2017. július 13., csütörtök

Tűzcsiholók: Rohmann Ditta és Balog József vastapsos koncertje - Szombathely, Bartók Fesztivál


Egyik szemük nevet, a másik sír.  
Az egyetemes kultúra korszakalkotó jelentőségű két géniusza, Kodály Zoltán (1882-1967) és Bartók Béla (1881-1945) boldog lenne, ha láthatná-hallhatná Rohmann Ditta (1983) gordonkaművész és Balog József (1979) zongoraművész alkotó teremtését, amiképpen a műveiket életre keltik, sugározzák az univerzumba(n). Nem alább adva, mint megcélozva a tökéletességet. Mint azt tették szerdán (július 12-én) Szombathelyen, a Bartók Béla Zeneiskolában, a 33. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál kurzusvezető professzoraiként.
A másik szemük sír…

Bartók Improvizációk magyar parasztdalokra című művének interpretálásával Balog József azt a képzetet is elmélyítette bennünk, hogy porszemnek is – mint mindennek a világegyetemben – mekkora szerepe s felelőssége lehet abban, hogy létútján merre halad, miképpen fejlődik, épül. Osztódik. Mikro kincs makro méretűvé és kozmikus hatásúvá terebélyesedhet(-e). Egy nép dala/szava megválthatja-e a világot, ha érték-közvetítők s befogadók felé/között nyargalhat. 
Nincs lehetetlen.
Kodály Szólószonáta gordonkára – Rohmann Dittával/Dittától. 1923-ban a salzburgi fesztiválon robbant be a köztudatba e Kodály-remek. Már 1920-ban így írt róla Bartók egy New Work-i újságban: „…itt tökéletesen újszerű hangszerkezelésről és új s eredeti anyagról van szó. A meghökkentő technikai nehézségekben bővelkedő és a hihetetlen hangszeres effektusokban gazdag három tételes szonáta igazi, nagy értéket jelent…”. Neki hihetünk. Akárcsak Rohmann Dittának, aki nem előadott, nem átlényegült, hanem ő maga a létzene. A muzsika, amely azonos vele/velünk.
Itt vagyunk. Lehetünk. S ha már egyszer(?)… Igen-igen: feladatunk van. Küldetésünk.
Megkerülhetetlen a szembenézés. Magammal. Magunkkal. A világgal. Az újra, a végre-valahára megint rácsodálkozás szempára-lecsapódása.
Bartók: 1. rapszódia. Gordonka-zongora változat, Rohmann Ditta/Balog József. Maga a kifejezés, rapszódia: „1. csapongó menetű, szenvedélyes érzelmi tartalmú lírai költemény 2. gyakran népi témát feldolgozó, kötetlen formájú hangszeres mű”. (Bakos Ferenc Idegen szavak és kifejezések szótára – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994)
Úgy tartják, hogy az 1. rapszódia zenei nyelve immár teljesen Bartóké. S bizony a Rohmann-Balog párosé.
Az odaadás, az egymásra figyelés felénk/belénk kúszik. A gesztusok is /m/ennyire boldogítanak! Így is lehet?! 
Bartók Román népi táncok (1915). Jó száz éve annak, hogy megjelentek Bartók Béla első népdalfeldolgozásai. 1909 júliusában kezdett Biharban román parasztzenét gyűjteni. „Közben felismerve a szomszéd népek népzenéinek egyedi értékeit, jellegzetességeit.” E művét legjobb román barátjának, Ioan Busitiának (1875-1953, rajztanár, muzsikus) ajánlotta. Nem csak az ismert – porszemekként a világűrben szerencsét próbálni induló – kedves dallamok miatt csapódik megint pára a szemekre. A Bartók-i tűzgolyók sem hatástalanok - még szép! -, amiképpen a muzsikus-páros derűje is meg-megleli boldogságpontjainkat.
Ráadásként – Kodály, úgyszintén ketten. Szonatina. Mondhatni levezetés, közös lankatúra, a hegycsúcsrekordok beállítása után. De ezt sem félvállról. Koncentráció, külső-belső mosoly.
Nem, csak azért sem adjuk, mert nem adhatjuk/adhatjátok fel!
Viszonylag kisterem – holott éppen ezt kellene stadionnyi nézőseregnek szinte folyamatosan átélnie! -, tomboló publikum. Köztük seregnyi tanítvány a világ négy tájáról.
Tűzcsiholó-letéteményes.

„Legyen a zene mindenkié!”, vallotta Kodály, s éppen az ő országában hánynak máig fittyet erre „Hülyítsük a népet!” jeligével. Kodály Zoltán világéletében demokrata és befogadó volt. 1940-ben, Norvégia német megszállásakor a döbbenet íratta vele – Weöres Sándor (1913-1989) verseire – a Norvég leányokat. 1944-45-ben zsidókat próbált menekíteni.  Ugyanekkor születtek Petőfi Sándor (1823-1849) kórusai: Csatadal, Rabhazának fiai, Isten csodája. Amiként írja, az ország-vezetés „a függetlenség eszméjét az elnyomó (német) hatalmaknak egyre jobban kiszolgáltatta magát”. Békéért könyörgő miséjét, a Missa brevist 1942-45-ben több változatban is megalkotta (pincében – óvóhelyen - is dolgozott rajta).1946-tól 1949-ig volt a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. 1956-ben a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsának elnöke. A forradalom idején az MTA tiszteletbeli elnöke.
Bartók Bélában már 1920-ban fölmerült az emigráció lehetősége. Mindenkor ellene volt a zsarnokságnak. Elborzadt, amikor a budapesti Köröndöt Hitlerről nevezték el 1938-ban… A Zeneművészeti Főiskolán adta búcsúkoncertjét 1940. október 8-án. Az Elindultam szép hazámból-t játszotta utoljára. 20-án szállt hajóra Lisszabonban.
Kodály és Bartók egyik szeme nevet, hiszen itt van Rohmann Ditta, Balog József s tanítványaik csapata.
A másik sír.
Vajon meddig?
                                                  2017. július 13.
                              

2017. június 19., hétfő

Egy rajongó újságíró Törőcsik Mariról - Velem, 2017. június 20., kedd, kultúrház


Szenkovits Péter:
Egy rajongó újságíró Törőcsik Mariról
Velem, 2017. június 20., kedd, 19 óra, kultúrotthon
www.alon.hu

                                   
A velemi IV. Gesztenyevirágzás Hete rendezvénysorozat
(június 18-23.) részeként Szenkovits Péter az 1973-tól Velemben lakó,
jelenleg kórházban lévő Törőcsik Mariról osztja meg élményeit június
20-án, kedden 19 órakor a község kultúrotthonában (Rákóczi utca
20.). Az előadás címe: Egy rajongó (újságíró) Törőcsik Mariról.

A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari címmel a tavalyi ünnepi könyvhéten jelent meg az újságíró-tanító könyve minden idők legnagyobb honi színésznőjéről, aki - Pély (Marika szülőfaluja) és Budapest (nagyobbrészt ott gyakorolta a hivatását) után - első számú otthonának tekinti Velemet.

A kedd esti eseményen Szenkovits Péter olyan különleges – köztük Velemben készült – (video)felvételeket is bemutat, melyeket eddig még nem láthatott-hallhatott a közönség.

 


2017. május 29., hétfő

Feledhetetlen soproniak: állandó kiállítás nyílt az Új-zsinagógában - A Lelkiismeret Csarnoka - Lehessünk mások, de ezért senkit se rekesszenek ki!


www.alon.hu 
www.epoc.hu
Hungary News
Elfeledett soproniak – Arcok, sorsok, áldozatok / családok, tárgyak, hagyományok címmel állandó kiállítás nyílt Sopronban, az Új-zsinagógában (Új utca 11.).
A tárlat kurátora, Dr. Tárkányi Sándor építész: „A 2014-ben nyílt, immár állandó kiállítás az 1944 előtt Sopronban és környékén élő magyar zsidó családoknak, személyeknek állít emléket, az ő történetüket meséli el, idézi meg. A családhistóriák mellett – több mint százötven tárgyat tartalmazó – judaika gyűjtemény is látható, amely soproni és környékbeli zsidók használati és kegytárgyaiból, valamint személyes eszközeiből áll. A helyi, emberi emlékezet egy újabb dimenzióval, a tárgyak emlékezetével bővült.”

Az állandó kiállítást megnyitó, soproni gyökerű Prof. Dr. Szita Szabolcs, a budapesti Holokauszt Emlékközpont igazgatója azt a mondatot idézte, amely az egyik soproni temető sírfelirata (is): „Csak az hal meg, akit elfelejtenek”. Arra bíztatott, hogy ne felejtsük el azokat, akik e belvárosi utcában dolgoztak, szerettek. Itt élni, halni kell… S az egykor itt élőket begyömöszölték tehervagonokba, de: közöttünk vannak! S nem tűrjük, hogy még egyszer ilyen előforduljon! Szégyelljük, bevalljuk – megtagadjuk! Egészségesebb magyarság alakuljon ki; mindezt már az óvodásoknak, az általános iskolásoknak is el kell magyarázni. Lehetsz te más, de ne rekessz ki! Ezt hirdeti a tízparancsolat is. (VIII. „…mások becsületében kárt ne tégy!” - szp) Ha ilyen a légkör, akkor kevesebb lesz a gyűlölet Európában, Magyarországon, Sopronban. S akik eljöttek (a megnyitóra) s eljönnek (megnézni az állandó tárlatot), azok szolidaritást vállalnak, s amíg élnek, megőrzik ezernyolcszáz soproni emlékét. Például Frischmannékét is, akik mily’ izgalommal mutatták be a Várkerületen anno a benzinpumpájukat. Aztán „elkezdtük” irigyelni, utálni, kiszorítani őket. Mondván: minek az nekik? Hiszen az nekünk: jár! Már a Vereckei-szorosnál is „járt”…
Becsülni kellett volna őket!
Mi mindent köszönhetünk zsidó honfitársainknak - s a velünk élő németeknek! Akiket aztán szintúgy kitelepítettünk. Az a bökkenő, fűzte tovább a gondolatsort Szita Szabolcs, hogy mindez velünk ugyanígy megtörténhet és, hát, meg is történt. Itt, ott, amott. S a kormányok… Hm.
Holott „te ugyanolyan magyar vagy, mint én”! El kell bírni egymást viselnünk Európában, a Kárpát-medencében.
Soha többet nem akarunk gyűlöletet, emberirtást! Ám nem is oly’ rég mi minden zajlott Horvátországban, Szerbiában…?
1945. május 9-dikét nemrég ünnepeltük - vigyázzunk egymásra!
Úgy lehetünk jó magyarok, soproniak, ha az elhurcolt zsidó honfitársaink emlékét megőrizzük! Hozzuk ide az iskolásokat, bíztatott Szita Szabolcs, meséljük el nekik, hogy az a kislány/kisfiú ugyanolyan volt, mint te, s csak azért ölték meg, mert zsidó volt.
Szép zalai, Bak községi példát hozott fel, ahol ráleltek egy dobozkában két zsidó kislány kendőjére, terítőjére; milyen szépen cseperedhettek volna fel ők is a saját otthonukban/házukban, hazájukban… A ma ott élők fölbuzdultak, s felkutatják az egykori, helybéli zsidó családok emlékeit; megszólalt a lelkiismeret, van (még) becsület!
Ellenpéldát is felhozott a Holokauszt Emlékközpont igazgatója. Emléktáblát szerettek volna elhelyezni hozzátartozók, leszármazottak egy budapesti ház falán, hogy így fejezzék ki hálájukat az egykor zsidó felmenőiket ott bujtató, rejtegető honfitársai(n)knak. A mai lakók némelyike ekképpen reagált e nemes szándékra: „hagyjuk ezt a zsidó ügyet!”.
Nem, ez magyar és nem zsidó ügy! No, bizony, szégyellhetik magukat, akik az említett módon álltak hozzá…
De visszatérünk még oda. S végigmegyünk ezen az úton! - hangsúlyozta Szita Szabolcs. Akkor leszünk európaiak, magyarok, jó keresztények.

Dr. Farkas Ciprián soproni képviselő úgyszintén a békesség, a tolerancia és az összetartozás vágya mellett tett hitet. A budapesti Lugosi család tagjai, Lugosi Kovács Ágnes és gyermekei, Veronika, Zsófia és Dániel Ali szívbe markoló koncertet adott az Új utca szabad ege alatt összegyűlt emlékezőknek, ünneplőknek május utolsó vasárnapjának verőfényes délutánján.
Az Új utca 11. szám alatti épület, az Új-zsinagóga (egykori magánzsinagóga) – amelynek imatermében találhatók a múzeumi tárlók –, s a szemközti 22-24. szám alatti, középkori Ó-zsinagóga (közösségi zsinagóga) bejáratát a házak párkánymagasságában háromszor-három méteres úgynevezett napvitorlákkal kötötték össze. A fénysugár-vitorlákról a mártírok fotói néznek ránk. Gyermekek, ifjak, szülők, nagyszülők. S évszámok. Merengésre, örök emlékezésre késztetők. Immár így nevezzük mi, soproniak az Új utca két zsinagóga közötti szakaszát: a Megemlékezés Tere, a Lelkiismeret Csarnoka.

Részlet Dr. Tárkányi Sándor Elfeledett soproniak – Családok, tárgyak, hagyományok című II. kötetéből (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, Budapest/Sopron 2016, felelős kiadó Dr. Kunos Péter ügyvezető igazgató):
„Dr. Weiler Béla ügyvéd (sz. Ebergőc, 1885) Sopronban, a Színház utca 16. (ma 14.) szám alatti épületben lakott feleségével, Fohn Rózsával (sz. Balmazújváros, 1896) és egyetlen fiúkkal, Edével (sz. Sopron, 1928). Dr Weiler Béla ugyanabban az épületben működtette önálló ügyvédi irodáját is. Aktívan részt vett a város politikai életében, a városi törvényhatósági bizottságnak hosszú időn keresztül oszlopos tagja volt. Kiváló elméleti és gyakorlati jogászként tartották számon. Az 1926 és 1933 közötti években négyszer választották meg a Soproni Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség elnökévé.
1926-tól ugyanő töltötte be Sopron városának tiszteletbeli főügyészi posztját is. Kinevezése az alábbiak szerint történt. Az ’Ébredő Magyarok Egyesülete’ 1926 tavaszán Sopronban gyűlést rendezett, melynek napirendi témája a zsidók elleni uszítás volt. Dr. Simon Elemér főispán azonban értésére adta a rendőrségnek, hogy ő mindennemű felekezeti izgatást ellenez. Ezen felfogását azzal demonstrálta, hogy a zsidó származású dr. Weiler Béla ügyvédet Sopron városának tiszteletbeli főügyészévé nevezte ki. Amikor Benkő Géza, a soproni ébredők vezére a következő törvényhatósági bizottsági ülésen szóvá akarta tenni a kinevezést, a főispán ezt nem engedélyezte, mondván: a kinevezések az ő jogkörébe tartoznak, azokat diszkusszió (megvitatás/eszmecsere – szp) tárgyává nem kívánja tenni.
1944 júliusában a Weiler család tagjait – a magyar hatóságok közreműködésével – Auschwitz-Birkenauba deportálták, ahonnét egyikük sem tért vissza.”

                                  2017. május 29.

 

 

 

 

 

2017. május 27., szombat

Tűnjél el a színről sietve! - Szörényi Levente, David Kostelancik, az USA ideiglenes ügyvivője, Willis Conover néhai műsorvezető/Milliók Hangja: a szabadságért - Magyarország, 2017: Budapest/Müpa, Debrecen, Pécs


www.alon.hu
www.epoc.hu
Hungary News
„Ne gondold, ó ne, hogy tied a világ, / Nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád. / És ha még most tied a szó, / Ne hidd, hogy így marad örökre, / Ajánlom, tűnjél el a színről sietve.”  Szörényi Leventét hallva megdobbannak a szívek a Művészetek Palotájában, a Milliók Hangja-Willis Conover emlékkoncerten.
Színpadi háttérkép: az Országház, aztán „átúszik” a Hősök terére.
Szörényi Levente (1945), Bródy János (1946) - s az Illés zenekar 1968-as (!) – üzenete egyértelmű 2017 májusának Magyarországán.
A közönség tombol/forrong. A lánglelkűség fokozódik. „A helyzet… nem reménytelen.” De miért is lenne az?
Willis Conover (1920-1996), az Amerika Hangja (Voice of America) legendás rádiós dzsessz műsorvezetője csaknem négy évtizeden át vezette a Jazzórát (Jazz Hour) 1955. január 6-tól. Rá másfél esztendőre tört ki a forradalom hazánkban: 1956. október 23-án.
Az emlékkoncert producere: Szörényi Örs (1971), Levente fia, aki édesapjával – méltán lehet rá büszke! - s a közreműködőkkel missziót teljesít a budapesti Müpában (május 24.), a debreceni Kölcsey Központban (május 27.) s a pécsi Kodály Központban (június 2-án).
David Kostelancik, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője magyarul(!) köszönti a zsúfolásig megtelt Müpa hangversenyterem publikumát. „Isten hozta önöket egy csodálatos estén!”. Méltatja a néhai Conover urat, a kultúrák közötti párbeszéd elkötelezettjét, aki rajongott az amerikai és a magyar dzsessz muzsikusokért s nem keveset tett is értük. „Gondolom, ujjongana e mai koncertért is!”, mosolyodik el Kostelancik úr, majd annak a meggyőződésének ad hangot: „A szabad gondolkodás és a változások eredményes eszköze lehet a zene!”.
Time for Jazz! Végre, hát, eljött: a dzsessz ideje!
Gájer Bálint (1980) „swingmester” Frank Sinatrát (1915-1998), a többszörös Grammy- és Oscar-díjas „Öreg Kékszeműt” (Ol’ Blue Eyes) idézi meg kifinomultan. A Németországban élő világhírű amerikai Joan D Faulkner, akit a jazzéneklés nagyasszonyának tartanak, a tizenháromszoros Grammy-díjas Ella Fitzgeraldot (1917-1996) „hozza vissza” égi dimenziókból. Szinte reinkarnálja. Bújócskáznak egymás lényében/lényegében.
Vannak dolgok, amik nincsenek, és mégiscsak léteznek; nem kell, nem szabad mindent agyonmagyarázni. Minek?
Az 1998-ban alakult Budapest Jazz Orchestra (BJO) – hazánk első professzionális big bandje – Kollmann Gábor (1970, szaxofon) vezetésével Duke Ellington (1899-1974), Count Basie (1904-1984), Woody Herman (1913-1987) big bandjétől ad elő örök remekeket léleksimogatón. Meg-megcsillantva a sokszínűség frissítő erejét.
Szörényi Levente a lovak közé csap. Száguld, s röpít bennünket magával. Éppúgy, mint 1966 óta – Még fáj minden csók (I. Táncdalfesztivál, Illés-berobbanás) – szinte mindig. Az utcán; Kéglidal; Kislány, add a kezed…
Levente hetvenharmadik életévében (egészen pontosan:1945. április 26-án született) úgy s annyira pörög, hogy az elképesztő. Minden bizonnyal azért, mert érzi, tudja: van feladata. Kötelessége. Autonóm művészként szólnia, cselekednie kell, hogy ebben az országban ne ju(tha)sson majd’minden pribékek, (p)oligarchák atomszemét-kupacára. Gyermekkori példaképéhez, Willis Conoverhez nyúl vissza: munícióért, példáért. Azt tartja fontosnak, ami összeköt bennünket, s nem azt, ami elválaszt.
„A szeretet hatalma nem a hatalom szeretete.” Illés zenekar, Human Rights, 1971 - Oratórium az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára. Bár ez nem – vagy nem így - hangzott el a Conover-esten, jóllehet milliók érzik a bőrükön. Itt és most.
Levente üdvözölte a közönség soraiban ülő alkotótársait, barátait: testvérét, Szörényi Szabolcsot (1943) és Bródy Jánost. Tapsviharral éltettük őket is.
Fonográf-időszak, A széllel szemben járok. „Meleg van, mégis fázok én, igen”… Meg Útközben. Huh!
Süvítette Levente, még ’68-ból: Little Richard (LR, 1932 – generációk inspirátora, Grammy-díjas, a rock and roll egyik „szülőatyja”; szabadságharcos). „Hogyha hallom én / Minden az enyém / Sikítani akarok”. Levi száguld a színpadon gitárjával ide-oda; s mi nem és nem akarjuk elengedni a deszkákról.
Ámbár tudjuk, érezzük: ő immár örökre ott s velünk marad.  
„Ne hidd azt, ó, ne, hogy letagadhatod, / Mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod. / Egész más most ez a világ, / Jobb lesz, ha végre már megérted, / Az idő lassan, lassan eljár feletted.” (Szörényi/Bródy, Magyarország - XXI. század)

                                           2017. május 27.

 

 

 

 

 

2017. május 23., kedd

A teremtés tanulható - Cameron Carpenter, Tomo Keller és a St Martin in the Fields példája a Müpában


www.alon.hu 
www.epoc.hu
www.kipa.hu
Hungary News
Célja van annak, hogy e glóbuszon vagyunk. Hozzuk ki magunkból azt, amivel/amiből fényt tudunk csiholni, sugározni. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegedjenek az emberek”. (József Attila /1905-1937/ - Tél)
Cameron Carpenter (1981) orgonaművész-hangszerkonstruktőr, Tomo Keller (1974) hegedűművész, koncertmester és az Academy of St Martin in the Fields londoni kamarazenekar (1958-ban Sir Neville Marriner /1924-2016/ hegedűművész, karmester alapította), az együttes neve profánul: „Szent Márton Akadémia a mezőkön” – a budapesti Művészetek Palotájában arra inspirált, hogy keressük/találjuk meg a boldogságot. De, ne mások - ne a másik - ellenében. Együtt. Közösen.
A vitathatatlan géniusz Cameron Carpenter csibész, vagány, belevaló fickó, polgárpukkasztó hírében áll. A Müpa monumentális orgonáján, „ég és föld között” improvizációkkal „köszönt” a zsúfolt háznak. Megcsillantotta: nem akármilyen szférákban járatos. Majd lenyargalt a színpadra, ahol a saját készítésű, utazó orgonáján Johann Sebastian Bachot (1685-1750) idézte meg saját átiratában. Azt is jelezte: a gazdag örökséget illőn kell – akár átgyúrva - továbbadni. (Bár számomra mégis inkább kötelező – jóllehet tiszteletteljes – kűrnek tűnt.)
Partner zenekara – a már jelzett, szintén világklasszisként jegyzett „Szent Márton a mezőkön” – kortárs művel kelt önálló életre: Sally Beamish (1956, londoni zeneszerző) Változatok egy Benjamin Britten-témára című kompozíciójával. Sally „nem akart ’brittenes’ zenét írni, hanem saját reflexióit komponálta meg Brittenre” (Hollós Máté /1956/, Erkel-díjas zeneszerző). Tehát itt is „megcsíphettük” a lánglelkű mester – B. Britten (1913-1976) – előtti főhajtást, akárcsak az újjáteremtés igényét, szándékát, s pazar megvalósítását. Az Academy of St Martin in the Fields, Tomo Kellerrel az élén odaadóan, finoman, lágyan tálalt; benső rezdüléseink rímeire lelt. Létfinomítóban érezhettük magunkat. Jelenünk mindennemű roncsolását, piszkát, mocskát, tébolyát feledhettük. Az annyira, de annyira vágyott béke(sség) bélelte ki ideg- s érzőpályáinkat. /Sally Beamish-ről még annyit: a 2012-es londoni olimpia szervezőbizottsága tőle is rendelt művet./
Cameron rendesen a lovak közé csapott. Francis Poulenc (1899-1963) g-moll orgonaversenyét árasztotta felénk/belénk. Tisztítás/tisztulás. Nyugalom.
Csend. A teremteni tudás – tán’ legfőbb - feltétele.
„Szent Márton Lovagjai” briliáns Benjamin Britten művel rukkoltak ki: Változatok egy Frank Bridge-témára. F. Bridge (1879-1941) Britten mestere volt. „A szigorú tanár nemcsak tudást nyújtott, hanem ízlést is diktált”. (Hollós Máté). A tízvariációs kompozíció élet-íz sűrítmények összessége.  Integritás/egyesíthetőség, energia, báj, játék, humor (meg paródia, ahogyan a libák lépegetnek: frenetikus!), hagyomány, szenvedély, vitalitás. Gyász, együttérzés. Hódolat. És nem utolsósorban hála: a tanulóévekért, a tisztességért, az emberségért. A kreatív létköznapokért.
Életközösségekért.
Szinte robbantak George Gerschwin (1898-1937) dalai Cameron orgonáján. Majd ráadás, ráadás, ráadás. Hogy magunkkal vihessük/vigyük: nincs lehetetlen!
„Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, / Hogy felmelegednének az emberek!”. (J. A.)
Mi más is lehetne a célja annak, hogy e sárgolyón vagyunk?!

                                         2017. május 23.