy bánom is én című (1601-ben fogant) szakadatlanul aktuális (víg)játékát – abszurdját.
A Kádár-érában vagyunk. A pincér, az ízig-vérig színjátékos Endrődy Krisztián - amikor italt mér az orosz tisztnek, aki ezúttal történetesen a penge Horváth Ákos -, óvatlan pillanatban, természetesen, hoppá, belefújja taknyát a megszálló pohárkájába, s így szolgálja föl neki a nedűt. Egészségedre! Nazdarovje!
Tegyük a szívünkre a kezünket; mi másképpen viselkednénk, cselekednénk a bennünket (újfent) megszállókkal, mint teszi azt a világraszóló deszkákon – a szombathelyi Megyeháza udvarán – eme (fel)szolgáló? Egy frászt!
Gusztustalan, hát, persze, amit művel, de legalább ő nem kollaborál. Teszi, amit - adott körülményei között, lehetőségein belül - megkövetel a haza.
És (ivó)cimborái sem tétlenkednek. A nem csupán névleg vitéz Tóbi, a fantasztikus Bezerédi Zoltán, a berezelős /úgyszintén/ vitéz, de ha kell, a bajban társ Ábris, a minden szerepben kiváló Kálmánchelyi Zoltán. És jé, megint csak a csalingerünk (igen: ő az igazi főúr!), Endrődy Krisztián.  Kellemes együtt inni, jókat dumálni, múlatni az időt, évődni, ugratni egymást, de amikor a szükség úgy hozza, akkor nincs mese: szövetkezni kell a sátán ellen. Meg kell leckéztetni együtt – fifikásan, kreatívan, apait-anyait beleadva - az elmebeteg, felfuvalkodott /mindenkori/ despotát, élősködő nyikhajt, aki (csaknem) mindenkit kénye-kedve szerint megaláz/na/, kisemmiz/ne/. Kretén. Imbecillis. Stupid.
Orosz Róbert e „nemesember” színét s fonákját oly’ élethűen cicomázza, hogy egyszerűen kiráz bennünket tőle a hideg. Íme, a diktátor, mint olyan. Emberek, sorstársak, hát ezek, az ilyenek diktálnak, „diktatúrálnak” nektek! Elment a ti eszetek, ha ezt hagyjátok, ha ebbe belenyugosztok, ha ezt nem külditek zárt osztályba, megérdemlitek! Értitek?! Ébredjetek már föl a jó életbe!
És mindeközben itt vannak az újabb és újabb generációk tagjai, akik fogékonyak, nyitottak, őszinték. Élni szeretnének. Nem megnyomorodni. Nem kitántorogni. Maradni. Szerelmesnek lenni. Alkotni. Teremteni. Családban létezni. Boldogulni.
Egészségesnek maradni. Betegként esélyt kapni méltóságteljes fölgyógyulásra. Tisztelve s megtiszteltetve lenni: másságra, fajra, felekezetre tekintet nélkül.
Szabadnak lenni. Szárnyalni.
Nem félni. Következmények nélkül kimondani az igazat. Akár olyan udvari bolondnak, tréfamesternek lenni, mint Feste, akit Jordán Tamás prezentál a Vízkeresztben; hittel, energiával, humorral, összekacsintva a gonoszt a halál pöckére küldő csapattal, csoporttal; vonzva mindent, mi szép és jó. Nem ismerve lehetetlent; kihozni önmagunkból, egymásból a maximumot.
Teljesíteni létezésünk küldetését.
Csak dicséret illeti Balogh Jánost, Gonda Katát, Jámbor Nándort, Fekete Lindát, Alberti Zsófit, Nagy Cilit is! A fordító Nádasdy Ádámot, a dramaturg Hamvai Kornélt. A Mágikus Mintha zenekar (Sohase mondd… meg aztán  Kovács Kati-számok: Az én időm /egyszer lejár/, Most kéne abbahagyni - etc.) alázatból és odaadásból szintúgy jelest érdemel. Maronics Ferenc zenei vezető, Takács Lilla jelmeztervező, a kellékes Varga Máté és a súgó Győrváry Eszter, az ügyelő/rendezőasszisztens Egervári György bizonyosan nem felejti el, hogy olyan előadáshoz tett hozzá, ami túlnő színháztörténeti jelentőségén. Bennünk, nézőkben helyezett el bányalámpákat. Szó szerint (elhangzik): „nincs más sötétség, mint a tudatlanság”.
A tudás örökmécsesét nem lophatja el tőlünk senki, amiként a következő generációk kanóca is égni fog.
Egyszer s mindenkorra.
A pojácát/zsarnokot megleckéztető team egyike, Tóbi utolsóként mászott le a kempingautó tetejéről, amikor a létra kiakadt – s kis híja volt, hogy Bezerédi Zoltánt nem érte baleset. Egy néző, észlelve a bajt, felpattant (pedig nem pehelysúlyú), s elkapta a grádicsot. Bezerédi Zoltán kezet fogott vele köszönetképpen, s aztán minden ment, mint a karikacsapás.
Még hogy apatikus volna a közönség/közösség?
Ugyan már!
Ha arról van szó, hogy mondjuk az oroszok, az agresszorok ne adj’ isten újra a spájzban lennének, akkor nem lennénk híján az összekovácsolódásnak, összefogásnak.
„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen, / Nem jöhet új az életben hirtelen. / Sohase mondd, hogy vége, hogy nem érdekel, / A mindenen túl a minden jön el.” (Döme Zsolt/Verebes István/Hernádi Judit)

                                                2017. augusztus 28., hétfő